…a farkasverem szélén

Lukáts János, v, 12/17/2017 - 00:08

 

 

 

 

Vessünk egy pillantást „a történelmi sorsfordulókat követő nemzedékváltások mechanizmusába” – határozza meg legújabb kötete célját Albert Gábor már a könyv legelső tanulmányában. A sorsfordulók – Magyarhonban különösen, és az elmúlt másfélszáz évben még inkább – igencsak hasonlóak, a következmények is, az egyre újabb nemzedékek viselkedése és válaszai is. Különösen igaz ez a megállapítás a polgári társadalom intézményeinek a megjelenése után, az államigazgatási piramisok felnövekedése idején, amelyek működési körükbe vonnak egyént és hivatalt, a sajtót, de még a tudományt és a művészetet is. Egyúttal kikényszerítik, hogy megkülönböztessék a profi és az amatőr, és ezek széjjelválasztassanak, ami azért nem föltétlenül a hozzáértők és a fél-tehetségek megkülönböztetését jelenti. Sajátosan lehet jelen egyazon személyiségen belül is e lelki (de inkább politikai, talpnyalászati) kettősség, az érvényesülés és az utókor elismerése azonban (szerencsére) nem jár föltétlenül karöltve.

1849. nemcsak a reformkori nemzedék vezéreszméinek és vezető személyeinek a „megrostálását” jelentette, de kitermelte azt a réteget is, amely a tehetségét Bach-huszárként kívánta érvényesíteni. Kecskeméthy Aurél nevét már csak dacból is elfeledte az utókor, pedig nem volt tehetségtelenebb újdondász kortársainál, bejáratos volt a Döblingben védelmet nyert Széchenyihez, kormánypárti újságot járt (hízelgett) ki magának, - valójában a korszak magyar sajtóéletének egyik elindítója volt. A sajtócsinálásban, a helyezkedésben kétségkívül profi volt… Hasonló karriert futott be Kuthy Lajos, a korábban népszerű szépíró, aki Batthyányi titkárából lett 1849. után mérsékelt sikerű szerencselovag, aki még hexameteres dics-költeményt is szerzett a „népszerű császár” nevére. Azt mindenképpen megérezték (ők is, a többiek is), hogy a sajtó lesz a következő évtizedek nagyhatalma. Ugyanezt a lojalitást igénylő kormányzat is érzi, besúgásra alkalmas és dicsérő cikksorozatra képes írókat-újságírókat hajt fel, kompromittál kellőképpen, és fizet meg módjával (miközben megvetését is érezteti irántuk). Mindezt a politikai-természetrajzi típust találóan „domesztikált opportunizmusnak” nevezi Albert Gábor (A pölöskei inspektor c. tanulmányban).

A magyar történelem máig homályban maradt tragédiája a Teleki Lászlóé, aki a korszakot befolyásoló politikus lehetett volna, az emigrációnak is vezéregyénisége, miközben (egy ideig) Kossuth Lajos irányvonalától markánsan eltért a véleménye. Teleki talán meggondolatlan, talán lépre csalják, hazatérése „nincs ballaszt nélkül”, az uralkodónak szavát adja, hogy nem vesz részt a hazai politikai életben. Hogy 1861. március 7-ének estéjén mit beszélhetett Tisza Istvánnal (harmincegy éves unokaöccsével, pártja második emberével), örök rejtély marad, reggelre Telekit holtan találják. Egyik monográfusa „amatőr politikusnak” nevezi, aki – ebben az értelmezésben – „nem tudott és nem akart különbséget tenni a politika és a magánélet erkölcsi normái között”. (Teleki, mellesleg, 1850-ben párbajra hívta ki Haynau táborszernagyot, hogy elégtételt vegyen az aradi tábornokok haláláért, Haynau nem fogadta el a kihívást.) Teleki szembehelyezkedik az emigrációval, kevéssé ismeri a hazai viszonyokat és az ellenzék politikai erővonalait (tizenkét év telt el 1849 óta). Tisza óvatosabb (talán gyávább), de körültekintőbb (talán okosabb). Hiába egyazon párt és egyazon család tagjai, útjuk nem vezethetett egy irányba. Tisza, amint hatalomba kerül, kárpótolni kívánja a magyar dzsentri réteget, az óvatos megalkuvást többre tartja, mint a minőségi kiválasztást, - az ő esetében vajon ez volna a profi politika értelmezése? Tisza kormányzása hosszú, talán túl hosszú, tizenöt év, Albert Gábor kegyetlenül és pontosan értékel: „Ebbe a hosszú együttlétbe az ország ugyan nem pusztult bele, de még száz év múlva is az akkor szerzett – s Isten tudja, mikor gyógyuló – sebekkel bajlódik” (Profik és amatőrök).

A korszakváltás nemcsak a politika legmagasabb szintjén volt jelen és működött, hanem a sajtónak a mindennapi berkeiben is: Kánya Emília volt a Monarchia első női szerkesztője. A női olvasóközönség fontosságát ismerték a korszak (egy jó félszázad!) írói, de hogy az újság tulajdonos-szerkesztője is lehet nő, ez a közvélekedésben nem volt általánosan elfogadott. A polgári Kánya család Emília lányát értelmiségi igénnyel nevelték (hangverseny, nyelvek, zongora), egy gazdag kérő feltűnésekor mégis „eladják” a lányt, olyan feudális szokás szerint, amelyet maguk már túlhaladottnak kiáltottak ki. Emília tűr, aztán fellázad: négy gyermekével elválik a gazdag férjtől, és lapot alapít. Szembe száll a hagyományt (és a klasszikus igényességet) védő Arany Jánossal, Gyulai Pállal, a nőmozgalom korai szereplői jelennek meg tollukkal a Családi Kör lapjain, amely húsz éven át működik (1860 és 1880 között). A lapban jelenik meg Gyulai „tagadhatatlanul gonoszkodó” elbeszélése, a Nők a tükör előtt.

Az emancipáció, amely kibontakozik Kánya Emília körül, már szinte a francia szalonok életéhez hasonlatos: a szerkesztőnő Liszt Ferencet, Barabás Miklóst (a festőt), Szemere Bertalant, Pákh Albertet, Degré Alajost nyeri meg az igényes és pezsgő társaság tagjául, Petőfiről nincs jó véleménye, Júliáját azonban a szívébe zárja. A freudizmuson nevelkedett utókor mintha nem tudna mit kezdeni Kánya Emíliával, aki hetvenes éveiben keletkezett emlékiratában azért maga is elismeri, - így írja Albert Gábor -: „hogy nem az irodalom a nők szabadságharcának első és igazi terepe”. Életművének csúcsa ez az emlékirat, ez a megnyerő emberi és kordokumentum („Szenvedni titokban”).

Eötvös Károly, a sztárügyvéd és a termékeny író (nevezhetjük, mint egyik XXI. századi méltatója: „fecsegő lelkiismeretnek”) az egész XIX. századot felidézte, elbeszélte 24 kötetnyi életművében. Kereste a magyarság (főként a dunántúli magyarság) élményeit, hőstetteit, emlékezetes történelmi fordulóit. Mindezt Jókainál sokkal könnyedebb (és néhol felszínesebb) módon, de kétségtelen beleérző képességgel. E képesség két sajátos mű világrahozatalát eredményezte: a Gróf Károlyi Gábor följegyzéseit és az Aki örökké bujdosott c. regényét. A rejtőzködés, más bőrébe bújás kedvelt írói kaland volt a XIX. században is, Károlyi Gábor személyében egy fiatal arisztokrata önmagára találását igyekszik Eötvös Károly a saját személyében átélni, - néha sikerrel, néha fonákul, időnként saját maga (alias: Eötvös Károly) szemérmetlen szembedicsérésével. De művelődéstörténeti értékű sorok szólnak „a turini remete”, az agg Kossuth kései napjairól, akihez – a följegyzések szerint – együtt zarándokolnak el. Károlyi Gábor nem lett a korszak magyarhoni arisztokráciájának emlékezetes alakja, de reflexiói, társadalmi helykeresése sajátos színt jelent a XIX. század második felének palettáján.

Az Aki örökké bujdosott szinte hihetetlen történet egy orosz fogságba esett francia katonáról, aki még Napóleon 1813-as hadjárata után maradt az Ural vidékén, de mindenáron vissza akart térni hazájába. Eötvös Károly a makacs hazatérő hányattatásaiban a kor egyik lehetséges „tényregényét” akarta megírni, „költőietlen” ragaszkodása a valósághoz (a fogoly elbeszéléséhez) azért nem vált a mű javára, és a leírtak hitelét sem teremti meg igazán, de hát más a valóság és más az irodalom. Eötvös Károly többször is nekirugaszkodott pályája során ilyenfajta emlékiratok irodalmiasításának, - hol több, hol kevesebb sikerrel (A Vajda).

„Öreg kutyának” csak profi öreg kutyák nevezik magukat, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László bizony profi volt bárónak is, festőnek is. Tudta, hogy a lelki nemességhez nem előnevek és nagyúri passziók szükségesek, és tudta, hogy piktúrája a legmodernebb és leginkább a lélekbelátó festészet Európa keleti részén. Könnyű szívvel hagyta hátra a családi fészket, Beckó várát (ahová azért vissza-visszatért), és haraggal fordult el Párizsban Munkácsy fényűzésétől. Naplójában a festészet lélektani, filozófiai és módszertani megközelítését egyaránt kipróbálja, természet és művészet egybeszövődését kutatja. A kastélyából megszökött báró-festő a rémeshez, a visszataszítóhoz vonzódik, a szép helyébe a rút esztétikáját állítja, az alvilágot keresi fel és örökíti meg (miközben Gauguin-ra gondol). Életmódja meghökkentette környezetét, pedig mindez még a „vedlés előtti állapot” volt, az önmegvalósítás utáni, igazi képét pedig még ez után akarta megmutatni. Mintha mára érnének be művei… (Az Öreg Kutya vedleni készül)

Teleki László, Károlyi Gábor, Mednyánszky után még egy különös arisztokrata figura érzi a végzet közeledését a XIX. század utolsó évtizedében: Justh Zsigmond. Rohan, hogy fiatal életében nehogy lekéssen valamiről: Bécsbe, Párizsba menekül, szalonból festőműhelybe (Munkácsyról megjegyzi: „Magyarul elfelejtett, franciául nem tanult meg), az egész magyar társadalmat átfogó regénysorozatot tervez (tíz kötetben). A „szellemi erők organizátora” akar lenni (ezt a kifejezést majd Németh László veszi át tőle). Mindezzel az országot akarja megmenteni a pusztulástól. A jólét és a biztonság éveiben ő azon kevesek egyike, aki látja (kifáradt arisztokrata zsigereiben érzi), hogy a Monarchia a végzete felé rohan, magával fogja rántani a sem haladni, sem önállósulni nem képes Magyarországot. Naiv illúziókat kerget, írásműveit elkapkodott sietség és látnoki megsejtések jellemzik. Kevés ideje volt, hogy eszméivel mozgósítson, vagy hogy példájával elgondolkoztasson (Nem azé, aki bírja…)

Néhány történelmi sorsfordulóval később (1949-ben) már saját tanulmányi és olvasmányélményein keresztül találkozik Albert Gábor a fordulatokat értelmezni akaró művekkel és alkotókkal. Jelesül Bibó Istvánnal, de személyét a gondolatok világába is emelhetjük: „a nemzeti történelembe ágyazott szabadelvűséggel”. Bibó azon kevesek egyike volt, aki szembe mert fordulni a szovjet hadsereg dicséretével, és a hajbókolással hazai szálláscsinálóik előtt, akit hamarosan száműztek is a sajtóból, a katedráról, de aki még „a könyvtárosi gályapadon is szolgálni akart”. 1956 után súlyos börtönbüntetés várt rá, Harmadik út című könyvét Londonban adták ki, ezer példányban (vajon eljutott a megfelelő kezekbe, legalább az emigrációban?). Aztán… Albert Gábor nem igazán optimista: „manapság közkincs Bibó István életműve, s kicsit keserűre fogva a szót, úgy is mondhatnám: közpréda” (Három találkozás Bibó Istvánnal).

A kötetet lezáró tanulmány ezt az alcímet viseli: Történelemtudatunk torzulásai. És benne a keserű megállapítás, „a történelmét vesztett nép nem tud nemzetként viselkedni”. Valójában a történelmi tanulmányoknál riasztóbb képet fest Albert Gábor a közelmúltról, az 1945-öt követő évtizedekről, amikor a baloldaliság mítosza elöntötte, átformálta a nemzet, de különösen az értelmiség tudatát. Így történhetett, hogy az állandó ideológiai ráhatás következményeként deformálódtak a magyar történelem értékei, érdekei, helyette a szovjet (mintájú) társadalmi, politikai és szellemi átalakulás lett norma, követelmény és etalon. Ezen a rettentő torzuláson se 1956 példája nem tudott eredményesen változtatni, se az 1989-et követő rendszerváltozás. Ez utóbbi – állítja és bizonyítja Albert Gábor – csak a lehetőségét teremtette meg a magyar történelem új korszakának. A képességei tudatára ébredő új nemzedék egyelőre szétszórt, és hiányzik belőle az egymásra ismerés, az ebből fakadó szolidaritás (Ceterum censeo… avagy tántorgás a farkasverem szélén).

(Antal Gábor: Profik és amatőrök. Esszék és eszmék. Bp. 2013, Pont Kiadó. 137 oldal.)

 

Az ismertetést készítette:

Lukáts János

2013. október 21.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap