Féja Géza: Visegrádi esték

Lukáts János, v, 11/16/2014 - 00:10

Két ősz magyar összehajol

 

A címlapon körszakállas, ősz férfiarc, oldalra kitekint a képből, kék szemet és szikár alakot sejtet. Első pillantásra lehetne az öreg Kossuth, pedig az öreg Görgey. És hogy hasonlít az öreg Féjára! Talán nem is véletlen a hasonlóság, mindhárman felső-magyarországiak.

Kossuth végigélte a századot, 1802-től 1894-ig, 1848-49-ben, élete csúcsán 46 éves volt, utána még ugyanennyi évet élt emigrációban, száműzetésben. Távol hazájától, élethosszú kapcsolatot tartva a rajongott és elveszített nemzettel.

Görgey végigélt egy századot, 1818-tól 1916-ig, 1848-49-ben, élete csúcsán 30 éves volt, utána még kétszer ennyit élt belső emigrációban, belső száműzetésben. Hazájában elszigetelve, állandó célpontjául kitéve kritikusan szeretett és szeretve kritizált nemzetének. Kossuth végzete az idegenbe rekesztettség volt, Görgeyé a hazai bezártság.

Három évtizeddel korábban Féja Géza megírta Kossuth pályaképét. Az emberi alkat kibontakozását és az államférfiúi életút fordulópontjait. Nem erényeket, hibákat vagy ellentmondásokat emelt ki vagy simított el, - a mozgatórúgókat kereste. Egy nagy korszak névadó személyiségének a pályáját, amely nem független a korától, környezetétől, a kor eszméitől és hiedelmeitől. Nem független? Hiszen abban gyökerezik! A nemzeti tudatban és a történelemben, kora uralkodó politikai elveiben, a korszellemben és a makacs előítélet-hálóban. Fontosnak tartotta ezt a Kossuthot megrajzolni 1944-ben, egy a világosinál újabb és modernebb nemzetomlás idején. Fontosnak tartotta a nemzetet fölrázó és győzelem felé vezérlő Kossuth alakját kifaragni, aki reményt nyújtóan intett majd’ száz év távolából is. Túl egy vesztes és egy vesztésre álló világháborún, túl Trianonon, túl másfél-millió kitántorgón, túl a bekövetkezett német és a küszöbön álló orosz megszálláson. Szükség volt Kossuthra, még akár a csodaváróra is, aki karjaival akár „a menny leomló boltozatát” is képes fölfogni.

Aztán Kossuth győzött… Nem a nemzet tudatában, ott már egy évszázada uralta a szíveket (kevésbé az elméket). Győzött és bekerült a nemzeti panteonba, ha nem is egészen a maga akaratából, de mint a felkelt nép legyőzhetetlenségének a példaképe. Nem volt igazán szükség a történelmi dokumentumokra és bizonyítékokra, inkább a centenárium érzelmi telítettségére. És persze Görgeyre, aki mögé mindazokat oda lehetett utasítani, akiket már mégsem lehetett Kossuth mögé fölsorakoztatni. Mert a bukáshoz ugyanúgy nem dokumentum és bizonyíték kell, miként a győzelemhez sem, hanem bűnbak, áruló, sorscsapás. Sors mala, nihil aliud! - balszerencse, semmi más! Ez volt Görgey.

Amit a Kossuth-Széchenyi vita jelentett az 1840-es években (1848 őszéig), ugyanazt jelentette, ugyanazt folytatta a Kossuth-Görgey vita 1848 őszétől 1849 őszéig és tovább. Nem tartalmában, hanem szellemében, nem a társadalmi haladásban és a nemzetépítésben, hanem a stratégiában és a hadvezetésben. A sanda ellensúlyt Kossuthtal szemben, az értetlenkedő, avítt ellenerőt, az áskálódást és a sötét erők gyűjtőmedencéjét a szárnyalással szemben.

Hiba lenne persze ezt az ellentétet a történelemben és az utókor tudatában 1945-től eredeztetni. Megvolt ez 1848 őszétől, megvolt Világostól a honvédmenhelyek aggastyánjaiig, a doni katasztrófától a szerveződő szocialista néphadseregig. És nem az indulati politizálás túlfűtött személyeskedései közben, nem a kocsmaasztalra bukó fők véleményeként, de alkotók és gondolkodók felelős állásfoglalásaként is, művek és lelkek konfliktusaként is. Illyés Gyula már a Petőfi életrajzban útszéli módon denunciálja Görgeyt, a mű igényességéhez képest méltatlanul (ráadásul Görgey nagyrészt mellékszereplő Petőfi életében és halálában). Később, a Fáklyalángban folytatja történelem- és jellemtorzító tevékenységét, miközben higgadt olvasással alig hihető, hogy Kossuth tirádáit maga Illyés is többre becsülné Görgey szikár érveinél. Németh László a „minőség forradalom” korai előharcosává formálja át Görgeyt (valójában inkább a saját képére), az Áruló látszatra talán árnyaltabb Illyés drámájánál, de eredményében talán még nála is drámaiatlanabb. Más Kossuth életrajzírók még ezt a fáradságot sem veszik maguknak.

1974-ben írta Féja a Visegrádi estéket. Túl a népi mozgalom hullámverésén és kényszerű apályán, túl az ötvenes évek kötelező szegényparaszti optimizmusán és úrgyűlöletén, de túl a saját nagy eredményeket és nagy kiábrándulásokat hozó életének is a delén. Ez még „hiányzott”, ezt még meg kellett írnia, hogy az egyensúly megteremtődjék a saját pályáján, - és bizonyosan a saját lelkiismeretében is. Hogy megírta a Kossuth könyv ellenpárját, bravúros üveglapot tartva egy ellentmondásos korszak két ellentmondásos figurája közé, aztán hol az egyik, hol a másik köré csoportosítva azokat a bizonyos dokumentumokat és bizonyítékokat? Nem. Nem egészen! S ha mégis pöröl a két könyv egymással, tudjuk be e pör magyarázatául a megírásuk közt eltelt időt, a merőben más történelmi szituációt és a megszenvedett tapasztalatokat. Meg azt a hangsúlyozandó körülményt, hogy Féja Géza lélekelemző jellemrajzot készít, és nem eseménytörténetet szerkeszt.

Kilencven is elmúlt már a törhetetlen szellemű, testi és lelki erejű tábornok, a visegrádi remete, amikor számvetésre készül élete értelme és tragédiája ügyében. Nem először, de alighanem utoljára. Alkalmi támadókkal és törleszkedő védelmezőkkel százszor is megtette már ezt az elmúlt hatvan évben, most azonban bizonyosságot akar. Az egyetlen hiteles személyt hívja segítségül: a koronatanút, Kossuthot. Mit számít, hogy Kossuth már két évtizede halott, s ugyanúgy belekövesedett az emigráns kormányzó maszkjába, mint Görgey az árulóéba!

Nehéz napok és nehéz esték ezek, az aggastyán korú tábornok emlékezik és hadakozik, érvel és cáfol, hitet tesz és hitetlenkedik, szellemét az egyetlen célra mozgósítja, amiért érdemes még élni, és amiért nem szabad még meghalni: hogy bizonyítsa igazát, emberi tisztességét, hogy a leghitelesebb véleményalkotó is elismerje: megcselekedte vállalt kötelességét.

Tizenkét estén át megjelenik Kossuth, az ellenfél, a barát, a pályatárs, a vetélytárs, ezek a megnevezések azonban semmitmondóak, a két férfi kapcsolatát naponta, sőt akár mondatonként kell újra szőni és bontani. Hat évtizeddel korábban történt, és alig másfél évig tartott, mégis: ezért éltek mindketten közel egy évszázadot. A szabadságharc hadtörténete elevenedik meg újra, eseménytörténete, szikár dokumentumai és fullánkos pletykái, a szavak a történelem bölcs értelmezéséről és a rendkívüli emberek napi gyarlóságáról egyaránt szólnak. Feladatuk volt, kötelességük, küldetésük: ország kormányzás, honvédelem. Egy nemzet sorsának a formálása, amelyet mindketten forrón és hitelesen szerettek, amelyért élni tudtak, de halni nem. A túlélés megfosztotta őket a hősi halál kecsegtető lehetőségétől, s egyúttal rájuk rakta a hősietlen polgári lét „nyűgét s nyilait”.

Kossuth többnyire vádol, lelkesen és igaza tudatában, távlatosan és jövőbe tekintően. Görgey értelmez, pontosít, józanul és visszafogottan. Van mit visszafognia, Kossuth szavaiból árad felé a szemrehányás, a bizalmatlanság, az eljátszott barátság keserűsége. Görgey a fegyelmet és a kötelességtudást abroncsolta a benne is zabolátlanul működő indulatokra.

Napról-napra harcolják, szenvedik és bizonyítják végig a másfél évet. A kimondott szavakat és az elharapott gondolatokat, a meglépett lépéseket és az egyhelyben topogásokat. Persze egymást vonják kérdőre, hiszen példátlan, ami történt: a nemzet élethalál harcának másfél éve során az ország kormányzója és a hadsereg főparancsnoka összesen ötször találkozott személyesen, az utolsó találkozás a bukás előestéjén esett.

Nem ugyanazt a nyelvet beszélik, ezen a bolygóközi távolságon, mentalitásbeli különbségen bizonyosan Kossuth harctéri látogatásai ugyanúgy nem segíthettek volna, mint Görgey tisztelgő látogatásai a kormány éppen aktuális tartózkodási helyén (Pest, Debrecen, Pest, Szeged, Arad). A közösnek mondott cél ideális esetben is aligha tette volna a két férfit egyazon kerék küllőivé. És hát 1848-49 - minden nagyszerűségével együtt - súlyos történelmi terhekkel viaskodó időszak volt. 

Az utókor olvasóját megszállja a döbbenet: alig van a fővezérnek olyan cselekedete, amelyet helyesen ismerne a kormányzó, és alig van a kormányzónak olyan elképzelése, amellyel egyetértene a fővezér. Hiba, tévedés, félremagyarázás, bizalmatlanság, de még inkább pletyka, szándékos elhallgatás, a lejáratás szándéka. „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag!”

Féja Géza okos, bölcs öreg, és sokat tapasztalt 1974-ig. Angyal és ördög - tudja - nincs a történelemben, vagy csak ritkán. A figurájuk akkor sem lenne hiteles, ha a korábbi ördögöt operálná át angyallá, vagy fordítva. Eszébe sincs az ilyesfajta történelmi műtétek számát szaporítani, fölös számban fordultak elő a megelőző években. A hasonlatnál maradva: Féja lemossa az arcokról a kormot, és lemossa az aranyport. És talán ugyanilyen fontos: nem ajánlja az angyalság és az ördöglét helyett a kétes érvényű és elvtelenül kényelmes középutat sem. Az igazság alkalmanként máshol és máshol van, ezt a történész dolga megkeresni, közhírré tenni és stabilizálni, hogy be ne szennyeződjék korommal, aranyfüsttel.

Féja megkérdőjelezi Görgey áruló voltát, ehhez még 1974-ben is bátorság kellett, talán nem életét és szabadságát veszélyeztette, aki ezt megteszi, de hitelét igen. Hasonló módon bátorság szükségeltetett (mindenkor Magyarországon) Kossuth csalhatatlanságát kétségbe vonni. Ez utóbbit nem is teszi meg Féja, nincs rá szüksége.

Kossuth és Görgey rendszeres, személyes találkozása nyilván nem oldotta volna föl a két öntörvényű fő gondolkodásbéli különbségét, de a személyes találkozás kiküszöbölt volna egy sor zavaró tényezőt. Olyan alantas és mellékes tényezőket, amelyek összességükben már alkalmasak voltak történelmi események befolyásolására és megváltoztatására. Nem Kossuth hiúsága és nem Görgey makacssága volt végső oka a kapcsolat megromlásának és - kis túlzással - a szabadságharc elbukásának, hanem az a kisszerű, tehetségtelen és felelőtlen hivatalnok- és katonaréteg, amely mindkettőjüket körülvette.

A magyarországi politikus felfogás évszázadok során kétségkívül elszokott a felelős, a higgadt és eredményes politizálástól. A sérelmi szemlélet a maga defenzív, opportunizmusra és kétkulacsosságra kényszerült módján inkább a megkapaszkodást, a túlélést és a bajok kisebbítését szolgálta. Kultúrájához is sokkal inkább a prókátori szófaragás, a „sub rosa” szemlélet tartozott, a tettek szabotálása és kevésbé a végrehajtása. Ez a korszerűtlen - s a szabadságharc viszonyai között végzetesen ártalmas - szemlélet természetesen Kossuth és Görgey jellemétől sem volt idegen, tetteikben és gesztusaikban is megmutatkozott. A kormányzó ékesszóló levelek tucatjával bombázta a tábornokot, olyan ügyekben, amelyek egyetlen személyes találkozással megoldhatók lettek volna, Görgey viszont kiáltványaival és titkos tárgyalásaival keltette föl maga ellen olyanok bizalmatlanságát, akiknek egyetlen mondata vagy gondolata sem élte túl másféléves forradalmári közszereplését.

A fegyelmezett ügyintézés, a modern szakmai felkészültség sok esetben nem volt sajátja a forradalmi kormánynak, különösen a Szemere Bertalan nevével jelzett kabinetnek. A tespedéstől a tehetetlenségen át az aktív rezisztenciáig, mindaz föllelhető ebben a kormányzati tevékenységben, ami rövid úton, törvényszerűen vezetett a tárca és az ország csődjéhez. A megszólított nép egyik része az ígéretek be nem váltása miatt volt csalódott, a másik része félt ugyanezen ígéretek beváltásától. Mindehhez társult a hadiállapot, a zsugorodó hátország, a nemzetiségek öntudatra ébredése, amely gyilkos, magyarellenes erőszakhadjárattá fajult.  Aligha volt tehát esélye a szabadságharcnak a győzelemre, vagy legalább is elfogadható tárgyalási pozíció kivívására. Mindezzel az utókor száz év után már tisztában van. Vagy talán tisztában volt 1848-49-ben is, pontosan látta, vagy láthatta volna a tornyosuló felhőket, a megoldhatatlan dilemmákat. Csak éppen mást akart látni: rend nélküli szabadságot, szenvedés nélküli győzelmet. Hősiességet, amelyért babér jár, mint az ókori stadionokban.

Kossuth ne látta volna mindezt? Bizonyosan látta, de átnézett fölötte. Hitte: mindenkit olyan láng és nemes hit emel, mint őt. Hitte: elég a szép szó és a tiszta eszme, ettől munkára kap a basáskodó miniszteriális beamter, és leborul előtte szerb, tót, román, Windischgraetz. Túlságosan tisztán hitte, nem jól hitte. 1849 augusztusában minden összeomlott, Kossuth elmenekült, megbocsátották neki. Magával vitte a koronát, aztán mégsem vitte magával, megbocsátották neki. A törökhöz menekült, mohamedánhoz, a Balkánra, megbocsátották neki. Fél évszázadot élt még, visszasírták.

Görgey ne látta volna mindezt? Hogyne látta volna, undorral elfordult. Hitte: mindenki olyan fegyelmezett és bátor, mint ő. Hitte: elég a gúlába rakott fegyver és a kötőféken vezetett hadimén, megrendül ettől a látványtól a nehézkes osztrák cserepár, kegyelmet jár ki érte a gavalléros Paskievics. Túlságosan tisztán hitte, nem jól hitte. 1849 augusztusában minden összeomlott, Görgeyt internálták, nem bocsátották meg neki. Társait kivégezték, ő életét megkapta alamizsnaként, nem bocsátották meg neki. Internálása letelvén - hazatért, és közpolgárrá változott, nem bocsátották meg neki. Hatvan évet élt még, árulóvá bélyegezték.

Kossuth mindig és mindenek fölött bízott önmagában, nem bízott Görgeyben, nevezte nyilvánosan árulónak, nevezte személyesen harcostársának. Melyik volt az igazi véleménye? Így volt politikus, vagy - szebben mondva, - így volt „hasznos az ügynek”? Vagy maga sem volt biztos Görgey megítélésében, mérleg nyelve gyanánt ingadozott ez a kormányzói vélemény?

Görgey mindig és mindenek fölött hitt a saját igazában, önmagát soha nem tartotta árulónak. Kossuthról szólt elítélő szavakat nyilvánosan is, nevezte harcostársának személyesen is. Melyik volt az igazi véleménye? Így volt katonás, vagy - kényszerből-undorból - így üzent és így nyúlt át a kormányzat feje fölött?

Fájlalta Kossuth, fájlalta Görgey… Volt mit, a század legnagyobb magyar vállalkozása bukott el. Nem, talán nem az ő összefogni képtelen jellemkülönbségükön, hanem máson. És másokon. Talán bukásra ítéltetett már megindulása előtt, talán március 15-én bukott el, talán Schwechátnál, talán Budánál, talán Temesvárnál, vagy Világosnál. A kortársaknak és az utókornak nevek kellenek, akiket imáikba és átkaikba foglalhatnak, talpalatnyi földek, ahová letérdelhetnek és virágot tehetnek le. Kardpengék, véres ingmellek, „virágok, szirmok, koszorúk”.

Csak nem szembe nézni! Csak nem beismerni az önzést, az áldozatra képtelenséget, a hozzá nem értést. Mindazt, ami a szirtek között, ami az óriások között a mélyben van. Ahol a hidaknak kellene lennie, az átvezető ösvényeknek, amelyek elvezetnek ember és ember, magyar és magyarországi, kormányzó és tábornok között.

A bajkeverő politika oly igen összeforrott a magyar történelemmel, Féja 1974-ben ijesztő elevenséggel mutatja be a százhúsz évvel korábbi helyzetet. Mi változott? Változott bármi is? Erről nem szól Féja, de szól - mert szól! - a nemzet fölött idehaza és a távolban virrasztó két „örökégő” aggastyán: Kossuth és Görgey.

 

(Zempléni Múzsa 2005. 1. sz. Tavasz. 18-21. oldal)

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap