Felnőtté tiporva (I/5.)

Csernák Árpád, sze, 08/03/2011 - 14:50

Csernák Árpád–Gerencsér Zsolt

 FELNŐTTÉ  TIPORVA

 

(regény az ötvenes évekről és az 1956-os forradalomról)

 

 

Mansfeld Péter, Komondi Sándor, Csűrös Zoltán,

Gérecz Attila és más, a forradalomban hősi halált halt

 és a megtorlások során kivégzett gyermekek, ifjak

emlékére.

I./5.

 

Ha a lányok is lehettek volna katonák, én az lettem volna. A számháború meg a bunkerépítés voltak a kedvenc játékaim, babázni sose szerettem. Ezekben a fiúsnak tartott játékokban nem a komolykodó férfiasság megnyilvánulása vonzott, kislányként nem is lehetett volna így, hanem a kaland és az izgalom. Falunk mögött volt egy dimbes-dombos, akácfa ligetekkel tarkított terület, oda jártunk számháborúzni. Babázni a gyerekek a lakásban, esetleg az udvaron szoktak. Nekem levegő kellett, tér és rengeteg mozgás. Nagyon tetszett, ahogy a lankák között igyekeztünk becserkészni egymást... Igyekszel úgy elrejtőzni, hogy a másik ne gondolja, ne is sejtse, hogy a közelében vagy. Visszafojtott lélegzettel lapulsz a földön, és a kedvező alkalomra vársz, amikor az ellenséges csapat valamelyik tagja óvatlanul kidugja a fejét jól rejtő fedezéke mögül... Sokszor nem is vártam meg, amíg a másik eltürelmetlenkedi a dolgot, hanem egyszerűen becserkésztem. Hangtalanul mögéje kúsztam, és amikor a fiú vállát megérintve, ijedten hátrafordult leolvastam homlokáról a számát. Hamarosan saját csapatom parancsnokként tisztelt...

Az általános iskola elvégzése után az Esztergomi katonai középiskolában kezdtem tanulni, ahol az érettségi mellett katonai rendfokozatot is kaptunk volna, de 1952 elején a lányok részére beszüntették az oktatást. Nem indokolták ezt semmivel, egy szombati nap reggelén közölte velünk az osztályfőnökünk tizenheten voltunk lányok a suliban, mind ugyanabban az osztályban , hogy úgy szedjük össze a cókmókunkat, hétfőn már vissza se jöjjünk. Az iskolában tanító tisztek nemigen tudtak mit kezdeni velünk. Jó részük még a Horthy-hadseregben szolgált valamilyen alacsony rendfokozatban, aztán a sebtében megalakuló honvédség tiszti rangban átvette őket, másik hányaduk pedig gyorstalpaló tanfolyamon, néhány hónap alatt tette le a hadnagyi, főhadnagyi vizsgát. Mondanom sem kell, többségüknek hiányzott a tanításhoz a legminimálisabb pedagógiai érzéke. Az osztályfőnökünk, egy álmatag tekintetű, rovararcú főhadnagy, látható megkönnyebbüléssel fogott kezet velünk búcsúzóul...

Itthon nem tudtam magammal mit kezdeni. Apukám a Szilágyi Erzsébet fasori Sztálin Akadémián dolgozott polgári alkalmazottként, bejártam hát oda: nézelődni. Nemcsak a fegyvereket csodáltam meg és a járműveket, hanem a katonai rend és fegyelem minden érzékelhető elemét... A kaszárnyákba, ahol a bevonult, sorállományú katonákat elhelyezték, természetesen nem mehettem be, de gyönyörködhettem az alakuló téren gyakorlatozó szakasz- és századkötelékek alaki kiképzésében, a fegyverek, lövegek, tankok karbantartásában, szerelésében... Sok emberrel találkoztam, sokukkal kötöttem ismeretséget. Még azt is megengedték, hogy az akadémia hátsó traktusában elhelyezkedő fedett lovardában lovagoljak... Azzal bíztattak, hogy vállaljak munkát, és majd 18 éves koromban beiratkozom a felnőtt tisztiiskolába. Korengedménnyel elmentem hát villamoskalauznak. Állandó járatom volt a 81-es és a 83-as vonal. Az utóbbi a Zugligetbe, a másik a Hűvösvölgybe ment. Aztán a 61-essel, az 59-essel,  ritkábban a 6-os villamossal is jártam. Fél Buda ismert engem. Az én járataim a Szép Ilona-kocsiszínhez tartoztak.

Az anyám tíz gyereket szült, de az első nyolcból heten, 1935-ben egy vérhas-járványban meghaltak. Csupán egy bátyám maradt meg közülük. A halálesetek után még abban az évben el is költöztek Gyónról, ahol saját házuk és egy kisebb gazdaságuk volt. Anyukám engem és az öcsémet talán azért is hozott a világra korán kialakult szívbetegsége ellenére is , hogy valamelyest érzelmileg kárpótolja ezt az iszonyú csapást. Én a fővárosba költözésünket követő évben, az öcsém 1940-ben született.

Ott vidéken természetes volt, hogy a szüleink mindent megtermeltek maguknak otthon. Ezen a kis farmon többen dolgoztak édesapámnak, és volt egy asszony is anyám mellett, aki a háztartásba besegített. A testvéreim halála teljesen nullára vitte őket minden szempontból... anyagilag is. A gyógyíttatás, a temetések elvitték a pénzüket. A nyomor és a kétségbeesés elől menekülve jöttek fel Budapestre, ahol az Alkotás utcában szereztek bérlakást. Megpróbálták újra elkezdeni az életüket...

Aztán hamarosan kitört a háború, előbb az édesapámat, a vége felé pedig a bátyámat is behívták katonának. Akkor már élt az öcsém, így hármasban maradtunk otthon. Tisztán emlékszem, ahogy az Alkotás utcában dübörögtek a tankok, settenkedtek, tűzpárbajt vívtak a katonák, ahogy jöttek be a házba a németek, aztán a nyilasok, végül a szovjetek... Az utcára kellett mennünk vízért, mert a vízellátás nem működött. A Királyhágó utcában volt valamiféle vízmű, oda jártunk vödörrel vízért. Láttuk, amint kézikocsikon hozzák a hullákat meg a sebesülteket a tisztikórházba, a Királyhágó utca és az Alkotás utca sarkára.

A házunk harmadik emeletét elvitte egy bomba, de volt egy folyosórész, ami megmaradt. Nem járt arra senki, ezért ott tiszta maradt a hó. Onnan lehordtuk a havat, hogy felolvadjon, ha nem lehetett vízért menni, és azt ittuk felforralva...

Az ostrom ideje alatt nagyobb részt az óvóhelyen tartózkodtunk. Időnként fel-felmentünk a lakásba, hogy legalább az értékesebbnek tartott holmikra vigyázzunk, dehát azok közül csak nagyon keveset bírtunk lehozni a pincébe, az különben is zsúfolásig tele volt már mindenféle limlommal, aggódó felnőttekkel, síró-rívó kisgyerekekkel. Egy alkalommal édesanyám is zokogva botorkált vissza az alagsorba: a lakásunkat teljesen kirabolták... Elvitték a bútorokat, az edényeket, az étkészletet; amit nem tudtak magukkal cipelni, azt összetörték, meggyújtották. Még a lábtörlőnek sem kegyelmeztek... Nem is igen mentünk fel a kifosztott-kiégett lakásba többet, hanem a pincében maradtunk.

Miklós öcsém az ostrom utolsó hetében lázgörcsöt kapott. Napokon át harminckilenc-negyvenfokos lázban hánykolódott. Orvost nem tudtunk hozzá hívni, anya és én ápolgattuk, amennyire tőlünk tellett... Mivel az ivóvízzel takarékoskodni kellett, dunyhahuzatba rakott hóba bugyoláltuk. Csoda, hogy nem halt meg szegényke, hiszen a hideg, nyirkos levegőjű pincét, a testét bilincsbe szorító hó hidegét csak egy nyomorult dobkályha pislákoló tüzével tudtuk ellensúlyozni... Mondanom sem kell, hogy a tüzelőnek is híján voltunk, viszont fűteni mindenképpen szükséges volt, hogy a kicsi test át tudjon melegedni. Ezért a lakásunkban hagyott, csak részben elszenesedett holmikkal tömtük meg a kályhát. Meleget alig, füstöt azonban bőségesen okádott. Egy légitámadás alkalmával a teljes pincét ki kellett üríteni, a kályhából kiömlő, fojtó füst miatt. A pincelakóknak dönteniük kellett: vagy megfulladnak a forró füstben, vagy megkockáztatnak a felszínen túlélni egy több hullámban érkező bombázógépekből álló légitámadást. Az emberek az utóbbit választották…

A háború után édesanyám csak addig vállalt munkát, míg édesapámék hadifogságban voltak. Amikor két év múlva hazavergődtek Szibériából, a bátyám sietve megnősült, így négyen maradtunk a családban. Akkor már a Frankel Leó utcában laktunk, abban a házban, melyben, furcsa módon, semmilyen kárt sem tett a háború... Anyám jó háziasszonyi logikájának köszönhetően ki tudtunk jönni apám fizetéséből, aki hamarosan már a honvédségnél dolgozott. Volt ennivalónk, de az biztos, hogy eldobott zoknink, kinőtt ruhánk nem akadt, mert stoppolt, toldozott-foldozott örökké.

Édesapám a szocdem párt tagja volt, aztán a fuzionálás után MDP-tag lett. Azt mondta, azért marad benn, mert nem akarja azt, ami a régi időkben volt, a kiszolgáltatottságot, a cselédsorsot, a szegénységet... Csentereken, ahol született, elképesztően nagy volt a nyomor, és neki már kisgyerekként dolgoznia kellett a földeken. Apja korai halála után őneki mint legidősebb fiúnak kellett eltartania a családját. Lovakat tartott, fuvarozást vállalt tizenötévesen; rakta, húzta-vonta a málhát a szekérre, egyedül. Hogy a falu földesura cséplőgépet vett, annak kezelésében segédkezett. Később annyira elismerték a munkáját, hogy ő volt a cséplés felelőse, máshová is eljártak dolgozni az ő irányítása alatt. Nem is történt egyszer sem baleset, amíg ő felügyelte a munkát... A kommunizmusban azt szeretnék, mondta, hogy minden embernek munkahelye legyen, emberi módra bánjanak vele, rendes körülmények között élhessen és kereshessen mindenki annyit, hogy meg tudjon élni, és a családját el tudja tartani...

Vasárnaponként is elment dolgozni, mert a honvédség új tiszti lakásokat épített a Maros utcában, és szükség volt az ő munkájára is. Miként apa, Völgyesi doktor is állandóan a munkahelyén tartózkodott. Ha pedig nem ott, akkor valamelyik ügye miatt a várost járta. Hétszámra alig lehetett találkozni vele. Megértem, ha az embert megbízza valamivel a főnöke, nem lehet nemet mondani, de megpróbálhatott volna ezen a munkatempón kissé lassítani. Misinek nagyon hiányzott. Nem mintha attól kellett volna tartani, hogy Misi elkallódik, de foglalkozhatott volna vele valamivel többet is. Nem elég ha rám bízza vagy elengedi a barátaival játszani... Lassacskán a jegyzetfüzetéből kitépett cetlikre kapart félmondatokkal érintkeztünk. Nekem ez bőven elég volt, hiszen nagyjából tudtam, miféle dolgokat kell vásárolnom, azt is tudtam, hogy a konyhaszekrényben van a költőpénz, abból minden szükséges holmit ki lehet fizetni. De Misi számára mindez szörnyen kevésnek bizonyult!...

Ami pedig az én házi-tündérségemet illeti, sajnos sok kívánnivalót hagyott maga után. Anyám mellett megtanultam ugyan, hogy rendet kell tartani a lakásban, de egy egész háztartás vezetésében még nem volt gyakorlatom... Nem mintha ügyetlen lettem volna, csak néha el-elfelejtettem venni valamit. Akkor például só nem volt a konyhában, anélkül viszont bajosan lehetett bármit is főzőcskézni...

Misi! szóltam be a gyerekszobába, ahová a felnőttek távozása után a két játszótárs visszahúzódott. Átszaladok hozzánk, egy perc és itt vagyok, jó? Misi kobakja mellett megjelent Leventéé is. Velünk ebédelsz? kérdeztem.

Jaj, már annyi az idő!... ijedt meg a barna hajú kiskölyök. Nem lehet. Édesapáméknak megígértem, hogy csak két órára jövök át, és már itt vagyok reggel óta!...

Levente sietve búcsúzott, és hazaszaladt.

Én is átmentem mihozzánk. Meglepetésemre apámat is otthon találtam. Fülig porosan dohogott az előszobában parkettát csiszolt és rakott az új lakásokban : Az ember a lelkét is kimelózza, de ezeknek semmi sem elég!... Mindig egyre többet és többet követelnek belőled; először a kisujjadat nyújtod, a végén meg már azt veszed észre, közvetlenül a fejednél csattog valamelyik zsíros arcú rémpofa fogsora... Nem elég, hogy hétről-hétre hülyébbnél-hülyébb alakok vesznek körül, most még ennek a Tóth gyereknek az apját is a hátamra ültetik!

Sebtében leemeltem a sótartót a polcról, és a magammal hozott dobozkába töltöttem annyit, amennyi Misiéknél egy egész havi adag volt. Apám most anyámmal zsémbelődött: Annyicske időt engedélyeztek, hogy belapátoljam az ebédet, aztán rohannom kell vissza. Ennivalóról nem gondoskodnak, de a munkának határidőre el kell készülnie!... Mit gondolnak, talán a zsebembe öntve vigyem ki reggel a levest?... Ebben is benne van annak az átkozott, parfümpuccos vaddisznónak a keze!... Hát milyen élet ez, angyalom? Ezt akartuk, ezért güriztünk, kucorogtunk évtizedeken át, hogy ilyen patkányok dirigáljanak?... Ha legalább a szakmához konyítana valamit! De nem, ennek a Tóthnak olyan finom, puha, párnás keze van, mint egy fogtechnikusnak. Talán igaz is, amit róla híresztelnek, hogy a háborúban a pesti gettót járta, mint német egyenruhába bújtatott SS-tisztiorvos, és hamis papírokért cserébe a zsidók szájából operálta ki az aranyfogakat!...

Ez a vérfagyasztó história felettébb érdekelt, ám nem értem rá végighallgatni, mert Völgyesiéknél várt az elkészített ebéd, és nem akartam újramelegíteni. Becsuktam az ajtót, de anyám nyugtató hangját még hallottam: Ne idegeskedjék, János, attól még nem lesz jobb a helyzet, egyék inkább, mert kihűl...

Mielőtt benyitottam volna Völgyesiék ajtaján, kopogtattam.

Gyere! hallottam Misi hangját.

A kisfiú a tágas nagy szobában, nagybátyja asztalánál  szöszmötölt. Ha egyedül volt otthon, nem szívesen maradt a saját apró szobájában, inkább a nagy, faragott íróasztalhoz költözött. Szeretett nagybátyja holmijai mellett lenni, az asztalon felhalmozott paksaméták közt, nem mintha turkált volna bennük, a világért sem nyúlt volna Völgyesi doktor dolgaihoz, csak szerette azt a munkaszagú, irodai légkört, amely nagybátyjának minden percét, minden holmiját belengte. Nekem egyszer megsúgta, ő is ügyvéd szeretne lenni, ha majd felnő. Nem ügyész, aki vádol, sem bíró, aki elítél, hanem ügyvéd, aki enyhítő körülményeket keres, aki megvédi az ártatlanokat...

A szöszi gyerekfej fölött az asztalra pillantottam. Misi számtanpélda megoldásán fáradozott. Az előtte fekvő papíron már tucatnyi átfirkált számsor látszott, de sehogy sem akart kijönni az egyenlet megoldása. Misi rendületlen igyekezettel próbálkozott, ám látszott rajta, gondolatai másutt járnak...

Erzsi szólalt meg kissé fátyolos hangon , milyen ember ez a Rákosi?... Az iskolában állandóan róla beszélnek, őt idézgetik. A fényképe is ott lóg minden osztály falán, a címer helyén. Az a fura, kopasz fej néz velünk farkasszemet ha a táblánál felelünk meg Sztáliné, március óta fekete szalaggal övezetten és Leniné. Nem is, Lenin arcképét már tavaly lecserélték Gerő Ernőére... Állandóan azt halljuk, hogy Rákosi így, Rákosi úgy... Rákosi, Sztálin nagy magyar tanítványa, nagy barátja volt... Igaz ez? Rákosi ugyanolyan jó barátja volt Sztálin generalisszimusznak, mint nekem most Levente vagy Szucsák Lali? És tényleg volt börtönben is, mint Suhajda papája?...

Hogyis mondjam csak... simogattam meg a felém forduló, lányos arcú kisgyereket , Rákosi jellemtelen ember. Korábban azt hittük, színtiszta igazság, amit állít. Nemrég kiderült, van jó néhány dolog, amiben tévedett, ami nem egészen úgy történt, miként azt ő beállította. A kommunista párt élén magához ragadta a hatalmat, és az országot kiszolgáltatta a Szovjetuniónak. Ez felelőtlen gyarmatpolitika, sőt, szerintem hazaárulás... Egyébként valóban igaz, amit a suliban tanítanak, Rákosi tényleg sok évet töltött a Szovjetunióban, ott ismerkedett össze Sztálinnal, a felesége sem magyar. Előtte, a Horthy-rendszer idején le is csukták, de aztán kiengedték, és akkor emigrált a Szovjetunióba... Jelenlegi hatalmát tehát az oroszoknak köszönheti, és hiába játssza meg, hogy ő a magyar nép egyszerű fia. Esztergomban, tudod, ahol én jártam középiskolába, féktelen Rákosi-kultusz uralkodott. Az aulában felállított mellszobra előtt húzták fel minden reggel és vonták le esténként a vörös zászlót. Nem az ország nemzetiszínű lobogóját, érted, hanem a vöröset... A tereptan tanárunk, Kékesi, olyan buzgó Rákosi-hívő volt, hogy a nyakláncán kicsi keretbe foglalt Rákosi képet viselt. Nem keresztet, mint anyám, még csak nem is valami egyebet, hanem ezt a túlérett sajtformájú, csupasz fejet... Miklós öcsém viszont, aki Pannonhalmán tanult a bencéseknél, egészen elképesztő rémtörténetekkel traktált bennünket, ha nagy ritkán hazajött...

Misi ábrándos tekintete az ablak üvegén túli világból újra a papírra tévedt: Segítesz? kérdezte.

Hogyne segítenék, te csacsi!... feleltem, és megpusziltam gyerekillatú, rózsaszín homlokát.

A feladatot Misi is megtudta volna oldani egyedül, mert jó eszű, gyorsfelfogású fiú volt, csak akkor bátortalanodott el néha, ha valamilyen más, messzebbre vezető szálakat is megérzett a dolgok hátterében… Választottam magamnak egy ceruzát a példásan rendben tartott tolltartóból, és igazán csak egy hajszálnyit segítve, hamar sikerült megoldania a feladatot, amely bizony sokatmondó példája volt az akkori időknek:

 

 

Rákosi Pajtás születési évéből elveszem fegyházban töltött éveinek 100-szorosát, ehhez 158-at adok, jelenlegi életkorának 20-szorosát kapom. Hány éves Rákosi Pajtás?

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

1892-(8,5100)+158 = 20x

1200 = 20x

1200:20 = x

60 = x                                    Rákosi Pajtás 60 éves.

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap