Felvételi

Bíró Ernő, p, 04/01/2016 - 00:28

   Benne éltünk nyakig a kommunizmusban. Nem is láttunk ki belőle, pártunk és kormányunk építtette a jövőt, természetesen velünk, meg általunk és ami egészen biztos volt: nekünk!

   Abban a „rohanó” világban, amelyikben minden reggel négykor keltünk, az ötórás vidéki buszra felültünk, fél hat után öt perccel pedig megérkeztünk a városi trolimegállóba. Innen már lehetett továbbmenni a gyárba. Szerencsére, hogy ez végállomás volt, mert az útszakasz közepe táján, már fürtökben lógtak az emberek az ajtóknál. És mindezt megállás nélkül teljes monotonitásban, negyvenöt éven keresztül, minden nap.
   Az immunitásunk már-már akkora volt, hogy a reggel négyórás és ötórás busszal jövők, meg a délutáni műszak után, az este fél tizenkettes busszal menők, már lábon állva is vígan aludtak, és akár állt vagy ült valaki, ha megébredt és kinyitotta a szemét, kipillantott és rögtön tudta, hogy hol van, mennyi van még hazáig, vagy a gyárig.
   Kivételt csak a kártyások kasztja képezett, ezek egy külön világban éltek, egymás mögötti széken vagy átellenben ülve, lábon állva, fél lábon állva. Ők egész úton kártyáztak, és mit játszottak: mindig filkót, mindig négyesben. A buszon mindig kevesebb volt a kártyapakli, mint a kártyás, ezért két módon lehetett biztosan bekerülni a játékba, vagy jobban tudott az ember játszani mint mások, vagy hozott egy pakli kártyát. Persze voltak olyanok is, akik hozták is a kártyát és tudtak is játszani. Ezek egy külön kasztot képeztek a kártyások kasztján belül is, közéjük bekerülni, már kész csoda volt.
   Akinek az imént lefestett körkép nem felet meg, vagy nem volt ínyére, esetleg szeretett volna saját autóval járni dolgozni, annak bizony csak egy útja maradt, a tanulás. No és mi lehetett a szocializmus kellős közepén valakiből, hogy megbecsültebb legyen, mint az egyszerű munkás? Lehetett tanító, tanár, agronómus, geológus, fizikus, kémikus, orvos, jogász, könyvelő vagy katonatiszt de leginkább: mérnök.
   A mérnök, az úr volt, még akkor is, amikor mindenki mást elvtársnak szólítottak. Fizikai munkát nem végzett, mégis részesült a teljesítménybérezésből, tervezői munkát nem végzett, mert ezt elvégezték a tervező intézetek, vezetői munkát nem végzett, mert azt elvégezte központosítva a Párt. De hát, akkor mit csinált egy mérnök? Felülvigyázta a terv szerint beállított termelést, ellenőrízte a személyzet munkáját, jelentette a Pártnak a megvalósításokat és felelt.
   De ezt aztán nagyon csinálta, mert ha valami elromlott azért felelt a gépészmérnök, ha a munka nem ment az adott üzemterv szerint, azért felelt a termelési mérnök, ha baj volt az áramellátással, azért felelt a villamosmérnök, ha egy részleg nem működött, azért már maga a főmérnök. Senki félre ne értse, én nem a mérnökök ellen akartam szólni, hanem a nyolcvanas évek közepe táján, már tényleg az a vicc járta, hogy a munkás a gyárban, ha találomra eldob egy keze ügyében lévő csavart, az egy mérnökre esik.
   Gőzerővel folyt tehát a Műszaki Egyetemen a mérnökképzés, minden fakultáson: automatizálás, gépészeti, mezőgépészeti, építkezési, villamosság, elektronika és egyebek. Kolozsváron a Tudományegyetemnek volt 8.500-9.000 hallgatója öt évfolyamon míg a Műszaki Egyetemnek a hallgatósága meghaladta a 22.000 is.

 

   Itt engedtessék meg visszaemlékeznünk egy viccre:
   Korán reggel csüng a trolin az egyetemista, mégis öt percet késik. Amikor belép, a tanár ráförmed:
   – Maga, elvtárs, hol késett?
   – Tetszik tudni tanár elvtárs, én a Monostoron lakom és ma reggel áramszünet volt, majd nagy lett a gyúródás, alig bírtam csimpaszkodni a trolin...
   – Elvtárs, a dékán úr is a Monostoron lakik, mégis minden reggel egy fél órával korábban már itt van az egyetemen. Mars a helyére...
   Tíz perc múlva bejön a következő késő azzal, hogy ő a Monostoron lakik és ma reggel áramszünet volt, gyalog kellett bejöjjön...
   – Elvtárs, a dékán úr is a Monostoron lakik, mégis minden reggel, ha kell gyalog is, egy fél órával korábban már itt van az egyetemen. Mars a helyére...
   Újabb tíz perc után megjön a szórakozott egyetemi hallgató is.
   – Na, most már végleg kivesznek a sodromból, maga elvtárs hol késett?
   – Tetszik tudni tanár elvtárs, én egy kicsit ütődött vagyok...
   – Elvtárs, a dékán úr is... Na, mars a helyére...

 

   Volt még egy másik érdekessége is a szocialista rendszernek, aki bejutott a felvételi vizsgán, az még négykézláb is, vagy akár kúszva is befejezte az egyetemet. Ilyen körülmények között a közelharc a bejutásnál volt, ez volt a felvételi.
   Itt olyan helyzetek teremtődtek, hogy évről évre növekedett az egy helyre eső felvételizők száma. Voltak gyengébb szakok, ahol „csak” négyen-öten voltak egy helyre, de az átlag tülekedés azért ütötte a helyenkénti nyolcat, jobb helyeken pedig, akár tízen is lehettek egy helyre. Éppen mondtuk, hogy érdekes felvételi rendszer volna, ha mi válogathatnánk meg, hogy ki az a kilenc, akit mi kiütünk a felvételin. Mert ugye, akkor is érvényesült volna egyénileg az, hogy a bejutó jobb volt kilenc másiknál, csakhogy ez kollektíven ment, tehát a bejutó száz, jobb kellett legyen a kieső kilencszáznál. Így már voltak lehetőségek a kisebb nagyobb manőverezésekre is.
   Volt olyan módszer, hogy a nyolc felvételi oldalt a következőképpen kellett megírni. Egy biztosan ismert feladat teljes megoldásával el kellett jutni pontosan a második oldal aljáig. A többit pedig a harmadik oldaltól a hatodikig kellett leírni, hogy így a köztes négy oldalt ki lehessen később cserélni, egy tanári segédlettel megoldott feladatsorra, de ez csak az egészen kiváltságosok csemetéinek adatott meg.
   Lehetett még egy finomított változattal segíteni a bejutáson, ugyanis ha a két javító tanár jegye közötti különbség nem haladta meg az egy teljes jegyet, akkor a dolgozat véglegesen kijavítottnak volt tekintve, és a dolgozat jegye a két adott jegy számtani középarányosa volt. Tehát az egyik javító tanár segíthetett egy fél jeggyel, úgy hogy felismeri a dolgozatot és egy jeggyel nagyobbat ad mint a javító kollégája. Csakhogy ezer dolgozat közül kézírás alapján felismerni egy leragasztott sarkú dolgozatot, ez már nem volt könnyű feladat, ugyanis a segítség a dolgozatok tulajdonosai nevének felbontása előtt kellett érkezzen.
   Ezen is segítettek a jobb fantáziájú, egyetemi javító tanárok, mert a diákjaikkal lerajzoltatták azt, hogy mi látszik ki a dolgozat ötödik oldalának jobb felső sarkából, ott ahol az előző két lap behajtása egy derékszögű háromszöget enged láttatni az ötödik oldalról. Ezt a diák emlékezetből a tanárnak lerajzolta, a tanár pedig mehetett a dolgozatok tömkelege közé az adott dolgozatot megkeresni. De így is csak a fél jegy segítség volt a maximális lehetőség, ha a dolgozat előkerült a tömegből.
   Volt ellenben Kolozsváron egy zseni, a Műszaki Egyetem tanára, ő a „segítségben” túltett mindenen és mindenkin. Szívesen segített bejutni bárkinek és csak potom 5.000 lejért. Ez egy jól fizetett dolgozó munkás két havi bére volt. Ennyit megért még az utolsó prolinak is csemetéjének a bejutása.
   A tanár urat vagy az adjunktust titokban kelett felkeresni, meg kellett mondani, hogy kitől kapta a fülest, és le kellett írni a diák nevét, a felvételi fakultást, a szülők nevét, a pontos lakcímet és telefonszámot. Azután meg kellett keresni egy másik személyt, akit az adjunktus mondott és annál kellett hagyni a borítékot az 5.000 lejjel, a boríték belsejébe beleírt diáknévvel. Így teljesen kizárt volt, hogy őt lefülelhessék, meg nem is törekedett a tanár úr csak huszonöt-harminc pártfogoltra vizsgaidőszakonként. Még a tanár kollégái sem tudták, hogy miben sántikál.
   A vizsgák után, de még eredményhirdetés előtt, a tanár úr adjunktusa vagy ő maga, sorra látogatták a megadott címeken a családokat. Vagy gratuláltak egy meleg kézfogással a sikerhez és fogadták a segítségnyújtás lehetőségének gratulációit, vagy szomorú arccal visszavitték az érintetlen borítékot, ha valakin nem tudtak segíteni. Ennél becsületesebbet még egy proli sem várhatott el.
   Csakhogy volt ebben a segítési akcióban egy nagy titok. Ezt még az adjunktus sem tudta, mert ő is meg volt győződve a profeszor úr mindenhatóságáról, ugyanis ő maga is a besegítettek közül való volt. A titok nagyon egyszerű volt: a vizsgaeredmények kifüggesztésének előestéje előtt a tanár úr nem tett semmit. Ekkor bement az egyetemre és megnézte az eredményhirdetések piszkozatát. Előzőleg ceruzával egy számítógépes lyukkártyára felírta a védencei névsorának kezdőbetűit, majd az eredmények alapján melléjük írta, hogy „Yes” vagy „No”, azaz bejutott, vagy nem.
   Ezt a lyukkártyát belesüllyesztette egy csoport ilyen lyukkártya kötegbe, amelyen a legújabb automatizálási példafeladata volt megoldva, szintén ceruzával, és a rövidujjú ingének a külső mellzsebében, félig kikandikálva, kihozta az információt a rendőrkordonon, amelyik az egyetemet őrízte a felvételi ideje alatt. Utána pedig hajnalig szépen körbejárta a kuncsaftokat, mosolyogós vagy szomorú képet vágva, helyzethez illően.
   Szerencséjére, többnyire összejött a hatvan-hetven százalékos „Yes”, ami ugyanannyi tiszta hasznot hozott a konyhára, évente egy-egy új Dacia autó árát, miután az adjunktust és a szolgálatukat teljesítő személyeket is anyagilag honorálta. Ő átírta a közmondást: többet furfanggal, mint ésszel...

 

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. március 26.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap