Fekete Advent

Döbrentei Kornél, p, 12/22/2017 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

 

                                               Antall József, 1993. december 12.

 

Kórház, kórok háza: haza. Foglár hazám, ím celládban

itt vagyok, fogva tartanak a mészhevülettôl makulátlan-rideg

falak, foglyul ejtettek, akár a húsom, ez a

féktelen sejtekbôl körém szôtt, sûrû háló,

burjánozva lappaszt le a csontig, s hónom alatt

a csomók, megannyi testembe testált gordiuszi bog,

Uram, reménykedem, irgalmadból futja annyi tán,

hogy közülük néhányat még szétvághatok, odakint

a faggyal balzsamozó tél mindent kötszer-fehér

múmiapólyába tekert… csöngô riad hisztérikus

rettenettel, de nekem egy száncsengô csilingel föl

az atlantiszi gyerekkorból és nem

az ápolónôvér sietôs lépte kopog a folyosón,

hanem vágtába elnyúló lovaink patája duhog

a havon, mint fülembe a vér, s elcsitul, amikor

az erdészházból kihallszik egy pásztorfurulya,

likain láthatatlan angyal lépked jelenéses

talppal, szárnysuhogtatva, s úgy ér el a szívig,

hogy a mosolyba ágyazott fogak rácsain önfeledten

megéled a tündöklés az örömtôl… tárul az ajtó,

de nem a határtalanba ki, hanem tömlöcömbe

nyílik vissza – Asszonyom, te vagy? – arcodon önuralommal

ezüstözött derû, alatta üszögfekete az aggodalom.

 

„...Jégketrec a világ, benne elnyújtott farkasüvöltés

a december, nekem már ez az adventi ének,

ecce homo: íme az ember, kit a pusztulással

emel maga fölé az élet, az én Adventem, bár

a halálomra várok, mégis reménylés, hogy a gazdátlan,

tétován engesztelô nyáj-meleg megmenti a Fiút,

ki a mindenséget s ez akol-hont egy szétrombolt jászolból

 

fényesíti meg, én is idevárok valakit, látom

fölékítve a gyôzelem jelével, néki tán sorsául

megadatik a kikelet… lépteket hallok, ô közeleg,

vagy kapitulációs-fehérben az orvosok hada?

 

Szenvedéssel tövisezett ágyam szélén fogadjam?

Nem, inkább fölkelek, pizsamám már elnyûhetetlen

fegyencviselet, halálom elôtti kötelezô díszegyenruha,

döntöttem: miként végórámnak, Néki is méltósággal

elébe megyek, a tartás már maga testamentum,

jöjj, kiválasztott fiú, gyere fiam, hadd váltsak szót

veled, földi idôm nem vesztegethetem, egy percemért

még kincses Erdély is kevés, a küszöbön,

ahol állok, mások az arányok, én már szót csak azzal

érthetek, akinek súlyos a sorsa, egyedül ô bírhat el

országnyi terheket, bár a haza határai brutálisan visszametszve,

és nem nôhetjük szét a fájdalom acél-alakzatait,

e gyulladás-magmás zugban csak a Feladat emésztô nagysága                                                                                           határtalan.

 

Tudja, ki e népbôl fogant, itt az emlékezés

cselekvéses jövôidô, itt, ha oltár épül, elôbb

leromboltatik, itt újrateremtéssel kezdôdik minden

feltámadás, ez, s ennyi a jóvátétel itt, ahol

a megölhetetlen halottak regnálnak, ahol a

vértanúság még mindig riadóztató kötelesség,

mert a nemzet nem jól sáfárkodik önnön eleven

életével, s úgy falja föl, hogy meg sem szüli csecsemôit,

gondosan csak az elmúlást termi meg… Kint az adventet

gyötrô fagy, idebent a minden fagynál hidegebb,

kihûtô sejtparancsolat, Isten-szándék, várj még, Uram,

várj, amíg az Eljövendô ideér, ez az út mutatja,

hogy sorsa van, idebent minden fagynál hidegebb

a tájék, de áthevít az emlékezés, újra látom a Hôsök terén

 

a fáklyák tízezreit, aranyhajuk forrón lobog

a szélben, miként a lyukasközepû ötvenhatos

zászlók, az a kivágás a cellaajtók cirklijét

tágította távlatossá, Istenem, a sarló-kalapácsból

tákolt címer-ûrbôl milyen mámorító

panoráma nyílott a szabadságra, látom a

koporsókat magas ravatalon, lakkozásuk friss

derengésében álnok-fôhajtva állnak ott ármányos

elveszejtôk is, akik a gyászruha alatt még mindig

pufajkát hordanak, s bûneik miatt vesztegelt

félévszázada alacsonyan a haza, és hallom

az élete magasára hágó ifjú szónok eszmeszikrás hangját:

 

„Nem engedünk a ’48-ból, nem engedünk ’56-ból sem…

…A megtorlások áldozatainak többsége magunkfajta

fiatal volt… De nem pusztán ezért érezzük magunkénak

a hatodik koporsót… 1956 volt nemzetünk utolsó esélye…

vállunkra nehezedô csôdtömeg… visszakényszerítettek

az ázsiai zsákutcába… most újra megpróbálunk kiutat

találni… A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt

fiatal, hanem a mi elkövetkezendô húsz, vagy ki tudja, hány

évünk is ott fekszik… Értetlenül állunk az elôtt, hogy

a forradalmat és miniszterelnökét nemrég még kórusban

gyalázók ma váratlanul ráébredtek, hogy ôk Nagy Imre

reformpolitikájának folytatói… Azt sem értjük, hogy azok

a párt- és állami vezetôk, akik elrendelték, hogy bennünket

a forradalmat meghamisító tankönyvekbôl oktassanak, ma tülekednek, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék

ezeket a koporsókat… esélyünk van arra, hogy békés úton

érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban,

ha csak néhány napra is, de megmentettek a nemzet számára…

Hiszünk a magunk erejében… s olyan kormányt választhatunk…

amely tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának azonnali

megkezdésérôl… Ha van bennünk elég mersz… Emlékezzetek,

 

Rajk temetése napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betûkkel

hirdette címlapján: SOHA TÖBBÉ… három hét telt el

és a kommunista párt ávós legényeivel békés, fegyvertelen

tüntetôk közé lövetett… két év sem telt el a SOHA TÖBBÉ

óta és az MSZMP koncepciós perekben ítélte halálra saját elvtársait…

Nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelezô

ígéreteivel… El kell érnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon

erôszakot alkalmazni ellenünk… Nincs más mód, hogy elkerüljük

az újabb koporsókat, megkésett temetéseket…”

 

                                           Látom a koporsókat,

magas ravatalon, bölcsônek lökte fel ôket a föld,

emelte az ég, kegyelmes derûje minden szál deszkát

bevon, mert bennük született újjá megrontott

anyagából az eszme, a parcellákba arccal lefelé

elkapartak, drótkötéllel a feledéshez kötözöttek,

és minden kivégzettek és hôsi elesettek lebírhatatlan

lelke általjár tizenötmillió magyart

és harangzúgásként beköltözik az emberrengeteggé

fölsarjult tömegbe, úgy szabadítva föl a rejtve

megôrzött, az elveszített, a visszanyert, a megigazult

hit halleluján túli energiáit, hogy morajlássá

tengeredik a boldog fölindulás…

                                                      …Micsoda Advent,

várom a  halálom és várom az Eljövendôt, aki

a szomorú félbehagyásból, reményes torzóból,

mit a Nagyisten és összeesküvô, angyalarcú

ördögei és ördögi angyalai alkotni engedtek,

talán befejez valamit, fukarul kurtára mért

futásomból talán felmutatja a megálmodott

távlatot, várok a kórházi ágyon, hamis enyhületet

okádó fecskendô kábít, mint történelmi ábránd, megcsal

az álom, sötét felhôgálya úszik szememre,

a vezérevezônél, sorsához láncolva, gróf

 

Batthyány Lajos ül, golyószaggatta ingén át

inni sebeire jár a szél, édes Wiener-valcer

vagy Kussuth-kesergô, most már egyremegy, nem törôdik

a zenével, az evezôhúzás ütemére vezényel:

„rajta vadászok, lôjetek”, s mögötte evez a többi is,

magyar miniszterelnökök, nyakukon kötél, szívükön

golyóütötte kráterek…

                                      …Istenem, mi ez a tenyeret keménnyé

kiégetô kézmeleg, életáram, mely átjár és

megreszketteti a szívemet, Úristen, pokoli

az általad rámbízatott ésszel döbbenni rá, hogy mit

hagyok itten… hát eljöttél, ne rettenj, te, Eljövendô,

jéghegyek méltóságával viselem ezt a rossz telet,

csak én hûlök ki, nem a fáklya, örökmécsmagvú stafétabot,

amelyet e fáradt, de bilincsnél erôsb parolával

plántálok kezedbe, majd gyökereztetni fogod

síromon, büszke olimpikon, mert lesz idô,

te következel, s akkor segítsd felkelni és járni

a népem, ne csak erôt, ihletet is adj a feltámadáshoz,

szíts honvágyat egy álom után, a húsevô ábrándok

helyett, egy mártírhullák kezeslábasából végleg

kivetkezett, sosem volt, lehetett, kandallómeleg

Magyarország után, váltsad valóra, mert másként a békét

megnyerni nem lehet, mentsd meg a balsorstól, s hogy a

nemzet ne süllyedjen el, emeld föl Tiborcaink, tartsd meg

magyarnak és dúld szét a régi bénító babonát,

hogy a széthúzás kikezdhetetlen fátum, ôsmagyar átok,

és ajánld újra Boldogasszony anyánk oltalmába

az országot, mert ima-kérôdzô szájjal szétrágtuk

és föléltük a védôpalástot, kérjed, segéljen

meg minket, hogy az irdatlan sötétben eltaláljunk

a végérvényes feltámadáshoz, ámen.

 

                                                              Budapest, 1998 karácsony

           

                                             

                                                      

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap