Felemás csizmában

Sebeők János, sze, 10/18/2017 - 00:07

 

 

 

 

    A tornatanárok lényegileg lusta emberek. Szeretik úgymond röppályára állítani az állományt. Ilyenkor előbújik belőlük a tulajdonképpeni portás. Árpi bá sem különb e tekintetben a Deákné vásznánál s a többi tornatanárnál. Ő is szereti mozgásba hozni, pályára állítani a gyermekállományt, majd hagyni, hadd járjon el ellenkező utasításig öntengelyén.
    – Zoroasztristák balra, gnoszticisták jobbra – így Árpi bá, majd a következőképp folytatja, ki-ki maga folytassa, folytassa:
    – Most pedig, hogy kvittek vagytok, alkossatok párokat.
    Szép szó, mármint a „páralkotás”.
    Az udvaron párok alkottatnak tehát, két gyermek egy pár. Árpi bá pedig imigyen szól a párokhoz.
    – Most pedig forogjatok, ahogy szoktatok, összekulcsolt csuklóval. Amelyik pár először dől ki, az veszít.
    Hogy mit, hogy miféle veszteségről van szó itt, a vereség dimenziójának mértéke titok marad, s mint titok, még inkább fenyegető.
    New Yorkban szokás a táncverseny ájulatig, ez pedig itt most egy tarka forgó a magyar udvaron, ájulatig ugyancsak. Ahány pár, annyi tengely, mind fennforog. Mint szélben a magok, avagy mint kétszemélyes ringlispílek, körhinták, esetleg mint bináris földi pulzárok, úgy forognak egymás körül az imigy pályára tett gyermekek. Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik. Amíg mindenki fennforog, elgondolkodhatunk, hogy mi is a humor. A párok illusztráció gyanánt szolgálnak nekünk. Duók lévén a Janus-arcot sejtetik, melyből a humor felé kultúrantropológiai elánnal kiindulhatunk.
    Szent-Györgyi Albert szerint az élet ugyanúgy leválaszthatatlan az anyagról, miként a mosolygás az ajakról. Egy magára valamit is adó Janus-arc szerint pedig az ajaknak egyszer fel, máskor meg le. A pesszimista úgy látja, hogy a feles félig üres, az optimista pedig úgy látja, hogy ugyanaz a feles félig teli. Kétpólusú a Föld, de hangulati szempontból merre leng amúgy ki? Kurszk alatt a vasérc tudja talán.
    Fekete–fehér, igen–nem. Szeret–nem szeret. Színe és visszája. Kacs és fonák. Schrödinger macskája egyszer nálam nyávogta el nagy bánatát, hogy visszafelé simogatták és emiatt sikerült oly rosszul őnála a kvantummechanikai mérés. Szomorúak balra, vidámak jobbra. Eszperente lecke: ez Mengele eleme. Vidám Színpad, Szomorú Színpad. Moličre, Shakespeare.
    Engels, a kisebbik materialista fivér szerint a mennyiség olykor átcsaphat minőségbe. A harmadosztály például mennyiség, hisz három, ez olykor átcsaphat első osztályba, mert az már nem szám, hanem minőség. First class. First classic. Ugyanígy hírlik, hogy a szomorúság is átcsaphat vidámságba és viszont. Gyermekkori emlék: a fiúk csikiznek, és amikor épp lány vagy, először nevetsz, utána sírsz. A nagy hangulati Boszporusz, a nagy átjáró mintha sírás és nevetés, rosszkedv és jókedv kontinensét kötné össze, avagy, Janussal szólva, elmém jobbik féltekéje a tragédia, míg ballik féltekéje a komédia. Jó és Rossz, angyal és ördög.
    Az udvar már porzik, a verejték már tapad, de kérdés, hogy a fenti szöveg mennyire igaz? Kettőn áll a vásár. Igaz-e, hogy a humort érthetővé kontúrozó nagy másik a szomorúság, a tragédia? Igaz-e, hogy a nevetés sírásba csap át? Hogy ők azok, melyek egymásba átfejlenek?
    Szerintem az arisztophanészi – s nem arisztotelészi – világképből kimaradt egy lényeges elem, éspedig az agresszió. A humor életszerű árnyoldala, árnyképe, árnyékvilága nem a szomorúság, hanem az erőszak. Az erőszak és a humor az a kettő, amelyik egymásba folyamatosan átcsap.
    Karinthy: humorban nem ismerek tréfát. Sebeők: a humorban nincs részvét. A legtipikusabb burleszkjelenetek például tulajdonképpen balesetek. Bezuhanni a csatornanyílásba tragikus dolog. Jáksó Lászlóval egyszer ez megtörtént, majdnem a heréje bánta. Ez is röhej, de aki impotenssé válik, annak mégsem vicc. A humort megöli az empátia. Amikor egy embertársunk kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe kerül, az sokszor nevetséges. A keretlegények kést és villát adtak a rabnak, majd felszólították, fogyassza el saját ürülékét, azt’ csak úgy dőltek a röhögéstől. A jelenet szívatásként, fókáztatásként, legyöngítve ott kísért mindmáig a laktanyák és kollégiumok falai között. Azokba a humán etológiai pozícióharcokba, melyek az állatvilágban kizárólagosan erőszak útján manifesztálódnak, emberi szinten rendre beleköp a humor.
    A szadista keretlegénnyel szemben viszont ott áll, ne feledjük, a lágerszínház mint méltósági archetípus. Míg egyfelől a humor hajlamos az önkény legalávalóbb csicskásává szegődni, másfelől ugyanígy megvan benne a hajlandóság, hogy ellenálljon a pokol erőinek, s olykor az emberi méltóság utolsó éjszakai menedékhelye legyen. Amikor kivetkőztetnének emberi mivoltunkból s már-már elkiáltanák a niniveiek, hogy meztelen a király, ilyen körülmények közt sokszor utolsó rajtunk maradt ruhaneműnk a humor. Állunk egy szál alsónadrágban, koronával a fejünkön, s már nem baj, ha a közönség nevet, mert ádámi léptékű ekkor már a helyzet, és paradicsomi az állapot.
    – Ti ott – szólal meg Árpi bácsi. Azok ott, az a pár, tényleg, a földre zuhant. Földre taszajtotta őket a szédület. Vesztettek. S a dolog működik, mert mindenki – az egész osztály – most rajtuk röhög.

 

 

Megjelent: Napút, 2003. jan.-febr.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap