Fantasztikus-e a „fantasztikus”?

Jókai Anna, p, 09/22/2017 - 00:04

 

Az elunt vagy éppen kétségbe esett jelenből sokféle a menekülés iránya. Van, aki álomvilágba költözik, s mindennapra fáradhatatlanul fúj újabb és újabb szappanbuborékokat magának. Ez az embertípus így kívánja használni a művészetet is: kábítószernek, marihuána helyett. Minél csillogóbb a káprázat, minél élesebb a különbség saját élethelyzete és a látott, ábrázolt életszituáció között, annál elégedettebb. Ha ma játszódik a történés, játszódjon minél egzotikusabb környezetben, a figurák vagy elérhetetlen társadalmi magasságban lebegjenek, vagy társadalom alatti brutalitásukkal különbözzenek. Érdekesebbek, úgy látszik, a hercegnők és milliomosok üvegkönnyei, s az alvilág vért utánzó festékmaszatja – minden érdekesebb, mint az általunk is megélt (megélhető) szenvedés. A katarzis, a megrendülés illetlenséggé válik ebben az értékrendben; a felületes ráismerés a gyenge, éretlen pszichikumra fenyegető kényszerrel zuhan. A felszínhez szoktatott álszemélyiség éppen csak letekint az alkalmanként meg-megnyíló kicsiny lék pereméről a mélybe, s máris eltölti a látvány rettegéssel. Nem tud az igazság bonyolultságával mit kezdeni, szeme pillantását a sima, hazug felületre gyorsan visszarántja.

Letűnt korokban szívesen édeleg, a jövőről színesen fantáziál a menekülő ember. Álveszedelmeket kreál, hogy a valódit ne kelljen észrevennie, álgyőzelmeket arat, hegy elviselje tényleges vereségeit. Számára a történelem nem a múlt megmásíthatatlan lenyomata, az események nem egy óriási leckekönyv lepergetett, „áttanult” lapjai, hanem kosztümös maszkabál csupán az egész. A jövőre nem igazán kíváncsi: a képtelenségek izgatják, a könnyű borzongás, a „velem ez már nem történhet” olcsó diadala. A filmszakma iparosai hamar fölismerték az efféle történetek kelendőségét. Egyre több az áltörténelmi és álfantasztikus tévéfilm, mozifilm – no és ennek „irodalmi” megjelenési formája. Az időszalag méltóságosan hömpölygő folyama lassan-lassan halastóvá degradálódik a karikatúrában. A történelem, a múlt rangját legalább néhány kiváló dráma őrzi, drámák, amelyek kicselezve a színházi világ óvatosságát, többet mondtak el a jelenről, mint sok, a jelenben játszódó játék. A múlt úgy válik aktuális hatóerővé, ha egyszerre mutatja föl a belőle kiszakított részlet a saját korának és a mi korunknak kiszámítható kelepcéit – ezért örök életű a görög dráma –, ugyanakkor a mesterkélt, minden ponton egymásra tapasztott analógiától tartózkodik. A múlt – jó író kezében – egyenesen a jelenhez vezet. Egyszerre tiszteletadás és figyelmeztetés.

A jövőábrázolás művészetté emelésének még csak kísérlete folyik. Egyelőre nevet adtunk neki: „tudományos-fantasztikus irodalom”. A távolijövő-kutatásnak legalább olyan fontossága van, mint feltárni a múltat. Persze, nem menekülésképpen, hanem részint megelőzésül, részint pedig szerkesztéséül annak, ami az emberrel még történhet a millió-milliárd és számolhatatlan évhosszúságú világban. A valódi tudományos-fantasztikus „előképzelet” inkább filozófia és pszichológia, mint technikai hipotézisek előlegezése. Komikus a kezdetleges eszközökkel gyártott gépcsoda és az idegen bolygólakó; éppoly komikus, mint a mesefilmben a papírmasé sárkányfejek. Pedig a legtöbb „sci-fi” szinte kizárólagosan külsőleges hatásokkal manipulál.

Nemrég láttam A majmok bolygójá-t. Előbb olvastam a könyvet, az átlag termésből kiemelkedett (csakúgy, mint az 2001. Űrodüsszeia vagy Bradbury novellái). A film a könyvhöz képest képregénnyé változott: a keserű, figyelmeztető mondanivalót minduntalan megszakították az öncélú „vívójelenetek”, amikor is egy fegyvertelen ember egyedül veszi fel a harcot az egész fejlett majomhordával… Gumiszerűen rugalmas hős ugrál kőtetőről fára, a kalandfilmek sablonja szerint, s közben az írói üzenet elsikkad, „zárójelben” hangzik el: „az ember szelídíthetetlen”. Csak a történet vége mutatja az eredeti megrendülés nyomait. Halványka átvezető a Solaris-féle fantasztikum rendszerébe.

A Solaris külső környezetében nincs semmi meglepő. Egy szellemi táj csupán, ahol a vágykép és az emlék is szilárd formát ölt, létezik. Tarkovszkij tudja, nem lehet a lélek zavarát, a feledni kívánt tetteket és gondolatokat elfedni. Van olyan sík, ahol mint realitásokkal kell együttélni velük, mint életünk és cselekedeteink következményeivel. Az embert fájdalmas lények és a maga alkotta torzszülöttek követik, s nincs rajtuk, talán csak a megtisztult, önfeladó szeretetnek hatalma. Ez nem „fantasztikus”. Ez bizony pontosan így van.

A fantasztikus regény, a „megemelt” fantasztikum néha szükséges álruha: az írója olyat mond ki vele, amit a „józanságba” beleszikkadt közvélemény egyébként nem fogadna el valóságnak, igaznak – ezek a történetek egyúttal kozmosz-szemléletek. Jó példa erre Szepes Mária Vörös oroszlán-ja, ez az ebben a műfajban vitathatatlan – nálunk azonban hanyagolt – világsiker.

A jelen metszéspontján találkozik a volt és a lehetséges. A legizgalmasabb szellemi kaland, ha a már meglévőből következtetünk a majdan kifejlődőre. Ami ma természetes – százezer évekkel ezelőtt a fantasztikum ködében rejtezhetett. S ami ma utópiának hangozhat: hogy például egykor teremtő erővé válik a puszta szándék s eredménnyé az útra bocsátott gondolat magában, talán természetes lesz egy későbbi emberutódnak.

Mi hát a mérce? A Faust, Az ember tragédiája, az Odüsszeia. Művek, alapművek, ahol az egyetemesség kupolája borítja a múlttá, jelenné és jövővé szabdalt időt. Ahol az ember nem azt kérdi: mi vesz körül?, hanem elsősorban arra kíváncsi: „Mivé lehetek?”

Mert sokféle irányban zajlik a menekülés. Az ember közben sokfelé kapkodhat, ha elfogja a halál, a mulandóság pánikérzete: markolhat szivárványt, ehet felhőt – menekülhet tetszése szerint. De menekedni csak a szabad gondolkodásba, szüntelen cselekvésbe menekedhet; a tökéletesedés spirálvonalán, egyre feljebb haladva az univerzális világban s egyre beljebb haladva saját mikrokozmoszában, a sorsában.

Nincs fantasztikusabb, nincs rejtélyesebb, mint a mindennapi ember, az élet maga – s az a kiirthatatlan, belénk vésett törvény, hogy az őrjítő viszonylagosságban és a megakadályozhatatlan változásban is rendíthetetlenül, csak-csak keressük a rendíthetetlenséget.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap