Felszakadnak a magyar nyelv sebei 2/2

Tusnády László, k, 04/29/2014 - 00:10

Népünk lelkében ott van múltunk egész kövülete: van pokoltornáca, vannak szörnyű bugyrai, hazugság-cseppkövek, téveszmék csipke-fodrai díszítik a korlátokat, de valahonnan égi és ragyogó fény árad: nagylelkű őseink szelleme tündöklik a sokak által nem látott égi havasokról. Ez a fény szükséges ahhoz, hogy tudjunk megszólalni magyarként és emberként.

 

„Hullatja levelét az idő vén fája,

Terítve hatalmas rétegben alája,

Én ez avart jártam, tűnődve megálltam,

Egy régi levélen írva ezt találtam.”

 

Arany János az ősökben elégedett időt teremtette újjá. Hozzá, az ő küldetéséhez leszünk méltók, ha mi is figyeljük nyelvünk őslélek – üzenetét. Ha lehajolunk a „szent humuszig” – Adyt követve, és észrevesszük, hogy mi az, ami itt rág, mi eszi, emészti lelkünket, tiszta emberi tudatunkat, akkor megértjük, hogy mindnyájunknak van küldetésünk, gazdagítanunk kell, tovább kell adnunk azt a drága kincset, amelyet édesanyánktól kaptunk. Látnunk kell, hogy ennek a nyelvnek a sebei nem a véletlen eredményei, sorsunk aknamezőin haladtunk végig, természetes, hogy sérüléseink vannak. Az elhallgatás, az elrejtés a halál, maga a semmi: fel kell tárni a sebeket, mert azoknak a gyökerei a lélek mélyén vannak. Az emberi létnek többféle veszélye, ellensége van. A parányi atomok iszonyú lánchasadása a világvége – az utolsó ítélet szörnyű látomását „avatta” igazivá, lehetségessé – a valóság részévé.

Ennek a legnagyobb tagadása maga az emberi nyelv. Hiszen láncfolyamat ez is. A nyelvtől független egyéb eszközökkel alig-alig megközelíthető időkút-mélyből az élet vize árad. Édesanyák gyermekeik ajkára adják a szeretet szavát. Ki az anyalétet átéli, szolgálja, teljesíti, lehet, hogy nem tudja még, de érzi a nyelv lelkét. A legtöbb nyers és durva ember is képes megenyhülni az anyai szóra. Ezekben a szavakban az örök szeretet boldogsága ölt testet. Kinek van lelke, az megnyílik, a mindenséggel találkozik ezen szavak hallatán. Szívet nyitó az ilyen szó, és mily különös, hogy a „dil-kusá” perzsa kifejezés szó szerint „szívet nyitó”, de valójában a szerelmest jelenti. Így vesz részt az élet örök körforgásában a „szerelem” és a „szeretet”. Nyelvünk az életünknek a hatalmas láncfolyamata, múlt, jelen- és jövő legnagyobb, legpompásabb kapcsolódása. Sebei vannak – láttuk az okokat, bővebb részletezés nélkül. Ha tudjuk gyógyítani, kezelni ezeket a sérüléseket nem éltünk hiába: így lehet az ember a magyarság kovásza. Míg nem mondunk le önmagunkról, nincs vész, amely megingathatna minket, és ha ez így lesz, akkor nem veszünk el, mert nem vesztettük el magunkat.

A csonkaság még mindig több, mint a semmi.

„Felszakadnak a magyar nép sebei” – miért hirdette ezt Rákóczi. Azért szólt a sebekről, mert tudta, hogy bennük iszonyú kórokozók vannak, azok különféle mérgeket termelnek, a gyógyulás feltétele az, hogy meg kell szabadulni tőlük, és ez csak úgy lehetséges, ha felszakadnak azok a sebek.

Nyelvünk a mi legnagyobb megtartónk, létgyökerünk. Léleksebeink beleégtek, mint Dózsa tüzes trónja – jelen vannak mibennünk. Erősödéséhez, létbiztonságához a tisztulás kell, ezért kell, hogy felszakadjanak a sebei. Ady Endre első kötetének első verse a költő édesanyjának szól, a második a tűnő ifjúságról, a harmadiknak a címe „A Rákóczi vén harangja”. Ez az elveszett szabadságot siratja.

„A szabadság, mely fölemelt

Egy világot,

Megtagadva egy harangnak

Érckeblébe visszaszállott.

 

S a hideg érc, úgy megérti

Bús fájdalmát,

Siratja a szabadságnak

Elveszített birodalmát.”

Azok az olvasók, akik száztizenhárom évvel ezelőtt először olvashatták ezt a költeményt, nem sejthették, hogy Rákóczi neve mekkora örvénylést kelt majd Ady költészetében. Nagy költőnk a bujdosó kurucokkal lélekben azonosult. Tudta, hogy nyelvünk is olyan, mint a harang – Rákóczi harangja annak érckeblébe zárva ott van a mi szabadságunk.

Petőfi minden zsarnokság ellen lázadt. A szabadság bűvöletében, annak üstökös-fénycsóvaerejében tündöklő hittel vallotta, hogy a szabadság minden emberi lénynek egyformán jár. Ő a jognak e asztalánál csak az azonosságot fogadta el. Az emberiségnek ez a nagyszerű reménye a világ négy táján repeső szívekre talált. Ady hirdette, hogy Petőfi nem alkuszik, de látnia kellett, hogy a jog asztalánál a katonai és politikai hatalom előnyöket jelent. Vissza Rákóczihoz! Lobogott szívében az újrakezdésnek, a nemzetmentésnek a nagy reménye. Nyelvünk szép és törhetetlen, ledönthetetlen várát építette tovább.

A legnagyobb meghasonlást is látta maga előtt - azt, amelyben a pusztulás oka eleve az, hogy elveszítjük önmagunkat. Ez ellen tiltakozott. Ez a mély meghasonlás idegen mindazoknak, akiknek politikai és katonai hatalmuk akkora, hogy nyelvüket semmi veszély sem fenyegeti. Sokan úgy érzik, nem jó azt a növényt még csak nézni sem, amelynek a sors minden gyökerét elszakította már, csak egyet hagyott. Mi viszont múltunk kútjába merülve éppen azt látjuk és hirdetjük, hogy a többi gyökeret könnyebben, széttépheti a történelem forgószele, a miénk, ez az egyetlen eddig is megtartott minket. Mi tudjuk, hogy ez a legnagyobb erőnk, a történelem viharai edzették meg. A nagy népek nyelvükben nem érezhetik azt a bűvös varázst – nem azért, mert nem tökéletes a nyelvük, nem azért, mert nincs nagy kultúrájuk, hanem egyszerűen azért nem érezhetik azt, amit mi, mert épp a szerencséjük fosztja meg őket, hogy nyelvünkben azt az egyedüli lehetőséget lássák, amit mi.

Rákóczi harangja érckeblében őrzi ezt a titkunkat. Ne kiabáljuk ki, mert szerencsénket eddig is sokan irigyelték! Csak azért szóljunk erről halkan és nagyon alázatosan, mert ebben a nyelvben – ugyanúgy, mint népünk lelkében iszonyú sebek vannak. Fel kell szakadniuk, a kor, az idő minden hordalékának el kell távoznia belőle, hogy hű legyen egykori önmagához, hogy valóban feltündököljön benne népünk lelke – a magyarság eszméje.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap