Farkas Csaba: Sínek mentén

Szerkesztő B, h, 06/02/2014 - 00:10

 

 

 

 

 

Vakfehér volt a víz, mint a főtt hal szeme, a tavalyi sáslevelek barnultan feküdtek felszínén. Az eső karikákat vetett a hullám nélküli tavon. A partok morzsalékos, hidegszürke agyagfalából néha a víz szélére gurult egy-egy apró göröngy. A színtelenné fakult, félméteres, tavalyi fű a partszegély fölé lógott, és vigyázni kellett, nehogy az ember olyan fűre lépjen, amely alatt már nincs föld, csak víz. A fű között oly gaz is nőtt, amelynek termése, két kapaszkodójával, beleragadt az arra járó ruházatába, s terjedt tovább. Tavalyi, száraz szamárkóró állt embermagasan, az akácok még kopaszok voltak, kérgük élettelennek látszott, mint a tűzre való fáé, de fönn, a gallyakon már megjelentek az áttetszőzöld, alig látható levélkezdemények. Az egyik akácon szarkafészek hallgatott, kócos-tüskés, lugasszerű építmény, a tízéves Thakács sosem látott benne szarkát, de még a környéken sem. A tó mellett keskeny út húzódott, valamikor, egyszer leaszfaltozták, azóta tele lett gödrökkel, felfagyásokkal, ez vezetett ki a vasúthoz. A vasút két kilométerre volt a tótól, állomás nem létezett itt, nem állt meg a vonat, s hogy valaha megállt, csak az egykori bakterház romjai mutatták. A fehér, hullámos kőkerítés már nem védett semmit, a valahai épületnek már csak három fala volt meg, és napvilágra került a volt szobák falának díszítése: a falak világoszöldek voltak, gumihengerrel húzott, sötétzöld mintákkal. A házrom előtt ott futott a végtelenbe a sínpár. Egyszer csak finoman zizegni kezdett a sín, a tízéves Th. ráállt az egyik sínre, talpa érezte a fém rezgését. „Jön a vonat”, mondta magában; a közelítő szerelvény hangját már akkor hallani, mozgását érezni lehet, amikor még nincs sehol. Thakács maga elé idézte a kétkocsis szerelvényt, mely napjában kétszer halad végig, nem is lassítva a volt állomás előtt, s egy-egy maga elé meredő, magányos utassal. Sokszor a vezetőt sem lehetett látni az elülső fülkében, mintha magától ment volna a vonat. Th. a távolba nézett, feltűnt a közelítő szerelvény sötét pontja, közeledett, és Thakács látta, most nem a szokásos kétkocsis vonatról van szó. Jött, jött a furcsa szerelvény – Thakács fokozódó ijedelemmel nézte –, egyetlen, fényes lámpája vakon sütött a messzeségbe, s mintha működő gyárat vitt volna: gépek, gépezetek zúgtak, futószalagok működtek rajta, tengelyekkel összekötött kerekek, fogaskerék-áttételek csattogtak és zakatoltak, összeolvadva a vonat hangjával, s amikor Th. fölfelé nézett, nem látta a szerelvény tetejét: a gyárvonat felső része beleveszett a párás égbe, de ekkor már a föld remegett, ahogy ment a szörny, a sínek nyüszítve csúsztak szét előtte, és pördültek föl, ahogy elhaladt a vonat, rázkódott a föld...
Eltűnt a látomás, sehol a mozgó gyár, nem moccan a föld, a sínek helyükön, csak a halkuló zizegés jelzi: itt járt valami, itt járt, s távolodik.

 

 

Forrás: Polísz, 2009., 114. szám 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap