Fegyelmi tárgyalás

Petrozsényi Nagy Pál, sze, 06/13/2018 - 00:03

 

A fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckifejezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth tanár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény helyettese feszengett. De jelen volt a szakszervezeti bizalmi, sőt, Hazagh Mihály, az iskolai párttitkár tagbaszakadt titkára is. Egyszóval az egész vezérkar, hogy ítéletet mondjanak egy magányos sztrájkoló fölött. Mióta törvénybe iktatták a sztrájkjogot, többen éltek vele, csupán így, egyénileg nem sztrájkolt senki még.
Az igazgató napokig töprengett, hova sorolja Korláth példátlan akcióját, végül a fegyelmi kihágás mellett döntött. Fogta magát, és a művelődési osztályra hajtott. Már régen begyében volt ez a Rákóczi-hajú taknyos, aki munkába állásának első percétől berzenkedik, lefitymálja a tankönyveket, szabotálja az utasításait, melynek következtében máris érezhetően lazult a fegyelem. Ugyanis sokan követték, s ha nyíltan nem is, hallgatólagosan szolidarizálnak vele. Hát nem, amíg ő, Móres Mór igazgat, itt igenis rend és fegyelem lesz. Talán lefolytathatta volna a tárgyalást zárt körben, a tanári kar és szaktanácsadó nélkül is. Ám így kevésbé látványos, demokratikusnak sem éppen elég demokratikus egy olyan tantestület számára, amely megélte Nagy Imre, az 58-ban kivégzett miniszterelnök rehabilitációját. Elmondta, amit kiókumlált, majd a keszeg helyettes kért szót.
– Csak nyíltan, tömören – figyelmeztette helyettesét a keménykezű főnök. – Úgy, ahogy történt. Smink, cukor nélkül.
– Kérlek! – reszelte meg torkát a kopaszodó öreg. – A dolog úgy kezdődött, hogy Kari… Korláth kartárs meg én kicsit összekaptunk – törölte meg izzadt homlokát. – Egyik kartársnőnk gyesre ment, ezért megkértem, vállaljon el néhány túlórát.
– És?
– Visszautasított, helyesebben elvállalta volna, amennyiben adómentes vagy kiemelt órabért fizetünk.
A teremben élénk mozgolódás támadt.
– Nyugalom, kartársak, nyugalom! – kopogott zordan a Táncsics iskola direktora. – Folytasd, Robikám!
– Ekkor vesztünk össze – vont vállat a helyettes.
Már nagyon unta a komédiát, és szeretett volna gyorsan túlesni rajta. Tulajdonképpen sajnálta Korláthot, s titokban ő is rokonszenvezett vele. De hát a rokonszenv egy, a diplomácia kettő. Móresnek van sajnos pár protektora, másrészt itt-ott a kölyök is elvetette a sulykot, egy szó mint száz, jobb, ha továbbra is diplomatikus marad.
– Felhívtam a figyelmét a törvényre, melynek értelmében a pedagógusok ötven százalékos túlmunkára kötelezhetők – nézett át Korláth feje felett. – Mivel ő a legfiatalabb közöttünk, továbbá nőtlen, elsősorban bizony neki kell túlóráznia.
– Magától értetődik – bólintott a szaktanácsadó. – Mire ő?
– Racsítani kezdett, a tanügyi rendszer így, a szocializmus úgy…
– Pontosabban?
– Le van sz...rva – szusszantott a helyettes. – Bocsánat, ezek az ő szavai… Ugyanígy az igazgató, aki velem együtt jól tenné, ha nyugdíjba menne. Egyébként sztrájkba lép, és negyven százalékos béremelést követel, amit a kormány meg is ígért nekünk, de csak azért, hogy ezzel is időt nyerjen.
A délutáni napfény a tanáriba szökött, és megcirógatta a kipirult arcokat. Valahol kint egy kutya vonított.
– Ugye, megmondtam! – fakadt ki az igazgató újból vérig sértve. – Korláth kartárs, hogy finoman fogalmazzak, közösségünk leggyöngébb láncszeme. Nem veti alá magát a rendnek, fütyöl a törvényekre, röviden: destruktív, beilleszkedésre képtelen dolgozó.
Néhány tanár a Móres hívei közül tapsolni kezdett. A többiek csöndben, de kíváncsian lesték a Móres - Korláth párbajt.
Az igazgatót nem tévesztette meg a taps, tudta, mennyire népszerűtlen. Csakhogy mindnyájan a kezükben vannak, kivéve Korláthot és az iskola párttitkárát. Mindegy, nem gond! Az elsővel úgyis rögtön végez, a második meg egyelőre meg sem mukkan.– Ne húzzuk a szót, az eset egyértelmű, ezért javaslom, váljunk meg a kollégától. Köszönöm a figyelmet, tessék hozzászólni!
– Tessék! – ismételte meg a tanácsadó. – Senki? Akkor átadom a szót Korláth kollégának.
Minden arc a fiatalember felé fordult. Korláth tétovázott. Mit mondjon, kinek, miért, amikor mindent előre eldöntöttek? A diri győzött, a többiek lapítanak. Hiába rehabilitálták Nagy Imrét, itt semmi, de semmi sem változott. A gárda zöme fonnyadt citrom, aminek a levét réges-rég kifacsarták. Regenerálódni nem tud, még ha akarna sem.
– Belenyugszol az ítéletbe?
– Először is nem vagyok vádlott – kapta fel a fejét sértődötten Korláth. – Másodszor: tiltakozom a fegyelmi tárgyalás ellen. Én sztrájkolok, jogom van hozzá, úgyhogy nem értem, mi ez a színjáték.
– Színjáték? – hördült fel az igazgató. – Válogasd meg a szavaid, mert...
– Felnégyelsz, kerékbe törsz?
– De kollégák! – rökönyödött meg az elnök. – Beszéljünk higgadtabban! Végeredményben mit kívánsz? – fordult Korláthoz.
– De hát már elmondtam. Mint dolgozó nagyobb bért. Mint pedagógus felkérem az illetékeseket, adják fel a bukásmentes iskola politikáját, melynek révén a tinókból évtizedek óta okleveles ökröket nevelünk. Továbbá: dolgozzanak ki egy valóban hatékony követelményrendszert, amely pontosan meghatározná, melyik tanulót milyen mértékben jutalmazzunk vagy büntessünk. A dicséret magában ritkán hatásos, ugyanez áll a figyelmeztetésekre is, amikkel a srácok inkább dicsekedni szoktak.
– Tudjuk, tudjuk, és?
– Hát éppen ez az! – csattant fel a harcias testnevelő. – Tudjuk, tudjuk. Milliószorta elhangzott, mégsem teszünk semmit sem ellene.
– Szabad?
– Parancsolj! – pislantott Móres a termetes párttitkárra, aki mindeddig csöndben, összevont szemöldökkel üldögélt.
– Szokott-e hiányozni Korláth kartárs?
– Nem.
– Késni?
– Azt sem.
– Órájára készül?
– Többé-kevésbé.
– Ezek szerint pontos, felkészült tanár. Minden gyűlésen jelen van stb., stb. Javítsatok ki, ha tévedtem volna.
– Igen, illetve nem, csak…
– Ebben az esetben ajánlom, hagyjuk békén a fiút. Igaz, nem abszolút hibátlan, de mi sem voltunk, sőt, most sem vagyunk azok. Szerencsére fiatal, sokat fejlődhet még – állt Korláth mellé váratlanul a párttitkár.
Minek szerezzen újabb ellenséget magának, amikor a napjai úgyis meg vannak számlálva? Most még párttitkár, de holnap… Újabban furcsa szelek fújnak, és ezek maholnap pártostul, kormányostul úgy elfújják, mint egy porszemet.
A pedagógusok egymásra néztek; először csak egy, aztán mindnyájan tapsolni kezdtek.
Móres elkomorult. Elszámította magát: az ördög sem pitizik itt neki! Ez a banda harap, mégiscsak megváltozott. Haragh sem döglött akna, bármikor felrobbanhat, s korántsem kizárt, hogy pont őt öli meg.
– Részemről megértem, nem is vacakolnék, ha a kolléga is enged, én… hm… szóval megbocsátok – változtatott taktikát a közelgő igazgatóválasztásra gondolva.
Lehet, hogy ezúttal senki sem szavaz rá? Hát… előfordulhat, de akkor sem Hazagh fogja őt földhöz vágni.
– Enged, ne félj, kivéve a béremelést, amihez magam is szívből csatlakozom – nyugtatta meg a pártitkár.
– Éljen! – harsogta a tantestület.
– Örülök, hogy végre mégiscsak megértettük egymást. Köszönjük tisztelt szaktanácsadónk pártatlan segítségét, akinek a révén ilyen szépen egymásra találtunk. Megjegyzem, nem csoda. A mi közösségünk olyan, mint egy nagy család, ahol mindenki teljes erőbedobással, egymást segítve dolgozik – szavalta patetikusan az igazgató. – Én…
– Úgy van! – vágott a szavába idegesen Hazagh. – Remélem, a jövőben sem lesz másképp, sőt, ha lehet, még jobban rákapcsolunk. Mostanában elég nehéz idők járnak, szilárdaknak és következeteseknek kell lennünk ahhoz, hogy sikerrel nevelhessük a szocialista palántákat. De hát ezért vagyunk tanítók, ez a feladatunk – kereste tekintetével az izmos tornatanárt. Korláth? Hol van Kari, főnök?
– Te mit gondolsz? – kérdezte vissza Móres, és a semmibe bámult.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap