A farkasember (1. rész)

Lukáts János, cs, 05/19/2011 - 08:03

 

 

 

A farkasember

 

- Bolond vagy te, Bárányos! – ezt a mondatot Bárányosné egyre többször mondogatta a férjének. Kezdetben a szeme mosolygott, amikor belesuttogta az ember arcába, aztán halkan mormolta saját magának, végül pedig Bárányos háta mögött sziszegte és közben egyáltalán nem mosolygott.

A tavaszi belvíz kipusztította a vetemények nagy részét, a nyári aszály elsorvasztotta, ami hátul, a nagykertben termett, augusztusban villám csapott a körtefába, novemberben pedig leégett a fészer, benne a takarmánnyal. Karácsonyra csődbe jutott a szövetkezet, Bárányossal közölték: le is út, fel is út.

Bárányos összeharapta az ajkát, egy szót se szólt, de a mosoly nem ült föl többet az arcára. Néhány nappal később meghalt az utcában lakó, ős öreg Gazdagné. Szép temetése volt. De hamarosan pusmogni kezdtek, hogy milyen rettenetes összegbe került a temetés, hogy az öreg Gazdagnak nem volt elég pénze megfizetni, amit ilyenkor kell, a fiuknak meg bankkölcsönt kellett fölvennie. Sajnálták az öreg Gazdagnét, de még inkább az életben maradt öreg Gazdagot, meg a fiát, aki életében soha eleddig adósságba nem verte magát.

- Meg ne halj nekem, Bárányos, – évődött a férjével Bárányosné – mert bizony még eltemettetni sem tudlak. Ingyen oda nem mehet ám be az ember! – Bárányos nem válaszolt. Lassan tépkedte magából, napokon át, a gondolatokat.

- Én itt fölösleges vagyok! - állapította meg végül. Nem volt ez tragédia, csak a szürke színezetű valóság. – Igen, fölösleges. A családban is, a faluban is. Meg még az életben is. – Bárányos fölnézett a magasba, mintha onnan várna eligazítást. Istenfélő ember volt, vagy legalább is eddig sose került pörlekedésbe se az Úristennel, se a saját lelkével. De hát eddig szükség volt rá a családban, a falujában, a munkában. A szomszédok is meghallgatták, amit mondott. Most meg… most meg még el se temethetik. Mert nincs helye annak odaát, aki nem gyűjtött eleget ideát.

Bárányos elhatározta, hogy megöli magát. Akinek haszna nincs, ne éljen. Ne éljen mások kegyén-kenyerén, ne lássa a szemébe néző szemekből, hogy már tolnák-taszítanák ki maguk közül.

Kést, baltát forgatott a kezében naphosszat, de életében úgy megtanulta a biztos szerszámhasználatot, hogy most már képtelen volt ellene tenni. Ujját húzogatta a fejsze élén, aztán érezte, hogy tompa, tehát megreszelte. A késsel meg újrafaragta a kilazult kerítésléceket. A csuklójára mégis karcolt egy keresztet, de abból csak annyi vére csordult, hogy a maga nyálával eltisztította. - Ostoba vagy, Bárányos, - töprengett magában Bárányos – ha így elölöd magadat, csak a haszontalanság elől menekülsz, az eltemettetés elől nem. Mehet a te asszonyod is a bankba, aztán vajon mire kapna kölcsönt? És ha nem kap, akkor mit csinálsz, Bárányos? Falu szájára akarsz kerülni? Hogy a fejüket csóválják? Meg, hogy sajnáljanak? – Bárányos kiköpött, pedig ilyesmit sose tett azelőtt. De most ez mégis különös helyzet volt, hogy a saját temetésére gondolt. A temetése rémképe közeledett állandóan feléje, az ember a bankból, a végrehajtó.

Kiment az erdészetre, hátha kell rönköt cipelni, de szóba se álltak vele. Elkódorgott a vasút felé, ott még ki is nevették: - Régen volt az! – A vasút! – morogta magában Bárányos, és felkínlódta magát a vonat rozoga, egyetlen kocsijába. - Meg kell halnom, de nem akarom elemészteni magamat! – Bárányos csak a fejét rázta, miközben már a hátsó peronon állt. A vonat valahol a két falu között döcögött. Legénykorában hányszor lendült át egyik kocsiról a másikra, a keze erős volt, az ugrása biztos. Most csak nézte a rétet, ahogy fut visszafelé, a sínt, ahogy bújik elő a vonat alól. Bárányos ellökte magától a kapaszkodót… A két sín közé esett, a bal sípcsontját a sínbe ütötte. A szava elállt, még talán a könnye is kicsordult. Aztán fölkelt, bár a fájdalom még a földön tartotta volna. De észrevette, két ember biciklin közeledik a dűlőúton. Bárányos nem akarta, hogy megkérdezzék, mit keres a sínek között. Hazafelé menet betért a kocsmába, ott mondták, véres a homloka. Letörölte a vért és megitta a fröccsét. Nyugtatgatta magát, a saját homlokát még ő se láthatja. Az asszony csak nézte, de nem mondta egy szóval sem: - Bolond vagy te, Bárányos!

Másnap a kocsmában nagy hangon mesélték, hogy a Bárányos öngyilkos akart lenni, de nem a vonat elé, hanem a vonat után ugrott. Volt, aki a térdét csapkodta röhögtében. A csapos emlékezett Bárányos arcára és nem nevetett.

Bárányos megvárta, amíg begyógyul a homloka, aztán mikor már csak egy halvány rajzolat emlékeztette a koccanásra a sínnel - azt is csak, ha a tükör elé állt, de Bárányos nem állt a tükör elé -, azt mondta egy este az asszonynak: - Elmegyek. Munkát keresni, vagy mit tudom én! – így mondta Bárányos. A munkában nem nagyon bízott, az elemésztését meg nem merte kimondani. – Készíts nekem ruhát! – mondta, ettől az asszony megnyugodott. Volt egy öccse Bárányosnak Budaörsön, ahhoz készült.

Másnap reggel elutazott. Az öccse jó szívvel fogadta, életében háromszor se látta vendégül a testvérét, okának kell annak lennie, ha most ide jött. Mondta, hogy állást keres, de úgy, mint aki biztos címre megy. Este megittak egy fröccsöt, az öcs nézegette a testvére homlokát, de nem kérdezett semmit.

Bárányos másnap bement a városba. Látta a Dunát, a rettenetes nagy folyót, lement a vízpartra. A kőlépcsők keskenyek voltak, a víz húzta-vonzotta magához. Ment ott messze, a Duna közepén egy hajó, a hulláma éppen idáig ért, felcsapott és vizes lett Bárányos lába. Hideg volt a víz, Bárányos iszonyodott a hideg víztől. Hátán végigborzongott a gondolat, hogy ha ő ebbe az irdatlan vízbe beleesne, biztosan beleveszne. Úszni éppen tudott, hiszen az alvégi tavat egyszer-kétszer átúszta gyerekkorában, de az más volt, ott leállhatott, ha akart, mert leért a lába. Megtapogatta nedves zokniját, cipőjét és indult tovább.

Volt ott egy áruházforma épület, abba is bement, föl, a tetejére. Számlálgatta, meg elvétette a lépcsőket, a fordulókat, de csak fölért. Alig hitte el, hogy a lenti világot látja, olyan apró volt minden. Szél fújt, nem erős, de mégis szél. Bárányos hátán apró verejtékpatak indult el. Megrémült, hogy a szél lefújja a tetőről, érezte, mintha lengedezne zuhanás közben, akár a falevél. Hang nem jött ki Bárányos torkán.

Állást is keresett, nem akart úgy hazatérni este az öccséhez, hogy semmit sem végzett. A legtöbb helyen nem is értette, mi volna a munka. Itt, a fővárosban másfajta munkák voltak, és a munkákat más néven nevezték, mint náluk, odahaza. Egyik-másik munkára rámondta, azt megpróbálná, de megmagyarázták, nem ért ő ahhoz. Kevés a végzettsége, mondták.

Egy kert mellett vezetett az útja, addigra már begyalogolta a várost. A kertet rács választotta el az utcától. Bárányos fáradt volt, lába beledagadt a nyirkos cipőbe. Nyomorult és fonák volt minden dolog körülötte. A kert kapuján táblát látott, gondozót kerestek. Bárányosnak odahaza volt egy bikája, hízó is akadt, régebben tartott kecskét, de azzal csak a baj volt. Mondta a kapusnak, hogy a hirdetésre jött. A kapus egy nagy épületre mutatott, a nagy épületben Bárányos mondta, hogy ő lenne gondozó. Kérdezték, mit gondozott már. Mondta Bárányos a bikát, a hízót, de a kecskét nem mondta. Azt utálta. Mondták, hogy itt a farkasnak kell gondozó. – Farkas? – nyögte ki nehezen Bárányos, - Az is jó! – Kérdezték, ápolt-e már vadakat, - ragadozót, így mondták. Bárányos mondta, hogy az ő Kormosa volt a falu legvadabb bikája, egyszer még a postást is megtaposta, de akkor a postás volt a hibás.

Nevettek rajta, aztán kivitték a farkasok kifutójához. Bárányos látott már farkast, egyszer egy loholt az erdőszélen, de lehet, hogy az juhászkutya volt, egyszer meg lőttek egyet a vadászaton, ahol ő is ott volt a hajtók között. Itt sok farkas volt, ezek nem loholtak és nem is lőtték meg őket. Ezek a farkasok nyugodtak voltak, némelyik futkosott ugyan, de mintha unalmában tenné, a többi meg csak hevert a porban. Így, összezárva, rács mögött a farkas büdös állat. Ezek fogságot élő állatok voltak, Bárányos szíve összeszorult, maga sem tudta, miért. Mondta, hogy igen, vállalja a munkát. Kitanították a farkasokból, sok idegen szóval, meg olyannal, amit Bárányos nem értett. Aki kitanította, az – Bárányos úgy gondolta – még soha nem volt közös ketrecben a farkassal. Aztán aláírattak vele egy papírt, amiben az állt, hogy az övé, Bárányosé, minden felelősség. Bárányos nem tudta, mi az a felelősség, de sajnálta a farkasokat.

Másnap beállt Bárányos gondozónak. Megmutatták, hogy lehet elkeríteni az állatokat, ha etetés van, mikor kell a megmaradt csontot és húsmaradékot kitakarítani, megmutatták az itatóhelyeket. Bárányos kérdezte, kisöpörni mikor kell a bűzös farkashullatékot, valamit feleltek arra is.

Nyolc farkas volt, némelyik elhízott a fogságban, mások lesoványodtak, volt, amelyik gonosz tekintettel mérte végig Bárányost, volt, amelyiknek mintha üres lett volna a szeme. Időnként belemartak egymásba és felvinnyogtak, aztán folytatódott a körös-körbe loholás. Aludtak félig-zárt szemmel, sompolyogtak egykedvűen, faltak, rázva és szaggatva a húst, de ez mintha valami emlékezés-féle lett volna, a hajdani szabad életre. Pedig a legtöbb farkasnak – ezt így mondták Bárányosnak – már a nagyapja is állatkerti farkas volt. Bárányos csak nézte az állatokat, mozdulatlanul, mintha egy volna közülük. A két másik gondozó elnevezte a háta mögött Bárányost farkasembernek.

Bárányos csinálta, amit kellett. Mikor az eledelt szétosztotta a betontálcákon, beszélt a farkasoknak. Folyamatosan szólt hozzájuk, mindig ugyanazt mondta, hogy a vadak megszokják a hangját, a látását. A másik két gondozó csak a farkasok szagát vette át, mondták, az is fontos, de ővelük Bárányos nem törődött.

A gondozóknak keveset fizettek a kertben, Bárányos pénzt adott az öccsének, pénzt küldött az asszonynak, neki is maradt valamennyi, de mindez kevés volt. Élni még csak lehetett belőle, de meghalni, egyszerre annyi tenger pénzt kiadni, arra még csak gondolni se mert Bárányos. Pedig az asszony bizonyosan azt gondolja, hogy gyűjti a pénzt, és majd csak összejön a lelki békét biztosító temetésre való.

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap