Fedák Sári Emléknap

Szerkesztő A, cs, 10/26/2017 - 00:16

 

 

 

 

 

 

 

FEDÁK SÁRI

 

A LEGENDÁS  PRIMADONNA, AKI MINDENBEN  NYERŐ!

 

Azok, akik életében látták, azt mondták, illetve mostanság fotóit-filmjeit nézve most is azt mondhatjuk, hogy Fedák Sári egy egészen különleges nő! Pedig első ránézésre nem különleges szépség, se alakja, se arca nem figyelemfelkeltő. Aki még látta őt színpadon – mint édesanyám –, azok úgy mondják, hogy a művésznő hangja nem volt túl dallamos, kissé kopottas filmjein nem a kortól recsegős. Mégis: egyszerűen varázsa volt, és varázsa van ma is!

Az 1879. október 26-án, a Magyar Királyság Bereg vármegyéjében, Beregszászon született Fedák Sarolta Klára Mária nagyon hamar a „modern sztár” prototípusává vált. Magyarországon és határainkon túl beszélni kezdtek róla, és mivel mindenki beszélt róla, híre egyre nőtt és nőtt, mindenki tudni akart róla, és ha nem tudott, akkor hozzáköltött alakjához részleteket.

Ezért van az, hogy életéről sok legendás elemet tudunk, s tudtak már kortársai.

Fedák Sári több évtizeden át ott volt a színházban, a filmeken, az úgynevezett társasági eseményeken, beszéltek róla városi szalonokban, minisztériumokban, írtak róla az újságok, szóltak róla a kofák, s az asztaloknál így verték egy időben az ultit vagy a 66-ot: „Kontra, rekontra, szubkontra, fedáksári!” Mármint ezzel a legutóbbi bejelentéssel jelezték, hogy mindent visznek. Ők a nyerők, mint amilyen Fedák Sári volt.

Fedák Sári szülei, dr. Fedák István és Kokoli Emilia polgári életutat szántak volna  lányuknak, de az ő győzni akaró egyénisége, legyőzve a szülői ellenállást, a színészi mesterséget választotta. Beiratkozott Rákosi Szidi híres színiiskolájába. Amint próbaképpen színpadra lépett vagy szerepet játszott, máris megváltozott. Apró termete a színpadon naggyá nőtt, alakja, mozgása, játéka mágnesként vonzott minden tekintetet. Rákosi Szidi, aki nem éppen finomkodó ítéleteiről volt híres, biztatta ifjú tanítványát, mert már ifjú színészpalántaként meglátta benne az ígéretes színésznőt. Elsősorban kisugárzása, a belőle áradó életerő volt az, amely minden tekintetet Fedák Sári felé vonzott.

Ady Endre alkalmi verset írt a színpadra lépő Fedák Sárihoz:

„Ez a leány a nagy mindennek

Remekbe termett, kicsi mása,

A hódító, tüzes, pogány vér

Gyönyörű és szent lázadása.”

Fedák Sári, amint 1899-ben kikerült a színiiskolából, máris egy fontos szerepben léphetett színpadra. A Magyar Színházban Molly szerepét játszhatta el a Gésák című darabban. A budapesti Wesselényi utca és Isabella tér sarkán épült Magyar Színház két évvel azelőtt, 1897. október 16-án nyitotta meg kapuit. Evva Lajos, a Népszínház egykori igazgatója, Hegedüs Béla ügyvéd és Rákosi Szidi voltak az alapítói. A két emeletnyi magasságba szökő nézőtér befogadóképessége 996 személy volt. Könnyű, zenei játékokkal, mindenki által érthető operettekkel kívántak indítani. De az indulás nem volt zavarmentes, ezért is vette át a színház vezetését az akkor alig 25 éves Beöthy László – Rákosi Szidi fia. Ebben a feszült helyzetben, amikor szó szerint egy színház jövője függ a darabok sikerétől, nagy merészség volt egy kezdő színésznőt fontos szerepbe állítani. (Koch Lajos: A budapesti Magyar Színház műsora, Színháztudományi Intézet, Országos Színháztörténeti Múzeum, Bp. 1960.)

De Fedák Sári megállta helyét. Első szerepével felhívta magára úgy a közönség, mint az újságírók és a szakma figyelmét. A Gésák (Owen Hall műve) egyébként – időközben változó szereposztásban – hosszú ideig színen maradt, sőt más színházak is játszották. Ebben a sikerben Fedák Sárinak is része volt.

Fedák áradó jókedvével, harsogó önbizalmával és kirobbanó életkedvével szinte bármelyik szerepet főszereppé tudta varázsolni, ahogyan bármely darabnak olyan sikert hozott, amelyről az utca és a szakma egyaránt beszélt.

Fedák Sári, akit közeli ismerősei-barátai Zsazsának neveztek, Böethynek a „talizmánja” lett.

Így nem csoda hát, hogy kapkodtak utána, szó szerint udvaroltak neki a színházi rendezők, írók és színi-igazgatók, hogy hozzájuk is menjen játszani, az ő darabjukban is lépjen fel. Ezért került a Magyarkának becézett Magyar Színházból Pozsonyba, a Népszínházba, majd vissza Budapestre a szintén Beöthy fémjelezte Király Színházba, majd játszott a Vígszínházban is, vagy később a nyíregyházi színházban.

Fedák Sári akkora sztár volt már első fellépései után, hogy 1904-ben Tóthszerdahelyen Karabélyos Elek alsólendvai táblabíró vásárolt részére egy kúriát. (Volt, aki virágot vitt, volt, aki csokoládét a művésznőnek, egy magyar úr viszont kúriát…)

1904 végén olyan szerepet kapott, amelyet eljátszva már azok is felfigyeltek rá, akik távol tartották magukat egyes színésznők sztárolásától. Ez a szerep nem csupán egynek tekinthető Fedák Sári pályáján, még csak nem is egynek az ő színpadi alakításai nagy részét meghatározó pikantériának, vagyis a „nadrágos szerepeknek”, amikor nőként férfit alakíthat, hanem ez az a szerep, amely nem csupán a szereplő, hanem az egész nemzet életében sarokkő.

Ez A SZEREP!

Egy mű, egy könyv, egy előadás jelentőségét nem csak annak művészi színvonala adja, hanem nagyban meghatározza az a társadalmi közeg, amelyben született, amely társadalomnak a mű példát mutat, görbe tükröt tart, figyelmeztetően vagy lelkesítően hat. 1904-ben és 1905-ben (bár visszanézve ezekre az időkre, ez a „boldog békeidők” prosperáló korszakának tűnik) gondok, méghozzá nagy gondok is voltak. Nem kisebb probléma adódott nemzetünk életében, hogy veszélybe került az Osztrák-Magyar Monarchia. Nem külső fenyegetés volt ekkor, hanem belső politikai erők feszegették volna széjjel. Az osztrák oldal úgy hitte, túl sokat adott 1867-ben, a magyar pedig úgy érezte, hogy túlontúl keveset kért. Hiszen ezt a birodalmi méretű államalakulatot Ausztriának nevezték külföldön s osztrák oldalon egyaránt, a magyarságról meg sem emlékeztek, csak amikor adó kellett a közös költségekre vagy a hadsereg fenntartására.  Magyar politikusok alig-alig kaptak szerepet a birodalom irányításában, akik pedig kaptak, azok is leginkább Habsburg-hűségük miatt kapták. A birodalom osztrák fele egyáltalán nem bízott a magyar oldalban!

Ebben a történelmi helyzetben, amikor a parlamentben és a sajtóban, de még az utcákon is egymásba folytak a zajos viták, többek között az állambeli és a hadseregbeli zászlóhasználatról, ekkor jött egy magyar nemzeti darab.

Ez a mű pedig nem más, mint Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz!

Ebben a darabban a főszerepet, a címadó János vitézt egy nő, Fedák Sári játszotta el.

Úgy ám! Csodálkozott is a közönség, amikor meglátta a nőt férfiruhában, bő gatyában, karikás ostorral a vállán.

Hangja, mint ahogyan mondtuk, felejthető, mégis, amint elkezdte énekelni, hogy „egy rózsaszál szebben beszél…”, sokan sírtak. (Bár ez Bagó szerepe, de a darab egy részében János vitéz, azaz a nadrágos Fedák Sári is énekelte.) Az utca pedig a dallamot az előadás után tovább énekelte-dúdolta.

A darab fergeteges sikeréhez hozzájárult persze a főszereplő Fedák Sári is, de ne feledkezzünk meg az eredeti szöveget író Petőfi Sándorról, a zeneszerző Kacsóh Pongrácról, a librettót illetve a dalszövegeket szerző Bakonyi Károlyról és Heltai Jenőről, meg Fedák Sárin kívül a többi szereplőről sem. Példának okául egy kis szerepet játszó színésznek kétszer kellett bejönnie és elénekelnie a zászlódalt, csak azért, mert kezében a magyar nemzeti lobogót hozta be a színpadra. Erre a közönség felállt, zajosan ünnepelt, bekiabált, hogy „magyar zászlót a magyaroknak!”.

Ahogyan erre az estére Fedák Sári visszaemlékezett: „Mindenki sírt a nézőtéren, én is velük. Beöthy feljött a színpadra, és ezt mondta: Ez a darab százszor fog menni! Szidi mama ráduplázott: Kétszázszor. Mindketten tévedtek. Csak én játszottam eddig 574-szer!”

A kávéházakban pedig fogadások köttettek, vajon ha szavazás van a Parlamentben, oda mennek a honatyák, vagy pedig inkább megnézni a János vitézt? És Fedák Sárit!

Csoda hát, hogy Fedák Sári annyit keresett egy-egy hónapban, mint a színház valamennyi  színésze együttesen? Böethy László szerint: „Egyedül Zsazsa vonzza be a közönséget!”

Ez az apró termetű, de tűzről pattant hölgy először 150 koronát kapott egy-egy fellépésért, majd hamarosan 300, majd 500 koronát. Havi jövedelme volt, amikor elérte a 20 000 koronát. Ebből meg már birtokot lehetett vásárolni, de legalábbis sarokházat!

Fedák Sári élvezte a sikert, hogyne élvezte volna! Élvezte, hogy ahol megjelenik (és nem csak a színpadon), ott a figyelem középpontjába kerül. Azt gondolhatnánk, hogy színésztársai nem kedvelték, irigykedtek rá. Ez nem igaz, több színésszel nagyon jó kapcsolatot tartott, sőt, ha egy idegen, vagy félig ismerős társaságban megjelent, ott egyből „gavallérnak” mutatkozott. Egy, sokszor a polgári életben is – polgárpukkasztón – nadrágban járó női úrnak. Aki, mert sokat keresett, két kézzel szórhatta a pénzt. És sok úri szeszélye volt. Például meg akarta valósítani régi vágyát, azt a vágyat, amely annyi kispolgár vágya volt akkoriban: „végighajtatni a Stefánián…” Csakhogy a művésznő ezt a saját fiákerével akarta megtenni, méghozzá úgy, hogy a lovakat maga is hajtja!

Fedák Sári az őt a kalandtól óvóakat avval szerelte le, hogy tud ő lóval bánni, hiszen egylovas konflist már hajtott. A saját elmondása szerint legalábbis. Tehát, ha egy lóval bír, bírni fog majd kettővel is. Fel is ült, kezdte is. Saját lovait, a saját kocsijából hajtva. Egyedül! Nem kell neki férfi segítsége!

Csakhogy el kell mondani, hogy Fedák Sári nem is kissé rövidlátó volt. Hunyorgott erősen, de szemüveget nem hordott. Annál azért hiúbb volt.

Felszállt tehát a bakra, majd miután kiengedte a kerékféket, merszen, sőt, túlontúl merszen a lovak közé csapott. A lovak viszont mindennél jobban megérzik, ha bizonytalan kéz irányítja őket. Mentek is azok a saját fejük után. A pesti forgalomban! Amely már akkortájt sem volt kicsiny!

Karambol lett belőle: nem nagy baleset, de amelyről egy ország beszélhetett. És Fedák Sári imázsát ez is növelte.

(Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél…, Magvető, Bp. 1978.)

Ő volt a legendás magyar operettek első számú primadonnája, és a közönség első számú beszédtémája.

Nem volt neki elég az akkori Magyar Királyság, a szinte mérhetetlen becs- és szereplési vágya távolabbi városokba hajtotta, hogy Budapest mellett nagyon hamar Bécs és Berlin sztárja legyen. Az apró, életvidám hölgy, akinek kegyeiért eddig magyarországiak versenyeztek, ezután nemzetközi, Európa mértékű sztár lett. Helyét megállta az idegen színpadokon. A magyar operett népszerűsítése mellett önmagát is népszerűsítette.

1908-ban aztán Fedák Sárit egy másik magyar sztárral hozta össze a sors. Ez a sztár Molnár Ferenc író-színműíró volt, aki szintúgy sokat szerepelt, sokszor különcködései okán, a hazai és a világsajtóban egyaránt.

Ők ketten, saját visszaemlékezéseik szerint, az első találkozáskor ellenszenvesek voltak egymásnak.  No persze, mind a ketten megérezték a másikban az uralkodót! És két uralkodó jellem egy kapcsolatban nehezen fér meg. Mégis, mert a nagy művészt, a nagy alkotót is látták egymásban, ezért a művészet okán dicsérték meg egymást. Ahogyan erről Fedák Sári a naplójában ír: „Néztem a jelenetét. Maga nagyon tehetséges. De igazi nagy színésznő, olyan, amilyen kevés van a világon…” – mondta Molnár Ferenc.

Fedák is tudta, kicsoda Molnár Ferenc. A nagy színésznőt a színészek szájába szavakat adó író nagysága vonzotta. Hogy tizenkét évig tépjék a nagy találkozás után tovább egymás idegeit egy szenvedélyes-botrányos szerelemben, amely ráadásnak nagyobb részben a társaságok szeme láttára, és a lapok hasábjain is figyelemmel kísérhetően zajlott.

Hogy Fedák Sári mindeközben a figyelem legközepén boldog volt-e?

Ady Endre a már idézett versében megjövendöli Fedák Sári sorsát:

„Mennyit fog még sírni, bűnhődni,

Mert szebb és különb, mint a többi.”

Molnár és Fedák, vagy Fedák és Molnár rengeteg témát adtak a társasági lapoknak a megismerkedésüket követő tizenkét évben.

Az író a színésznő életébe taposott, ám a primadonna sem maradt adósa ezen a téren.

Sokaknak kissé gyomorfordító volt a családi viszályok ilyenfajta kiteregetése. Mégis, mert bár a szemüket forgatták az urak és az úri dámák, de akartak ilyen történeteket hallani, a lapokban a házaspár sokszor szerepelt.

Egyébként a házaspár kapcsolata nem csupán marakodásból állt, ők egy tudatos, jól együttműködni képes kettőst is alkottak – szakmai téren. Molnár számtalan színdarabot írt Fedák Sárinak, aki pedig sikerre vitte azokat.

A Molnár-Fedák névkettős mintegy biztos márka lett a színpad világában.

És nem csak a színpadon, hanem az új művészeti ágban, a filmen is! A Gazdag ember kabátja című némafilmnek (1912-ben) Fedák Sári volt a főszereplője, a film forgatókönyvét pedig Molnár Ferenc írta.

A több filmnél és színműnél együttműködő pár nem érezte szükségét annak, hogy összeházasodjanak, pedig ez abban a korban már önmagában is nagy botránynak számított. Molnár Ferenc mindenki szeme láttára, nem is nagyon titkolózva legénylakásából járt át a színésznő Dunára néző lakosztályába, ahol aztán iszogattak, zenét hallgattak, vagy őket hallgathatta a szomszédság, mert hevesen veszekedtek. Abban az esetben, ha Molnár Ferenc nem rettegett volna annyira az automobiloktól, bizonyára együtt mehettek volna kirándulni Budapest első Cadillacjén, amelyet Fedák Sári a sajtó nagy örömére maga vezetett. Ha már a színésznőnek nem volt szerencséje a lovakkal, úgy gondolta, a „géplovakkal”, az automobillal nagyobb szerencséje lesz, ezért az ő tulajdonában volt az egyik első automobil Budapesten.  (Amikor a vaksi művésznő vezetett, a botrányra éhes sajtósok odanéztek, de a rendőrök és más közlekedők inkább elnéztek, és gyorsan odébb álltak. Elvégre Fedák jön!)

A gondtalanság az első világháborúig tartott. Bár Fedák Sári a fotók tanúsága szerint beállt ápolónőnek, magát a háborút elítélte, sőt éles kirohanásokat intézett az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. Ezt sokan nagyon nehezményezték, s Fedák Sárinak csakis az volt a szerencséje, amellyel a komolyabb büntetést elkerülte, hogy olyan híres volt. Egy kissé olyan, aki úgy hitte, ő már annyira híres, hogy mindent megengedhet magának!

Egy nagy, vörös szeplő is keletkezett aztán Fedák Sári amúgy is sokszeplős bőrén: szimpatizált a Tanácsköztársasággal, majd a Vörös Hadseregbe való belépésre is agitált. Ezért a vörös hatalom bukása után Bécsbe menekült, de az ott élő magyar emigránsok feljelentették. A rendőrség azonnal elfogta, és rövid időre a bécsújhelyi börtönbe zárták. Úgy tűnt ekkor, hogy a nagy primadonnát nem kedveli már úgy, ahogyan régen a közönség!

Fedák Sári azonban nem esett kétségbe. Hitt önmagában, rendületlenül, ahogyan sikerében, szerencséjében és nagy tehetségében is. Előbb Bécsben, majd Párizsban lépett fel, hiszen hat nyelven beszélt, majd átrándult az Amerikai Egyesült Államokba. Ott viszont már a magyarlakta helyeket kereste fel.

Bár időközben Molnár Ferenc és Fedák Sári eltávolodtak egymástól – annyira, hogy már viharosan veszekedni sem volt kedvük –, mégis ekkor kötöttek házasságot. Több okból érdekes volt ez a házasság. 12 éve éltek már együtt, láthatóan senkitől sem zavartatva, semmiféle pletykával nem törődve, sőt a pletykákat látható élvezettel gerjesztve. Amikor az anyakönyvvezető elé álltak, tulajdonképpen már nem is voltak egy pár, hiszen Molnár Ferenc lelkesen udvarolt egy fiatalka színésznőnek, bizonyos Darvas Lilinek. A barátok is gerjesztették a furcsa házasság körüli legendáriumot, hiszen ők mondták el, hogy a pár „búcsúházasságot” kötött. De szabályosat ám! Amilyen az igazi! Törvényileg ez is igazi volt, de Molnár Ferenc mégis így fogalmazott: azért vett egyszerű, szürke öltönyt, mert „csak premierre szoktam gálába öltözni.” Azaz a neves színműíró szerint ez a házasságkötési ceremónia, nem úgy, mint más házasságkötések, nem kezdet, hanem igenis vég volt. Egy kapcsolat vége. Ez egyébként a neves művészpárhoz illő volt: ők semmiben sem voltak hétköznapiak, nem nagyon követték a konvenciókat. Ha mások egy kapcsolat elején kötnek házasságot, akkor ők a kapcsolat végeztével – miért is ne!

És hogy a lehető legfurcsább legyen ez a „boldogító igen”, Molnár azonnal elszaladt, de nem arájával karjaiban, hanem egyedül, mert a „Zsazsájával” kötött megállapodásuk szerint szabad lett, és másnap összeköltözött Lilivel. Zsazsával, azaz Fedák Sárival nem szűnt meg a kapcsolata, annyira nem, hogy egészen különös szerelmi háromszögben gyönyörködhetett a minden pletykára odafigyelő közönség. Ebben volt egy törvényes házaspár, amely félig együtt, félig külön élt, és volt a szerető, aki viszont majdhogynem velük élt. Annyira, hogy teljes békében, együtt mentek el Az üvegcipő című darab premierjére, melynek főszerepét Darvas Lili játszotta, Molnár pedig mindhármuk karakterét beleírta a darabba.

Ez az egészen különös házasság négy éven át tartott, hogy aztán 1926-ban végre elváljanak, hivatalosan, és Molnár feleségül vehesse Darvas Lilit. Ahogyan egész közös életük, úgy a válásuk is a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, a lapok rendszeresen cikkeztek róluk. Ráadásul, hogy nagyobb legyen a botrány, a házassági szennyest, a válóperes hercehurcát is kiteregették. Bár Fedák Sári kifejezetten jómódú volt, mégis kijelentette, hogy férjétől nem kér sokat: „Nekem csak azt az összeget fizesse ki, amit nálam megivott!” Végül Molnár Ferenc 20 000 dollárt fizetett!

A nagy primadonna, aki kínosan ügyelt arra, hogy a középpontban legyen, úgy a társasági életben, mint a színpadon, már érezhette, hogy ő sem lesz fiatalabb. Fedák Sári – azért mi mondjuk ki –  már 49 éves volt, amikor 1928-ban kiadta memoárját Útközben címmel. Ebben egyrészt vissza is tekintett, másrészt előre is. Még nagy tervei voltak. Még mindig, majdnem ötven esztendősen is ő volt hazánk első számú primadonnája.

Csakhogy közbejött egy újabb háború.

A zavaros időkben ő csak játszani akart, ő Fedák Sári volt, „a” primadonna, és akinek mindig-mindig a középpontban kell maradnia!

Ezért is vállalt szerepléseket ezekben az időkben, de nem csak színpadon – amely nem lett volna baj –, hanem a rádióban is, többek között német adón, ahol a háborús készültség mellett kampányolt.

A nyilasok elől még Sopronba menekült. Persze, az ottani színházba, játszani.

Nem végleges menekülés volt ez, hiszen értékeit sem vitte magával. Bezárta azokat a Szolyva úti villájába: a briliánsokkal kirakott cigarettatárcát, ami valaha Jászai Marié volt, vagy a toilette-táskát, amit Alexandra királynétól, VII. Edward feleségétől kapott Londonban. Bezárta a berámázott, arannyal nyomott színlapokat, a fellépő ruhákat, egy mozgalmas és izgalmas pálya emlékeit.

Bezárta maga mögött a múltat, amelyet már nem nyithatott folytatásra készen ki. Egy pálya ott és akkor megszakadt.

A háborút túlélte, hogy megélje, hogy ő, akit nem is sok évvel ezelőtt levörösöztek, náci rajongó legyen. Vádak-vádak, amelyek abban a korban könnyen sújtottak.

Az ítélet két év börtön és vagyonának elkobzása volt. Büntetését aztán másodfokon nyolc hónapra mérsékelték, emellett három évre eltiltották foglalkozásának budapesti gyakorlásától, és politikai jogait öt évre felfüggesztették. A vagyonát végül nem kobozták el.

A meghurcoltatás után a színésznő komornájával együtt a Pest megyei Nyáregyházára költözött, ahol újabb kalandokat kellett átélnie, többek között egy újabb kiköltöztetést. Végül egy apró, egyszobás házban húzhatta meg magát. A falu végén. Ő, az ünnepelt színésznő!

Azt hihette, elfeledték. Azt hihette, élve is már meghalt. Hiszen, bár élt, de hol volt már az ünneplés, hol a középpontban állás, és hol az, ami a legjobban hiányzott neki: hol volt a színpad, a játék! Hol az a semmihez sem fogható érzés, hogy őrá figyel mindenki, csak rá, aki ott és akkor még nagyobbá lehet, mint volt eddig, hiszen színész!

1954-ben mintha megtört volna a jég, legalábbis megtörni látszott: Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának a főszerepét bízták rá. Ő nagy lelkesedéssel készült a szerepre, készült, de szerepelni már nem tudott, itt a földi létben.

1955. május 5-én hajnalban hunyt el. Búcsúztatásán a Farkasréti temető zsúfolásig megtelt.

Fedák Sári, a „Bereg megyei bakfis” (ahogy Ady nevezte), aki a költő szerint: „Nekivágott a csatatérnek, a színpadnak, s megnyert minden csatát.”

Fedák Sári, aki Németh László szerint: „jól tudta érezni magát, sőt hitt is ebben a flitteres, nagyherceges operett világban. Asszonynak kellett lennie, mert férfiból elképzelhetetlen ez az öntvény.”

(Az utánozhatatlan Zsazsa, Fedák Sári születésének 130. évfordulójára – emlékkönyv – szerkesztette: Zubánics László, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Beregszász, 2009.)

Fedák Sárit nem feledték! Nem feledték akkor, és nem feledtük azóta sem.

Fedák Sári primadonna volt, a színpadon és az életben egyaránt. Hogy hol játszott? Az életben vagy a színpadon? Sehol sem, mind a kettő helyen adta önmagát! Ő tényleg a végletek embere volt, akit szinte még ő maga sem ismert ki. Szeszélyes volt: egyszer önző, kicsinyes, máskor meg nagyvonalú, szívét-lelkét odaajándékozó; költekező, pénzt szóró, de minden járandóságára odafigyelő; önmagával szemben nagyon, sőt túlontúl kritikus, de másoktól kritikát nem tűrt el. Néha boldognak látszott, de legtöbbször boldogtalannak. A végletek embere: nevető és toporzékoló. Kedves, meleg, odaadó, aki máskor, vagy másokkal rideg és számítón viselkedő. Egyszóval színésznő, és nem is akármilyen színésznő, ahogyan arról olvashatunk a régi feljegyzésekben, színházi kritikákban, vagy ahogyan láthatjuk ma is filmjein. Ő a primadonna. De a magyar primadonna! Aki, bárhol is szerepelt, nem tagadta meg ezt. Ő csak magyar primadonna tudott lenni, idegen színpadokon is. És persze itthon is. Ahogyan a filmeken, mindig a középpontban! Mindig! Csak ott!

A magyar operett, amely a 20. század első felében annyira kelendő kulturális exportcikkünk volt, összeforrott, szorosan, el nem választható módon nevével. Annyira, hogy ma is, ha azt mondjuk, Fedák Sári, akkor azt is mondjuk, operett. És ha azt, hogy operett, akkor mindenképpen szólnunk kell Fedák Sáriról. Nagy rajongója, Ady Endre szavaival: „Ő első Fedák Sári. Egy és szuverén.”

Nézzük meg az 1913-as Rablélek című alkotást, Kertész Mihály filmjét, amelyben Ágnes asszony szerepét játszotta, vagy a Mámit, a Vaszary János rendezte 1937-es vígjátékot, amelyben ő volt Mámi, özv. Kovács Gáspárné. Nézzük, és ne feledjük! Fedák Sári felejthetetlen!

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi La

 

 

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap