Feltizi-Veress András: Wass Albert két regénye - Tizenhárom almafa – Elvásik a veres csillag 2/2

Szerkesztő A, cs, 01/11/2018 - 00:07

 

 

 

 

„Bizonyos dolgokat azonban – véleményem szerint – semmiféle kényszer hatása alatt sem szabad vállalnunk…”
(Arisztotelész: Nikomakhoszi etika)

Folytatás...

Ám akármilyen is ez az új világ, lassan kiderül, hogy ha nehezen s máshogyan is, mint eddig, de azért lehet benne élni, ha nem zúgolódik az ember ellene. Mózsi jó kapcsolatot épít ki Dombi komisszárral. Kisegíti a bajból, mikor a generál-komisszár elvtárs látogatóba jön, hogy ellenőrizze a pártmunkát. Rendre lehord Dombinak különféle vadhúst, persze megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Mózsi, ha akaratlanul is, de majdhogynem a párt első embere lesz úgy, hogy nem vállal semmiféle tisztséget, kötelezettséget. Tervei a látszólagos „pártmunka” és „közbirtok” felépítése érdekében sikeresek. Sokszor improvizál: tudatos és tudattalan, átgondolt és rögtönzött tettei, magyarázatai eredetivé és élővé teszik alakját. Gondolataiba, cseleibe senki mást nem avat be, így játszadozik magas beosztású emberekkel. Titokzatos, önérzetes, de tudja, hogy nagy a tét, és nem retten meg. Bátor tettrekészségének, jó értelemben vett ügyeskedésének gyümölcse egy hatalmas kitüntetés a központból: egy óriási vörös pléhcsillag, amely a Kányakő tetejére kerül, és nem a templom tetejére, ahova eredetileg szánják. Mózsi munkája mind a párt, mind a falu népe számára felbecsülhetetlen értékkel bír: nem szünteti meg véglegesen a közelgő bajt – mert ahhoz egymaga kevés lenne –, de minden egyes lépésével enyhíti azt. Így megmenti a falut a konfliktusoktól és nehézségektől. 
Itt röviden kitérhetünk a regény gyakran komikus világának megjelenési formáira és azok okaira. Mózsi vitális, életrevaló, alapvetően jókedvű szellemiségéhez tartozik a tragikus vagy tragikusnak tűnő helyzetben való játékos élcelődés, akár verbálisan, akár cselekedetekkel. Céljuk a komor, kilátástalan helyzet enyhítése, annak optimistább, reménykeltőbb színben való láttatása lehet. A történéseket átszövő komikum három nagy csoportja különböztethető meg egymástól: a cselekvésen, helyzeten, jellemen (vagyis a külső világon, környezeten) alapuló; a szellemi, érzelmi, erkölcsi, gondolati viszonyuláson alapuló; illetve az adott nyelven vagy nyelveken, a nyelvi kifejezőeszközökön alapuló komikum. Az első csoportra a már előzőekben említett színjátszás, szándékos félrevezetés, csel, leleplezés komikus helyzetei jellemzők, míg a másodikra a szándékos félreértés, leértékelés, megalázás, téves, hibás következtetés, vagy a társadalmi helyzet szatirikusan bemutatott gondolkodásbeli különbségei. A nyelvi jellegű komikumformát pedig leginkább a szójáték és az idegen beszéd önkéntelen, humoros nyelvi tévedései, értetlenségei jellemzik. Gondoljunk csupán Dombi és a muszkák furcsa szófűzéseire, azok nevettető nyelvhasználatára (pl. „Nincs van senki!”).
Új tanító érkezik a faluba a magyar Gáspár János személyében. Magyar nyelven tanítja a tanulóknak – köztük a kicsi Mózsinak is – a szocializmus hittételeit. A kolozsvári származású tanító hiszi, hogy a szocializmus nem ismer nemzetiségi különbségeket: Sztálin miatt tanulhatnak ma magyar nyelven a gyermekek, és az oroszok mentettek meg sok kolozsvári életet a románok pusztításától. Úgy véli: „Sztálin autonómiát biztosított Székelyföldnek a román kormány tiltakozása ellenére.” Ha a szocializmus ellen fordulunk, elveszünk, ma ez az egyetlen járható út az életben maradás ösvényén. Mózsi megérti a tanító szavait, álláspontját; még meg is ajándékozza házi pálinkával, de a fiát azért figyelmezteti: „Ügyelj a tanító szavára, mert jót akar neked az Istenadta”, viszont „ne vedd egészen szó szerint, amikor dicséri a rosszat.”
A közbirtok hatékony, a nép számára is profitáló megszervezése kudarcba fullad, mert az emberek a közös kis földet elhanyagolják, mivel nem érzik a magukénak. De a Párt „nagyobb léptékekben” gondolkodik. A báró kastélyának felújításával alapítanak egy gyárat, ahol szerszámnyeleket gyártanak. Miután a komisszár megígéri, hogy ha sokan és jól dolgoznak, szól a még idegenben lévő férfiak hazaengedése érdekében, elkezdődik a lelkes munka a gyárban. Rengeteg szerszámnyelet készítenek, csak éppen nem kell senkinek. A felesleges munka példája ez is. A termelési kimutatások számai a többszörösére rúgnak a felhasznált mennyiségnél, de – kis túlzással – egész Oroszországnak nincs annyi nyélre szüksége, mint amit ebben a kis faluban termelnek. A kommunisták helyesen vélik, hogy le kell foglalni az embereket munkával, mert a jól végzett munka megelégedettséget, majdhogynem boldogságot és célt ad, de a köztudottan felesleges és haszontalan, gépszerű ipari munka elveszi az emberektől a munka hatását, célját és értelmét, s az űr helyén tehetetlenség, elégedetlenség keletkezik.
Dombi elvtárs egyenes, jólelkű ember, aki tudatában van a szocializmus gyakorlati fogyatékosságainak. Megtartja a szavát, és hamarosan visszatérnek az elrabolt férfiak. Ezzel a lépéssel Dombinak óriásit nő a tekintélye és elfogadottsága a közösségben. Az emberek kezdenek ráébredni a kommunisták közötti különbségekre, ami nem másból ered, mint az ember és ember közti különbözőségekből. Az ideológia tehát csak részben alakítja át az embert, javarészt a gondolkodásmódjára hat. Az emberben eredendően lakozó jóérzést az értelmi-érzelmi manipuláció is nehezen vagy csak alig tudja kiölni. Talán a legveszélyesebb fegyver ennek kipusztítására a bosszú, az irigység és a hatalom fegyvere. Ez az állítás a regény világának társadalmi szerkezetén is kitűnően visszatükröződik. Bosszútól, irigységtől, hatalomvágytól vagy csupán a puszta szerzéstől ittas emberek ugyanúgy „felemelkednek” a „népi demokrácia” magaslataira, mint a konkrét, világmegváltó célt, a társadalom egyenlőségét hívők.
Mivel Dombi láthatóan jó pártmunkát végzett (hiszen megszeretteti magát az emberekkel), magasabb utasítások értelmében el kell jönnie a faluból, hogy máshol is „szerencsét próbálhasson”. Utolsó beszélgetése Mózsival híven tükrözi egyenes, jólelkű jellemét: „Ti vagytok nekem testvérkék, én nem felejti el titeket sohase…”. Dombi távozása előtt a falu elnöki székéről elcsapják Zabulikot, és az öreg Kóródit teszik helyébe, a falu régi bíróját. Piripók és Zabulik elbocsátásából remekül kitűnik, hogy aki nem evez megfelelően egyenletesen, okosan a kommunisták hajóján, az pórul jár. Bár a két kommunista a maga tolvaj, primitív, de őszinte módján sok igazságot is kijelent, de szavaik, a múltban elkövetett tettük miatt hiteltelenné válnak, mind a kommunisták, mind a falu népe számára. Nyers viselkedésmódjuk miatt nem kerülhettek feljebb a Pártban, mert a hatalomhoz nem elég az elv, ügyes politikai módszerek is szükségeltetnek.
Dombi távozásával sötét nap ébred a falura. A románokból álló központi ellenőrző bizottság nem az „eredményekre” kíváncsi. Megtéveszthetetlenül a rosszat keresik mindenhol, mindenben. Mózsi – mint eddig mindig – most is próbál enyhíteni a saját és közössége szorult helyzetén, ám a rosszindulatú román társaság ellen elveszíti élét eddig hatásos fegyvere: tettlegességben és verbalitásban megnyilvánuló talpraesettsége. Nemcsak tehetetlen, még majdnem fogságba is kerül. A világ ismét alakulóban van: a kommunista hatalomátvétel és kormányzás enyhülésével és hígulásával egy, a kommunizmus gúnyájába bújt román nacionalista felső réteg kerül előtérbe.
A magyarországi ’56-os események hatással vannak az erdélyi helyzetre is. A román érdekek helyi vezetői szégyenteljes módon az ottani papok, azaz a pópák. Asszonyokat lakoltatnak ki otthonukból, s románokat költöztetnek helyükre. Föltöltik a falu lakosságát idegen, román családokkal, elcsapják a tanítót, és olyan oktatót neveznek ki, aki egy szót sem tud magyarul, és nem tűri a magyar beszédet. A pópa képmutató: a békéről, nyugalomról és az egymás melletti együttélésről papol, s közben rokonaival uszítja az embereket, és felfegyverzi őket egy esetleges támadásra vagy védekezésre. Az egyházi-világi akaratok társulása nem működik helyénvaló módon úgy, ha akár az egyik fél is erőszakos, gonosz és agresszív célt szolgál. Elgondolkodtató, hogy szintén mennyire működésképtelen akkor, ha mindkét hatalom egy ilyen politikai-hatalmi közös cél érdekében harcol. Kétségtelen önellentmondásba kerül az egyház saját magával és tanításával.
A falu lázban ég. A magyarok azt hiszik, hogy az ’56-os forradalom sikerrel járt, mivel kihat a falubeli románuralomra is, de tévednek. A román kommunisták egy rövid manőver után állig felfegyverkezve, megvadulva irgalmatlan gyilkolással rohanják le a békés székelyeket. Mózsit is megverik, s csak az isteni gondviselés menti meg a biztos haláltól. De ő még ilyen viszonyok közt is reménykedik: „…előbb-utóbb fordul a világ … csak ki ne fogyjon addigra a székely.”
Nem sokkal ezután a községháza elé hívnak húsz embert (köztük Mózsit és családját is), majd kihirdetik, hogy másnapra szedelőzködjenek össze, mert mennek Dobrudzsába, új otthonukba. Helyükre majd román családok kerülnek. Mózsin ismét nem segít leleményessége és jó kapcsolata az őrmesterrel. Nem tehet semmit. Hátralévő életében vagy bujkál a „magyar lázadókkal” (köztük a fiatal báróval), vagy beletörődik a rá szabott ítéletbe, és elhagyja hazáját. Az utóbbi mellett dönt. Mózsi örökké reménykedő és kiutat kereső természete elszürkült, megfakult, elvásott, mint a Kányakő tetején pihenő csillag. Az idő kezdte ki. Megfáradt az életben annyira, hogy a könnyebb, veszélytelenebb, az egyszerűbb utat válassza. Másrészt tudja: a bujkálás csak abban az esetben jelentene megoldást, ha a bajnak (a székelység elnyomásának) lehetne látni az enyhülését. De ennek a bajnak nem lesz vége egyhamar. Mózsi a lehetetlennel nem akar küzdeni, mint már oly sokszor. Belefáradt az örökös túlélésbe. Ennek tükrében mondja ki elhatározását:  „Ha muszáj, elmegyünk, na. Ott is Isten az Isten, s valahogy megsegít.”
Fia úgy dönt, hogy marad, így Mózsi rábízza az erdő s a megélhetés titkait, azt az ősi tudást, amit ő is az apjától örökölt. A búcsú rövid és könnyfakasztó. A házat durva, érzéketlen módon még aznap lefoglalják. Mózsi a nagy utazás előtt elindul utolsó otthoni küldetésére. Visszatértében egy zsákban furcsa, hosszúkás holmit cipel magával. Új lakói lesznek annak a földnek, amely évszázadokig egy család otthona volt. „Az asszony keze még megérintette a tornác fáját, s visszatért egy pillanatra a nyitva hagyott ajtóra, mely mögött egy emberi élet minden emléke lapult a sötétség árnyékaiban.”
„S másnap reggel hiányzott a Kányakő tetejéről a Sztálin csillaga. Ott hevert összetörve a szikla lábánál.”
Mózsi összetöri a Kányakőn tornyosuló, elhagyatott veres csillagot, az üres dicsőséget hozó Szovjet Birodalom jelképét. Ő segített felállítani, amikor még hitt abban, hogy ha nem is kedvez nekik, székelyeknek, de legalább tiszteli az emberi életet és otthont. Mózsi sosem várt tőle sokat, de most a végsőkig csalódott a kommunizmusban, mivel a hatalom birtokosai nagyszájúan csak ígérgettek, valójában pedig román nyomásra fejet hajtottak az emberi jogok sérelmei felett, így magára hagyva az erdélyi magyar népet.
Szomorú az út az új hazába, a lepusztult, lapos, mocsaras földre. Különválasztják az asszonyokat és a férfiakat, s külön barakkokba küldik őket. „Majd ha építesz ház, lehetsz együtt” – érvelnek az őrök. De Mózsi még ilyen körülmények között sem adja fel az élet akarását. Igyekszik társait lelkesíteni az életre, mert az a legrosszabb, amikor az ember elhagyja magát, és beburkolózik osztályrészül jutott szomorú sorsába. Mózsi még tud tréfálkozni, mosolyogni, otthont építeni a lakatlan földre. Szintén ösztönzi az ugyancsak velük elhurcolt papokat a vasárnapi közös imádságokra, misékre. Megoldásként előkerül zsákjából a székely honból magával hozott egyetlen almafa, mint a mindenkori élet és megmaradás jelképe. 
A két regény remekül jellemzi a székely nép természetét. Egy nép (akár mint itt a székelység) nemcsak saját otthonában nép, hanem azon kívül is, bárhol a világban. Persze csak akkor, ha a benne élő emberek ezt az együvé tartozást nem bomlasztják szét. Ahogy ez az összetartozás eszméje meghatározó egy nép életében, legalább annyira az a bevezetőben tárgyalt egyetemes morál léte is. Ez figyelmeztet arra, hogy ha kell, másokkal, akár más népekkel, kultúrákkal együtt élni csak szeretetben és egymás tiszteletben tartásával lehet. Mert ahogy a nép együvé tartozása számára a benne élő emberek összetartása, úgy a morál számára az ember embersége a legmeghatározóbb. S e két fogalom összehangolva kell, hogy jellemezze egy nép, egy társadalom gondolkodását, akár szomszédságban, akár nagyobb távlatokban. Ez az a gondolkodásmód, amit a román politika nem tudott, mert nem is akart megérteni, és aminek tagadása vagy elkülönítése ma is, nemcsak hazánkra, hanem világméretekre terjed ki. A társadalom- és államkritikusok általában csak az államhatalom felelősségéről és morális hézagairól beszélnek, de vajon mikor értik meg, hogy a nép, a közemberek gondolkodása a legjelentősebb mértékben hat ki a helyi, állami berendezkedés, sőt a világ szellemiségének alakulására is Tánczos Csuda Mózsi és almafái nem csupán a jövő, a székely megmaradás és remény szimbólumai, hanem egy örökérvényű morális törvény beteljesítői is egyben.

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap