Feltizi-Veress András: Wass Albert két regénye - Tizenhárom almafa – Elvásik a veres csillag 1/2

Szerkesztő A, sze, 03/05/2014 - 00:06

 

 

 

 

„Bizonyos dolgokat azonban – véleményem szerint – semmiféle kényszer hatása alatt sem szabad vállalnunk…”
(Arisztotelész: Nikomakhoszi etika)

A társadalom törvényei könnyen átjátszhatók, kikerülhetők, meghamisíthatók. Ugyanakkor sokan azt az álláspontot képviselik, hogy hiába történnek erkölcsileg, jogilag megkérdőjelezhető események a történelemben, az ember fejlődőképességét nem vonhatjuk kétségbe. Ismereteink árnyaltabbak, szerteágazóbbak, mint bármikor, s a tudományos haladásban is sok forradalmi előrelépést tettünk meg. Sőt, az individuum önmegvalósítására is ezernyi lehetőség adódik a kultúrák és a kulturális eljárások egymásba játszásával. Azt azonban elfelejtik néhányan, hogy vannak olyan törvényei mind magának az embernek, mind a társadalomban való együttélésnek, amelyek hiánya következményekkel járhat. Ezek a morális törvények semmiféle rendszer, eszme, vallás hatására nem változnak, mert nem kell fejlődniük, változniuk. Ami változik, az a világban uralkodó globális szellemiség viszonyulása ezekhez a törvényekhez. Ez a belső parancs vallástól, hittől független is lehet, mivel a vallás ugyan buzdít, értelmet ad a morális törvények betartásához (a keresztény teológiában ezt az erőt Isten motivációs akaratának tekintik), de ez önmagában is lételeme az egyénnek. Így, a már megszokott jó és rossz fogalmakon kívül létezik egy nehezen körülhatárolható rend, aminek csak meglétét ismerjük és célját: az anarchia és az összeférhetetlen hatalmaskodás, pusztítás ellenanyagaként az emberek közti békesség megteremtése és a lélek megelégedettsége. Ezt a tapasztalat előtti, a priori parancsot követték és követnék ma is emberek milliói, cselekvéseik előtt (mit kell tenni), közben (bizonytalanságok elhárítása) és után (megítélés), ha nem nyomnák el magukban valamilyen erősebb, szélsőségesebb akarat, felelőtlen szabadságvágy és a benne való hit vagy a puszta babonás szerzés, anyagi és hatalmi gyarapodás hatására. A nyomás következtében a morál eltorzul, és esetlegessé válik. Ezúton embertelenedik el az ember, nem hallgatva, nem figyelve belső parancsaira. Nem látja vagy nem akarja látni, hogy ez az a védelmi erő, ami megóvná őt és a körülötte lévő embereket, a társadalmat, a világot az elkerülhetetlen hanyatlástól, és nem vesz tudomást arról, hogy ennek a világszellemben szorgoskodó erkölcsi, szemléletbeli torzulásnak hosszú távú következményei lehetnek.

Ha Wass Albert két általunk tárgyalt regényét egészében meg akarjuk érteni, akkor elengedhetetlen a rövid kortörténeti kitekintés. Egyrészt azért, mert – hasonlóan más munkáihoz – jelentékeny hatást gyakorolt rájuk a kor, még inkább a helyi, erdélyi és térségbeli politika és történelem, másrészt mert ő maga is aktív részese volt az akkoriban zajló eseményeknek. Ezt az életrajzi-kortörténeti egyezést az önéletrajzi adatok is igazolják: 1940-ben a 2. bécsi döntés alapján kettészelik az addig egységes Wass-birtokot, Wass Albert a lehetetlen viszonyok miatt külföldre távozik, közben hazájában halálra ítélik, s az országot elhagyva kell új otthont lelnie úgy, hogy reménytelenné válik a visszatérés.
A náci hatalomátvétel és a megváltozott erőviszonyok következtében Németország hegemóniája alá kerül Magyarország és Románia is. Románia megszünteti addigi angol–francia orientációját, így egy felettébb paradox helyzet alakul ki: Magyarország német segítséggel igényel revíziót a trianoni békeszerződés által elcsatolt erdélyi területekre vonatkozóan, Románia viszont a németek megnyerésével próbál támogatást szerezni a magyar törekvések ellen. Magyarország türelmetlen, Hitler azt ígéri, hogy maga veszi kézbe az erdélyi kérdés elintézését, s a tárgyalások a két fél között (magyar–román) 1940. augusztus 16-án elindulnak. De nem járnak sikerrel: Magyarország területátadást kíván, Románia pedig népességcserét. Magyarország fegyverkezne, de Hitler dönt: német szakértők által fogja a határokat eligazítani. Így 1940. augusztus 30-án hozzák meg a 2. bécsi döntést. Erdély északi és keleti részét (43 492 km2) Magyarországhoz csatolják. Politikailag a döntés azt eredményezte, hogy Magyarország és Románia – de főleg hazánk – Hitlertől függővé vált. Persze az új határok nem jelentenek végső megoldást e bizonytalanságokkal teli háborús helyzetben. Észak-Erdély gazdasági helyzetét alapvetően a kizsákmányolás határozza meg: a lakosság életkörülményei romlanak, s a kedvezés csak egy szűk rétegre érvényes. Bár nyilvánvalóan – az Erdélyben élő magyarság helyzetét tekintve – kedvezőbbek voltak bizonyos feltételek (főleg a közvetlen nyelvhasználatra, kultúrára, iskoláztatásra vonatkozóan), az 1940-től Magyarországról jött alkalmazottak és tisztviselők gyors meggazdagodást kívánó magatartása bizonyos mértékig megosztotta a magyar és székely törekvéseket. 1944-től kezdődik meg a nagyrészt magyar anyanyelvű, magyar kultúrához tartozó zsidó lakosság deportálása, ami csak fokozta az általános tiltakozást. Románia az ottani kommunisták szervezkedésének és a királyi, polgári ellenzék egyetértésének a hatására átáll a szovjetek oldalára, így a Hitler-ellenes koalíció táborába kerül. Az új Románia semmisnek tekinti a 2. bécsi döntés határozatát, és szovjet segítséggel bevonulnak Észak-Erdélybe, hogy brutális bosszúval torolják meg a bécsi döntés sérelmeit. (Ez az értelmetlen erőszakhadjárat a magyarországi ’56-os forradalom környékén is megismétlődik Erdélyben.) Céljuk a teljes alárendeltség megvalósítása és a magyar öntudat, kultúra kipusztítása a lakosság áttelepítésével, anyagi ellehetetlenítésével, megfélemlítésével. Magyarország kilépési kísérlete a német nyomás miatt megbukik, így visszaállnak az 1920-ban meghúzott határok.
A regényidő a XX. század közepére tehető: a Tizenhárom almafa a bécsi döntés hatására felszabadított erdélyi területek négy esztendejében játszódik, az Elvásik a veres csillag pedig az 1946-tól ’56-ig végbemenő változások reprezentatív regénye.
A két regény egy folyamat: Tánczos Csuda Mózsi sorsának, gondolkodásának, erkölcsének, múltjának, jövőjének, látásmódjának a folyamata, ezért a maga egységében kezelendő. Hősünket a kor egyszer egy békésebb, nyugalmasabb időszakba vezeti, olykor pedig háborúságok és harcok közé, a bizonytalanságba. Saját magában kell megtalálnia azt, ami a kor szellemiségéből hiányzik: a stabilitást, az emberséget, a megfelelő ítélkezést a zavaros problémákra. A komikum, a tragikum, a kor filozófiai eszmerendszere, illetve azok kritikája végigkísérik Mózsi életének kalandos történéseit, beteges világot rajzolva, amelyben felettébb nehéz embernek maradni.
A furcsa, paródiára emlékeztető kezdet egy sajátos teremtéstörténet, amely kihangsúlyozza az Erdélyben egymás mellett élő népek karakterét. Kitüntetett szerepet kap a székely nép, már csak azért is, mert utoljára teremtetett, mint a bibliai teremtéstörténetben az ember. Már itt megfigyelhető, hogy az író nem a teremtés emberen kívüli minőségeire koncentrál, hanem magára az emberre, s azon belül a népekre és azok egymással való összeférhetőségére. A székely nép kitüntetett helyen lévő, zárszóként megvalósuló teremtésével mintegy az Úr által „kiválasztott” néppé válik, s Istennek a kiválasztottakkal terve van: nem hagyja őket elpusztulni. Gondolhatunk arra is, hogy egyfajta beteljesítő szerepet ruház rájuk a történelemben: mindegy, hogy mi történik a világban, nekik szilárdan, összetartva, megoszlás és kétkedés nélkül kell élniük.
A nagyszabású kezdet után leszállunk a földre, egy székely területen fekvő erdős vidékre: a Kommandóra. Itt él családjával a falu fölött Tánczos Csuda Mózsi, a vadőr, az „erdei ember”. Már a regény kezdetén egy úgynevezett tréfás vadászcselnek lehetünk tanúi, ahol fény derül Mózsi „hős vadászának” gyávaságára, félénkségére. (Ez a történés különféle variációkban többször előfordul itt és más erdélyi íróknál úgyszintén.) Mózsi becsalja az erdőbe „áldozatát” – most éppen a román prefektust –, aki elszántan medvét akar lőni. Amikor már kellő távolságra vannak a falutól, megijeszti különböző kitalált rémtörténetekkel, leitatja, vagy valahogy becsapja, hogy azt higgye, ő lőtte a medvét. Mózsi általában nagy jutalmat kap egy ilyen „vadászatért”, ám a prefektus most nem túl bőkezű: csupán 500 lej üti a vadőr markát. S már el is érkeztünk a regény egyik fő történéséhez: Mózsi az 500 lejen 20 jó növésű facsemetét vesz, annak reményében, hogy a gyümölcseikből pálinkát lehet majd főzni és eladni. Az „almafa-szimbólum” a regény egyik központi gondolata. Mózsi életének, valamint a székely nép helyzetének alakulását szimbolizálja: az életben maradást, az összetartást, a reményt, a hitet, a jövőt.
A gazda elülteti a fákat, székely földbe veti hitét, maradását. Ahogy a kor fontosabb eseményei megtörténnek, úgy változik az almafák állapota: háborús időszakban nő föl, a bécsi döntés idejében gyümölcsözik, megosztódik, mikor a határt úgy húzzák meg Mózsi földjén, hogy hat fa Magyarországhoz, hét pedig Romániához kerül. A katonák kizsákmányoló viselkedése következtében (valamint később a háború dúlásai során) nem marad alma rajta, virágozni csak akkor virágzik, miután a határok megállapításával úgy tűnik, teljes a nyugalom. Tisztán kitűnik ebben a változékony világban Mózsi részre nem hajló vendégszeretete, gondolati stabilitása: amikor a határon magyar, illetve román katonák állnak őrt, mindkét felet vendégül látja, mivel az ő egyetemes emberszeretetét és tiszteletét a hatalmi, politikai harcok változásai nem befolyásolják. Mind román, mind magyar részről megfigyelhető viszont a szélsőséges ideológiával átitatott, az embert emberiességéből kivetkőztető álláspont. Gondoljunk csak a magyar katonák első „üdvözletére”, amikor Mózsit „oláh-székelynek” titulálják, mert természetes szkepticizmusával azt mondja, hogy a román felsőbbséget már ismeri, de a magyar földhöz tartozást még nem. Vagy mikor a riporternő megkísérli kiprovokálni Mózsiból a romángyűlöletet azzal, hogy a székely nép sérelmeire hivatkozik. A politika megosztja az embereket, akik gondolkodás nélkül folyton a maguk igazát hajtogatják. Az idegenként viselkedő magyarok egyszer különválasztják az „oláh-székelyeket” a „magyar-székelyektől” (észre sem véve, hogy külső szemlélő abszolút módon nem láthat bele egy közösség életébe), máskor pedig önnön vérükként emlegetve őket sajnálkoznak a székelyeken esett igazságtalanságokon, és szükséges Magyarországhoz tartozásukat skandálják. A feltűnő ambivalencia ellenére Mózsi örül az immár hivatalosan is magyar földhöz való tartozásnak, és felül tud emelkedni a „nagyszájú” ideológiákon: a kisemberek, parasztok, a nép igazát – akik szám szerint többségben vannak – mikor fogják figyelembe venni? „Tévedés történt Bécsben!” – kiált fel e konfliktusokkal teli világban, ahol a háború nemcsak az ellenséggel folyik, hanem az ideológiákkal átitatott emberek között is, nemzeteken belül. Mózsi több ízben fölháborodik a bécsi döntés haszontalansága miatt, hiszen a kisemberek mindennapi élete nem változik jelentősen. Nem érti, hogyan hozhattak idegen földön, idegen emberek (akik nem is ismerik az ottani demográfiai, kulturális viszonyokat) területi határozatot. Mózsi álláspontja érthető, bár nem veszi figyelembe, hogy a világ kaotikusságának, élhetetlenségének nem elsősorban a bécsi döntés az oka, hanem sokkal inkább a nagypolitika következtében elkerülhetetlenné vált háborús helyzet.
A regénytörténet előrehaladtával felbukkannak a különböző ideológiák emberei. A magyar urak elleni gyűlölet a kommunisták találmánya. Ők az alap (a termelőerők állapota, azaz a társadalom gazdasági, technikai fejlettsége és a termelési viszonyok, vagyis a tulajdon-hatalmi viszonyok, melyekből a társadalom osztályszerkezete felépül) és a felépítmény (eszmék, morál, jog, művészetek, vallás, filozófia stb.) sémájára építenek. Az alapból, a valóságban tevékeny emberekből indulnak ki, ők határozzák meg a társadalmat úgy, hogy a felépítmény ne hasson rájuk. Osztálynélküli társadalmat akarnak, ahol nincs magántulajdon és minden közös. Azzal érvelnek, hogy a tőkés rend kizsákmányolja, áruvá teszi az embereket. Mózsi viszont tudja, hogy elsősorban azért szidják az urakat, mert maguknak akarják a hatalmat. Nem a nép érdekli őket, csak velük takaróznak. Persze ez is csak féligazság, mivel a későbbiekben láthatunk olyan szereplőket is, akik önérdek nélkül hisznek Marx tanításának igazságában és kivitelezhetőségében.
A másik, ugyancsak radikális álláspontot a németek, illetve a magyar és román nacionalisták képviselik, miszerint – ahogy már Nietzsche is megnevezte – az élet alapvető megnyilvánulási formája a hatalom akarása. Az emberekben lévő aktív erő: támadó jellegű, igenli az életet, azaz a hatalmat; a reaktív erő pedig ennek ellenpontjaként: visszatartja és lefokozza az igaz emberi törekvéseket. Az ún. koreszme szerint az „Übermensch”, az emberfölötti ember újra aktív, vitális módon, szabadon valósítja meg mindazt, amire képes. Ez a német eszme hatásosan átterjed a birodalom többi szövetségesére is, főleg a román gondolkodásmódra. Az igazságtalan, alaptalan bosszú és az alacsonyabbrendűség, az elnyomás tudata később gyakran előkerül a regény szövegében.
A hitleri zsidódeportálást nem érti a falu. A magyar kultúrába asszimilálódott, a kereskedelemben, iparban dolgozó zsidó embereket eleinte meg tudja védeni a székely közösség a magyar nacionalisták fenyegetéseitől. Mózsi, mikor az átképzőtáborból hazafelé menet vonaton utazik, megdöbbenve látja, hogy mennyire megváltozott a világ: egy magyar nacionalista nő egy zsidó fiatalembert akar barátaival megverni. Azzal érvelnek, hogy a zsidóság a nemzet rákfenéje, mivel gyengítik a nemzetet, kiszívják a vérét és a magyarok ellenségeivel szövetkeznek. A magyar nacionalisták Magyarország teljes függetlenedését szükségesnek, s a zsidóságot személyes ellenségeiknek tartják. Mózsi és egy öreg székely megint az egyetlen járható utat követik. Nem keverednek vitába, elhatárolódnak az álláspontoktól, és csak ennyit mondanak: „Itt emberölés nem lesz!” Később, mikor a háború a vége felé tart már, minden faluból elviszik a zsidókat. A székelyek a világ szégyeneként élik meg a gyalázatos eseményeket: „Mert ha csal a zsidó, s valaki a faluból bicskát ereszt belé, az rendjén lévő dolog. De hogy idegenek jöjjenek törvényt cselekedni! Ez már nagy csúfság.” A falu, a közösség törvényeit minden ott élő betartja és figyelembe veszi. Ez a rend önvédelmi mechanizmusként, íratlan szabályként szolgál a társas lét érdekében. Ezeket a belső szabályokat rúgják fel sorban, az állásponokat figyelembe sem véve, meg sem hallgatva.
Valójában mindegyik eszme érvelése érthető a saját szemszögéből, de módszereinek kompromisszumképtelensége és tettekben is megnyilvánuló szélsőségessége miatt Mózsi számára egyik sem elfogadható. Ellenez minden háborúságot, minden elnyomást, ám a világ problémáit, eszméit sokkal okosabban, előrelátóbban és rugalmasabban kezeli, mint társai. Már említettem, hogy Mózsi a magyar hadsereg átképzőtáborába kerül egy idősebb, székely csapattal egyetemben. Ő az, aki nem zúgolódik, megpróbál derűlátó maradni minden nehézség ellenére, mert tudja, hogy rugalmassággal sokkal könnyebben átvészelheti a „nehéz időket”, mint makacs eltökéltséggel, beletörődéssel. Mózsi bölcsességét támasztja alá az is, hogy véleményét, elveit, gondolkodását nem adja fel, de kerüli a konfliktust. Szélsőséges indulatoktól mentesen, higgadtan, átgondoltan cselekszik, és ez rengeteg szenvedéstől menti meg.
Mózsit (az átképzőtábor után) behívják („sas”-behívóval) a háborúba. Nagy útja előtt elrendez mindent a ház körül, s fiára, a kicsi Mózsira bízza gazdaságát és feleségét. Próbál menteni, s jellemző módon nem saját magát félti, hanem a családját. Az odaúton három útitársra is szert tesz: egy fiatal mérnök (később ő lesz a parancsnokuk), aki a nemzet egységéről, magyar testvéri közösségről papol, közben a „népi elemeket” alacsonyabb rendű szolgálóknak tartja; Vitális (akitől az almafacsemetéket vette Mózsi) egy komor, hithű kommunista székely; és egy nazarénus keresztény, aki szerénysége, ártatlansága folytán nehezen tud megbirkózni a háború kötelezettségeivel. Vitális kommunista gondolatát, miszerint „az apostolok is kommunisták voltak”, a nazarénus röviden reagálja le: „De ők maguk között cselekedték azt, amit a mai kommunisták csak másokon végeznek.” A fronton sokáig tudják tartani magukat állásukban, a fordulat akkor következik be, mikor megjön a hír: „Románia a múlt hagyományaihoz híven hátba támadta szövetségeseit.” Vitális székely létére már régóta át akar állni a kommunista oldalra, ám mikor elfogják őket, rá se hederítenek arra, hogy ki volt „elvtársuk”, s ki nem. Fogságba kerülnek, ahonnan Mózsi leleményessége folytán hamarosan megszöknek. Vitális csalódik, de nem az „igazi kommunizmus”-ban. „Azért tán lehet, hogy lesz még valami a kommunizmusból is – mondotta – mármint igazibul, úgy értem.” Mózsi válasza: „Nem bánom én azt sem, csak élhessünk benne valahogy.”
Otthon halálos csend fogadja. A földön és a házon esett pusztítás következtében a családnak az erdőben kellett bujkálnia. Mózsi ennek ellenére is reménykedő, derűlátó, és minden rosszban meglátja a jót. „S ha kitakarodnak a muszkák innen, olyan szeretet lészen, meglássátok, hogy még az adószedőt is megöleljük örömünkben.” Sejti, hogy egy merőben más világ vár rá és székely társaira. Tart az ismeretlentől, de tudja: a nagy nyomorgatásokban – mintegy válaszul arra – mindig erősebb kell legyen az igazi szeretet. Csak így lehet élni és túlélni. A hajdani virágzó, gyümölcsöző fák helyén most csupasz ágak merednek rájuk, de a gyökereket nem tudják elpusztítani. „Az Úristent te ne féltsed!” – kiált fel Mózsi a Tizenhárom almafa zárszavaként.
1946-ot írunk. A falu komisszárja Dombi Dombolov elvtárs, aki kinevezi Mózsit „népi vadőrnek”. Hamar megmutatkozik, hogy a „népi” kifejezés mit takar az új rendszerben. Egy újabb hatalom birtokosainak a szóhasználatát. Minden a népé, de nincs fizetés, nincs magántulajdon, mert a közbirtokba bekényszerítik az emberek földjeit. Viszont van Párt, van népi demokrácia és hasonló „nagy szavak”. Nem tisztelik a kultúrát, a vallást, hiszen azok a felépítmény részei, amelyeknek tilos hatással lenni az emberekre. A falu férfiainak nagy részét elvitték kényszermunkára, az asszonyok egyedül maradnak. A szervezetlen, helyi viszonyokhoz nem alkalmazkodó falubeli vezetőségről hamar kiderül, hogy felelősséget nem tud vállalni a lakosok megélhetéséért. Egy felelős irányító hatalomnak íratlan, de minden rendszerben meglévő társadalmi szerződést kellene kötnie a néppel, hogy a munkához és az annak honorálásához való jog a megélhetéssel összhangban legyen. Ezzel ellentétben a faluban kényszerből sokan lépnek be a Pártba és dolgoznak, de az elvégzett munka nem aránylik igazságosan az érte járó jutalékhoz. A felhalmozott és el nem osztott vagyon, termény, tulajdon a pártkasszába kerül, ahol annak rendje és módja szerint csak egy szűk réteg osztozkodik rajta. Mózsi magatartása ismét rámutat eszességére. Egyelőre hallgatni kell, kis dolgokban engedni, és megvárni, mi lesz ebből a rendszerből. Valószínűsíti, hogy az oroszok maradni készülnek, „de legalább együtt vagyunk mindnyájan”. Amíg emberi életek nem kerülnek veszélybe, addig a bármely rendszerben való megélés csak az egyén hozzáállásától függ. A megmaradás törvénye magáért beszél: „Mi, székelyek így úsztunk ebben a veszekedett világban immár jó ezer éve. S eddig még mindig partot értünk valahogy, ha olykor jócskán lentebb is, mint szerettük volna.” Mózsi hamar belátja azt is, hogy nem érdemes följebb kerülni a „rendszer ranglétráján”, hisz’ miért akarna több javat, mint amire szüksége van neki és családjának.
A „felszabadult” nép tisztességtelenebb emberei pályáznak a párt kegyeire, mert az erkölcsösebb réteg más kárán nem akar meggazdagodni. Alulról jött emberek (Plundrás, a volt cigánykovács; Zabulik, a báró hajdani kertésze; Piripók, a falu tolvaja) vállalnak a kommunista pártszervezésben posztokat, abban reménykedve, hogy így gátlástalan hatalmat és értékes javakat szereznek maguknak. Ami ellen a kommunista párt harcolt (a tőkés rend kizsákmányolja a népet), az most kísértetiesen hasonló formában köszön vissza.

 
Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap