Fehér csontunk, hűlt porunk?… Egy frászt!

Lászlóffy Csaba, v, 06/24/2012 - 00:02

 

 

    „Hajnalodott. Levelek kapaszkodtak a fákra, egérfüles rügyek bámulták a rácsos fényt, ahogy beszüremlett a sírok közé. Hűvös harmat csillogott a keresztfákon, köveken, márványokon, szürke fekete, barna fény, de fény, s a két ember a temető legszélesebb utcájára gurultak. Mint két embrió csavarodtak egymásba. Nem tudtak megszólalni. Tele földdel a szájuk. A nő befont hajából szobrot formázott a sár. A férfi sűrű göndör haja letapadva takarta tekintetét, szeme csukva, szakálla üveg-kemény.
    Nyöszörgés hallatszott. – Margit… Élünk? – a nő nem szólt csak intett töpörödött kezével, hogy él. – Gyere, próbáljunk meg fölállni.”
    A regény a föltámadás-jelenettel indul… Valami újabb mese Ádámmal és Évával? Esendőségükben ők azok; csak nem a Paradicsomban. A kartotékolt, komputeres civilizáció várja őket.
    „Az előadó már várta őket. (…) A számítógép egerével maszatolt. Dünnyögött hozzá, majd hirtelen kimondta: – Maguk tényleg meghaltak. 1989. Karácsonyán. A szenteste délelőttjén.
    – Tíz év a földben! – Koprázi lecsuklott a fotelbe. Margit állt, majd finoman, szoknyáját maga alá hajtva, leült.
    – Tíz éve. – Bólintott a nő. – Bár ez egyszerűen lehetetlen, de ebben a világban bármi megtörténhet, úgyhogy én már semmin se csodálkozom…”
    És mi, olvasók sem. Tulajdonképpen a rendszerváltást követő évtized két „normális” túlélőjével ismerkedhetünk meg; s egyben a menthetetlenül individuumokra szétbomló új barbárság korszakának krónikája a könyv.

    „A gyengéket elfújja a szél, / az erősek még jobban összetörnek” – mondja Lator László, csaknem egy fél évszázadig kiadatlan versében. Bármennyire is tagadjuk, bármivel hitegetjük magunkat, mindig így volt e világi élet!… Midőn már nem az elődök emléke, nem az őket előhívó gondolat gyökerezik a földben, hanem az eleven ember; s nem megértésünk hőfokán, inkább értetlenségünkben kezdenek felolvadni a kövek.
    A lakott föld határa lejjebb költözik. Mélyebbre. A göröngyöket nem kísértetek dübörögtetik. De még csak modern fantomok sem. Talán inkább az író alteregója. Azé az emberé, aki kiírja keserűségét, tiltakozását, tehetetlenségét, a kínt, az undort, a bomlást, mely mindenben ott van – benne is.
    Fehér csontjuk, hűlt poruk? Egy frászt (mondaná a szerző); legfeljebb kongó vágyaik, elfeketülve; földbe ágyazott álmaik. Pondrókat öklendeznek, aztán egyszer csak kidobja magából őket a föld. Rágatlanul, emészthetetlenül. S a szagos műanyag világban ténferegve bűzlenek, mint valami idétlen koldusok.
    Még eszembe jutott egy régi versidézet: a próféta pusztába megy (vagy barlangba, mindegy) s a hasát vakarja egykedvűen… Nos, ezek viszont onnan jönnek. A semmiből – a valaminek hazudott másik semmibe.
    Az egzisztenciális probléma a tét; melynek kivetítése nem csupán ábrázolást jelent, hanem a belső tisztázáshoz is hozzásegíti az alkotót.

    Az 1955-ben Budapesten született Koppány Zsolt tizenkettedik kötetének a címét – E-mailen szóla Zarathustra – részben a posztmodernnel magyarázta volt (a posztmodern művének tartva). Amellett, hogy régi vágású írónak vallja magát, aki nem bírja a számítógépet, egy nem is olyan morbid kijelentést is megkockáztatott pár évvel ezelőtt, miszerint a költészet nem halt meg, csak az olvasó. S ehhez még tegyük hozzá annak az interjúszövegének a végét, amelyikben a XXI. századnak Szent Ágoston-citátummal üzent: Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült. És ne bízzátok el magatokat, a bal lator elkárhozott.

    A Feltámadás és az élet avagy az apokrif sírbatétel című Koppány-regény hőseinek halála látszólag esetleges; megfejthetetlenebb, mint korábban a nyílt üldözések, leszámolások idején, amikor félelmében mindenki magával hordhatta (Németh László saját bevallása szerint ruhája titkos bélésébe bevarrva) a méregkapszulát.
    Ám a meghasadt lelkiállapottól nem sikerült megszabadulni. (Melyik utat válaszd?) „Egyetlen menekvésünk a munka volt” – olvashatjuk Gyurkovics Tibor Skizofrén történelmében a Rákosi Mátyás nevével egybecsengő zsarnokság: kultusz és tisztogatások idejéről, meg a Kádár-korszakról. (Nyilván a munkaterápia is csak Isten irgalmával segíthet.)
    S most itt vannak ők: korcs utódai a mártíroknak – jóllehet zsigereikben (szó szerint véve) a föl szaga –, akiket a hősies ellenállás vagy halál esélyétől is megfosztott ez az álságos válság-kor. Már rég nem az a tét, sugallja a szerző, hogy ki van velünk és ki ellenünk!
    Koppány hőse megtanulta, miszerint nemcsak a zsarnokság ivódik, evődik be velődig. „Eszmélnél” – de nem jut eszedbe használható eszme, s az is bénító bilincs.
    A „hogy éljük túl?” – mert ezt is túl kell, túl lehet élni –, az esélyek köre nyilván tágabb, az áltatás, önáltatás azonban legalább olyan kockázatos, mint az előző nemzedékek esetében. Csalás az alázat, csalás a gőg, csalás a lázadás; még az alvás is… „sebet vagy igazságot” – mondaná a koridős költőtárs, ám kevesen gondolnának a verssor folytatására: hogy „bele lehet halni”…
    Ezekről a szánalmasan tébláboló figurákról könnyen eszünkbe jut a Gyurkovics-vers hasonlata: „lekapcsolódsz, mint a vagon a tehetetlen kocsisorról”, s „a vasutas” – ha nem a halállal helyettesítjük be – „már rád se gondol”. Igaz, más a dal ma, a sláger (a réginek is más a visszhangja); már a dőzsölő, áldemokrata kapitalizmusról szól („uram bocsá”!)… A veszélyes élet ma inkább a Koppányra-Koprázira jellemző „kihívó élet”.

    Először a fikció és a valóságos élmény viszonyát akartam kutatni. A regény párbeszédei valóságosnak hatnak, helyenként durván azok. Itt jegyezném meg, hogy Koppány Zsoltról fiatalabb írótársai más vonatkozásban azt állították, hogy nem közönséges módon szereti az embert; „akkor is, ha dicsér, akkor is, ha ostoroz”. Hősének a túlzott emberszeretet és kapcsolatteremtés (vagy annak kudarca inkább) – az újabb terhes tapasztalatok után – a maga provokatív felhangjaival ezúttal tragikus vonásokat kölcsönöz. Kegyetlen vonzódásai, érzelemkitörései közepette képes a kiválasztott személy torkának rontani. Az ábrázolásban bujkáló groteszk – Koppány Zsolt megszenvedett humora – szerencsére varázslatos módon átsegít a kritikus helyzeteken. Hőseivel nemegyszer a véletlenszerűség határán utazunk, úszunk, a valószerűtlenben. Mindenfajta moralizálást sikerül elkerülnie (az utolsó fejezetig, mely túl részletező, kifejtő, ám még a drámai rész összefoglaló ismétlései sem kockáztatják az összhatást). Az író félreérthetetlen fölismerései, ítéletei jelzik, hogy a regény kiválasztott (reinkarnálódott) emberpárja – „Egy férfi és egy nő” –, aki a farkasréti temető művészdombjáról „arccal előre, gyökerek és csontok közt… csúszott, vonaglott a földben”: nem egyszeri és egyedi bűnbeesés áldozatai; hisz maguk a győztesek is, a sikeremberek a legszánalmasabb példányai a vesztésre álló társadalomnak, a nemzetnek.
    A szerző, a két főszereplő életkora, foglalkozása, helyzete, a leírt helyszínek után ítélve, nem kitalált szerepekkel játszadozik. A feltámadás ötletét sem tekintem egyszerűen a képzeletből eredeztetett játéknak. Kiszállni a gyűlölt, megvetett világból – több akar lenni ez, mint meghökkentő eredetieskedés. Elvágyódás onnan, ahol az emberi kapcsolatok rohamosan leépültek. Dörzsölt főnökök, nagymenők közt élni? Inkább a halál! Koprázi, a regény főszereplője és az állásától, egészségétől megfosztott feleség ellehetetlenülve, esetlenül mozognak, vergődnek az „erkölcsi megfontolásokra köpő szépség” világában, a csupán a fogyasztói mentalitásra épülő új magyar valóságban.
    Melyik a valóságoshoz fogható-mérhető, legközelebb álló írói »é? Gondoljunk a lázongó, a szerelmes, a hívő, a hitetlen, a munkanélküli, a „horrorisztikus” temetésen sírásó, a jóságos, a bolond, a kedélyjavító gyógyszerekkel kísérletező, a cinikus szerkesztő „vérdilettáns” jelzőjétől megvaduló, bosszúéhes Koprázira? Máris abbahagyom, magam elé képzelve Koppány Zsolt átható tekintetét és szenvedélyes üstökét (arról sem feledkezve meg, hogy a beszélgetőpartnere szerint milyen hevesen tiltakozott nemrég Nádas Péter a vele egyazon időben született regényhős, Kristóf önéletrajzi fogantatása ellen).
    Koppány mesélőkedve hagyományosan szép olvasmányidőket idéz; nem receptre sikamlós, így aztán nem fullad bele az erotikába, pedig van hozzá érzéke. A kendőzetlen őszinteség, a hiteles korrajz és a (szerencsére) sehol nem túlintellektualizált konfesszió alapján ítélve, nevezhetném nagyvonalú realizmusnak, amit művel. Meglepetés minden fejezet – „seb” –; bravúros szakmai magabiztossággal tálalja fel a mindenkori s mégis modern sztorit. Ha a történetekben nem is, a jellemzésekben és sok-sok apró epizódban rá lehet ismerni a szerzőre. A káprázatos emlékképek mellett, gondolok itt az író Koprázi életstílusára, lerobbant egészségére, bozontos üstökére, szegényzsebéhez mért ínyenc ízlésére, dühére; hisztériás pózait, enerváltságát is nyíltan, őszintén vállalja. Egy-egy bosszúvággyá növesztett, halálmegvető Don Juan-i vagy Don Quijote-i konfliktusban, találgathatjuk, hogy mennyi az átéltség vagy a komolysággal vállalt póz. Külön remeklés a falusi temetés leírása; az író bármely színtéren otthonos, a vérbő realizmust anekdotikus részletek fokozzák – ez teszi a regényt lebilincselő olvasmánnyá. Azt is képes elhitetni menet közben kiválasztottjairól, hogy: „Halottak napja van. Hiszen élnek és csak ők tudják, hogy halottak”. Türelmetlen művész, számonkérő; de kérdésfelvetése, mint mindig, etikus. Az evangéliumi tanítás „félelmetes” szeretetkultuszából (szeressétek ellenségeiteket) kiindulva vesz erőt rajta a kétkedés, hogy: „a templomokban zarándokló hívő és nem hívő emberek ezrei ugyanolyanok, mint a kufárok. Nem valók oda. És a sok csiricsáré dísz, minta, stukkó, aranyozott gipsz nem díszítik a templomot, hanem lehúzzák falait. A kufárok kései utódai a turisták. (…) És a korpusz? A Megváltó kínszenvedése? Azt miért kell látnom? Ő az egyedüli győztes. A korpusz nem való a keresztre. A korpusz ugyanis föltámadott…” Innen már csak egy lépés a fagyos hitvesztés, s az igazságosságot kereső emberi értelem hiábavalósága. Az irónia, persze, az érzelmes epizódok patetikus nyelvi fordulatait is képes átminősíteni. A regény nyelve tiszta, az élőbeszédre hangolt áradás. Ráolvashatnám Márainak a Szomory Dezső stílusáról írt jellemzését a „különös… csak az ő műhelyében előállítható” barokkos mondatokról; vagy a groteszk, szándékosan frivol neoprimitív fordulatokról. Az impresszionista látásmód sem áll távol a szerzőtől. Az egzisztencia fenyegetettsége inkább megkívánta az élőbeszéd áradását, mint az elvont, retorizált konstrukciót. Egyfajta polifóniába olvadás adja meg az (egykor Mándy Iván által észlelt) anyagszerűség és feszültség, idegrángás egyensúlyát. A regény hangzati hatását.
    Olvasás közben időnként Karácsony Benő könnyedsége jutott eszembe – a halálból visszatérés kalandja végül is nem tragikus, a jellemferdülések groteszk ábrázolása viszont tisztán érzékelteti, hogy az ezredfordulóra mi lett belőlünk. Máskor Bulgakovnak a fantasztikust történelemfilozófiával s a jelenkor figuráit szatirikus eszközökkel megközelítő nagy parabolaregényével, A mester és Margaritával próbáltam társításokat találni.
    Bízom benne, hogy Kopppány Zsolt – velünk együtt – messze áll a Sátán megkísértésének végzetes színterétől. Ezért hát, a regénybeli irracionális alaphelyzet ellenére, az alkotó átbillenése a képzeletbe inkább valamilyen „kibillenő realizmust” eredményez (Csáth, Cholnoky prózáját jellemzi ezzel a szókapcsolattal az irodalomtörténet); ezek szerint a végletek természetes közelítése, az álomszerű lebegés, az átmitizált, mert egyre kísértetiesebb hétköznapi helyzetek szerencsésen megférnek írói tükrében. Környezet- és lélekrajz egyelőre derűsebb, szétfolyóbb nála, mint mondjuk a Kafka-művek abszurdig fokozott metamorfózisa.
    Azért van remény – mai magyarok! – nemcsak egy kis meghalásra, eltemetkezésre. S végtére Koppány Zsolt sem tragédiát írt… Az idei könyvheti „placcra”, piacra kitett költő-írótárs (Gyurkovics Tibor) „bizakodása” is ezzel cseng egybe: „mondják – tavaszra / ha minden összejön / nagy lakomát csaphatunk / nyugatiakat is hívhatunk / bankárokat is idecsábítva / elég tisztességes áron / kimérjük a csodaszarvast”.

    (Koppány Zsolt: Feltámadás és élet, avagy az apokrif sírbatétel. C.E.T., Budapest, 2006.)
 

Lászlóffy Csaba  

 

 

Megjelent: Napút, 2007. aug.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap