A fenevad 1/2

Lukáts János, v, 03/16/2014 - 00:10

 

 

 

 

Még májusban meghalt a felesége. Dr. Pál megsiratta az asszonyt, a szívébe zárta, és e zárkából ki sem eresztette többet. Amikor a temetésre érkezett rokonok és a torvendégek elszéledtek, Dr. Pál belátta, új életet kell kezdenie. Nem jobbat vagy rosszabbat, nem csöndes öregest vagy kicsapongó fiatalost, hanem újat. Mást. A sajátját, még ha ez így roppant önzőnek is hangzott. A régit immár – erre rá kellett jönnie – nem folytathatta. Az életünkkel – kezdett megfogalmazni valami végső bölcsességet – csak részben rendelkezünk mi magunk. S ha mások másként rendelkeztek vele, nekünk sem muszáj ragaszkodni a megváltozott, vagy üressé  vált élethez.

Sóhajtott egyet Dr. Pál, aztán kiköltözött a lakásból, ahol a feleségével harmincöt évet élt le, viszonylagos egyetértésben. Ez az egyetértés inkább a konfliktusok elkerülését jelentette, mintha mindketten az idő zavartalan elmúlásának örültek volna. Most ennek vége volt, Dr. Pál két lányára hagyta a lakás nagyját, ő maga pedig a lakás végében alakított ki egy magához mért, apró, kései paradicsomot. Szobának nevezte át a nagyobbacska kamrát, az apró vizes helyiségbe pedig faltól-falig hatalmas fürdőkádat építtetett.  A kis lakás ajtaja egyenesen a lépcsőházra nyílott.

A két lány örült, hogy apjuk félreállt az útjukból, nem mintha bajuk lett volna egymással bármikor is. Örömüket nem hangoztatták, nehogy a házbeliek lelketlennek véljék a Pál-lányokat. A házbeliek ezért inkább Dr. Pált vélték lelketlennek, aki „egyedül hagyja a szegény lányait”, s maga bizonyosan rosszban sántikál ott a lépcsőházban. A két lány nagy-huszadik és kis-harmincadik évében sántikált, egyikük már volt férjnél, a másiknak esze ágában se volt föladni függetlenségét.

Dr. Pál a szobája két falát a mennyezetig bepolcoztatta és ráhordta a könyveit. A könyvek elé igazította a mázas söröskorsókat, amelyeket világjárása helyszíneiről hozott magával, amelyekről München, Trieszt, Málta vagy Koblenz köszönt le a hajdani utazóra.

A másik két falat szőnyeggel, festménnyel rakta tele, színes forgatagban, rengeteg erdőben érezte magát. A lányai azt mondták: a maga börtönében él, de Dr. Pál rájuk se hederített, a lányoknak sose volt érzékük az álmok megvalósításához és a megvalósulások élvezéséhez.

Szerette a zenét, módjával szerette, vagy inkább: volt zene, amit szeretett. Egy időben vásárolt lemezeket, de a felesége unta hallgatni őket. Ha mégis hallgatta, kézimunkázott közben, elviselhetetlennek érezte, hogy ölbe tett kézzel üldögéljen egy harsogó doboz előtt. Ha viszont nagyon hallgatta a zenét, elsírta magát. A férje nem volt biztos benne, hogy a zene varázsa csábítja könnyekre az asszonyt, vagy olyan emlékek, amelyek házasságuk során mindvégig rejtve maradtak, csak ilyenkor zaklatta föl magát velük az asszony. Dr. Pál kettesben tudott maradni a zenével, őt nem zaklatta föl a kelleténél jobban. Többnyire Schubert Befejezetlen szimfóniáját hallgatta.

x     x     x

Dr. Pál, amikor még Pál Péterkének hívták, nem sok szeretetet látott a családban. Szülei kegyetlen gyűlölködéssel voltak egymás iránt, amiből a gyereknek is bőven kijutott. Ilyenkor a fiú lelke megdermedt, mint gyík a téli fagyban, a szíve alig vert, a lélegzete is lelassult. A házasság – így látta otthon – két olyan ember kényszerű együttélése, akik egymás elveszejtésére törnek, mégis együtt kell kibírniuk az életet. És rájuk bíznak egy gyereket, akit egyikük se szeret, ehhez mérten is bánnak vele.

A feleségét maga sem tudta, hogyan választotta ki, inkább Flóra erőltette rá magát a családjától menekülő fiatalemberre. Hogy nem illenek össze, mindenki látta, maga Dr. Pál is (akkor már Dr. Pál volt, Péter és nem Péterke). De ő azt hitte, ez így természetes, harmónia nincs házastársak között. Jobb is a nyílt ellentét - hangoztatta -, akkor nem csalódik később az ember. Flóra is tudta, hogy más anyagból valók ők ketten, meg azt is: örömmel megtöri ő a Péter „más anyagát”. Megtörte, ott maradt két félig működésképtelen emberi szerkezet, szemrehányásukat harminc évig éreztették egymással. Végül aztán a szemrehányás is elapadt, de nem a szeretet költözött a helyébe, hanem a közöny.

Talán egyhetes házasok voltak, amikor Dr. Pál csokor virágot nyújtott át fiatal asszonyának, az asszony jeges pillantással meredt rá: - A lelkiismeretedet akarod megbékíteni?

- Ugyan miért? – kérdezte zavartan Dr. Pál.

- Mit tudom én? – és Flóra a földre lökte a virágcsokrot.

Dr. Pál nem vett többé virágot a feleségének.

Az asszonynak nem voltak barátai, se barátnői. Dr. Pálnak népes rokonsága és társasága volt, ilyenek is, olyanok is. - Nem fognak beleszólni az életünkbe! - és - Azt ne hidd, hogy hozzájuk menekülhetsz! - meg - Elég volt a régi szeretőidből! – a gyilkos mondatokat gyilkos tettek követték: eltépett levelek, lehallgatott telefonbeszélgetések, visszautasított meghívások. S ha mégis elkerülhetetlen volt egy vendégség, vagy a véletlen hozta össze a Pál házaspárt egy-egy fölbukkanó ismerőssel, Flóra gondoskodott róla szóval és cselekedettel, hogy a mit sem sejtő ismerősnek ne legyen többé kedve fölbukkanni.

Az asszony gyűlölte, ha férjét külföldi konferenciákra hívták, az utazásban, de főként a nemzetközi társaságban az erkölcstelenség és a csábítás melegágyát látta. Mindent megtett, hogy megakadályozza Dr. Pál meghívásait. A postaládához csak neki volt kulcsa, így a meghívókat még a lépcsőházban összetépte, és a szemetesbe dobta, a vonatot-repülőt lekésette férjével, az összecsomagolt utazóbőröndbe nem tett fehér inget vagy nyakkendőt. Az időzavarba került Dr. Pál többször is postán küldte el hozzászólását, utólag, Flóra ilyenkor boldog volt. Idővel Dr. Pál kihullott több nemzetközi bizottságból is a megbízhatatlansága miatt, Flóra a külföld szemére hányta, amiért férjét nem becsülik.

Dr. Pál szívesen hozott külföldről városképes vagy állatfigurás söröskorsót, dísznek valót, ivásra alkalmasat. A sellős korsót Flóra azonnal összetörte, szerelmi zálogot sejtett benne albán vagy norvég asszonyoktól, - mert azok olyanok. A vaddisznós korsóban férje pimasz hencegését érezte, ezt könyörtelenül lekönyökölte a szekrény tetejéről, még a széttört cserepeket is megmutogatta férjének, a szemétlapáton.

- Csak teljen az idő, csak együtt öregedjünk meg, minden zavaró életkörülmény nélkül. Nem kell kaland és elismerés, még pénz sem, de főképp mástól jött élmény és emlék nem kell – Dr. Pálné lakásuk légterébe zárva akarta élni életét a férjével. Minden és mindenki nélkül, a lányok majd megnőnek idővel és kiröppennek az életükből. De addig is, de azután is – csak az övé, csak egymásé, csak saját maguké legyenek. Amit mind a ketten szeretnek, és semmi olyan, amit csak az egyik szeret. Aztán Dr. Pál elsápadt, a lányok csak nem repültek ki, sőt az egyik visszarepült, anyja legfőbb bosszúságára, Flóra pedig belehalt az életbe.

x     x     x

Volt egy furcsa szokása Dr. Pálnak, a lexikonok. Végigböngészte őket évenként. Akinek az éveit túlélte, azok neve mellé a lexikonba apró keresztet rajzolt. Megelégedésére szolgált, hány embernek jutott rövidebb idő, mint neki. Aztán hol a röpke életűeket olvasta elégedetten, hol a szívósabbakat szemlélte irigykedéssel. Akiknek az életkorát jövőre várhatóan meghaladja, - gondolta Pál doktor -, azokra külön figyelmet fordított. Akik kilencven évnél többet éltek, azokra nem szívesen gondolt, ők kívül estek a kegyein.

A lakás kicsi volt, vagyis éppen megfelelő. Mégis, valami hiányérzete támadt, az alkalmazkodás, az egymás kerülgetése mintha házassága harmincöt éve alatt életének alkotórészévé vált volna. Nem életfeltétel a beszéd és a válasz, de jobb, mint a hallgatás, és más, mint a zene. Dr. Pál kutyát vett, nagy, fehér juhászkutyát. Flóra még kicsit sem engedett a nagy lakásba. Dr. Pál folyamatosan beszélt az állathoz, a méretes lakótárs – harmincöt kilót nyomott – áhítattal hallgatta gazdája hangját. Meg a zenét is. Dr. Pál minden cselekedetéről folyamatosan tájékoztatta a kutyát. - Most zenét hallgatunk! - Most sétálni megyünk! - Itt a vacsora ideje! – ezek lassan a kutya számára is értelmes mondatok lettek. Ha bölcselkedett Dr. Pál, a kutya ugyanakkora figyelemmel hallgatta, mint a neki szóló mondatokat. Nagy volt az egyetértés a későn jött kutya és dacból lett gazdája között. A Pál-lányok apjuk öregkori bolondériájáról beszéltek, a házbeliek – bizonyítékként - az összeférhetetlen vén morgós torzképéhez fűzték a kutyatartást is.

x     x     x

Vercsikné volt a fő hangadó, bár többnyire a hangját se lehetett hallani. A csöndes áskálódók fajtájából való volt, Dr. Pál „Csúszómászó” néven emlegette. Napjai nagy részét a lépcsőházban és a folyosón töltötte, s ha közeledett valamelyik házbeli, Vercsikné azonnal hátat fordított neki, a hóna alatt nézett le rá, vagy a nyaka irányába sandított föl feléje. Leste, hogy előreköszönnek-e neki a lakók. Flórának - de csak neki, - Vercsikné mindig előre „nagyságos asszonyozott”, Dr. Pálon keresztülnézett harminc évig. Dr. Pál többnyire úgy köszönt neki, hogy megállt előtte és az arcába kiáltotta a „Jó napot, Vercsikné!”-t. Vercsikné elfordult válasz helyett.

Vercsikné családját két süvölvény lánya alkotta: Vivienke tizenegy éves volt, Marcsa kilenc. Vivienke sűrű hajú, fekete gömböc, Marcsa göndör szőke angyalutánzat. Mit nem adott volna Vercsikné, ha Vivienke az angyal és Marcsa a kis lépcsőházi ördög! Marcsa habos tüllruháját színes hímzés díszítette: egy krokodil ficsúr nyújtott át rózsacsokrot egy szemérmes zebralánynak. Vivienke ruházatát nem díszítette semmi.

Vercsikné örökösen a lányain tartotta a szemét, se őket nem engedte ki a házból, se barátokat nem tűrt meg lányai környékén. A két gyermek egymásra fanyalodott, a krokodil bátorította a vadlovat.

A Vercsik lányok fölfedezték maguknak Dr. Pált. Csak a kiskamasz tud szívből igazán unatkozni, hát Vivienke és Marcsa tudott. A friss özvegyben megszimatolták a nagyszerű áldozatot. A kedvükre való áldozatot, aki képes sokáig elviselni az áldozat szerepét, ezzel pedig hosszantartó szórakozást nyújt kínzóinak. A két Vercsik lány órákat töltött Dr. Pál ajtaja előtt. Úgy, valójában, nem is hallgatóztak, de Dr. Pálnak zengő baritonja volt, folyamatosan és nyugodtan beszélt, rövid mondatokat fogalmazott (Sztentornak szánta, a kutyának), többször is elismételte ugyanazt. A két lány öregesen sóhajtozott, miközben a lakásból kiszűrődő zajokat hallgatta, és mindennek magyarázatot próbált adni. Hogy Dr. Pál vizet ereszt a teafőzőbe, vagy elmosogat, ezt az edénycsörömpölésből kitalálták, de ez nem is érdekelte őket. Amikor azonban a bariton felhangzott, fülelni kezdtek. Az első időben azt hitték, a rádió szól, de a rádió nem mondja el többször ugyanazt. Meg nem is tegezi hallgatóit.

- Talán vendég van nála! – suttogta Vivienke.

- Biztosan valami nő! – bólogatott Marcsa.

- Süket lehet a nő, azért ordít az öreg! – vélte a fekete gömböc.

- Vagy néma inkább, mert sose felel! – a mondat határozott gyermeki bölcsességre vallott. Aztán rájöttek, hogy a vendég nem vendég, hanem családtag, nem néma és nem süket, hanem kutya. Az új szereplő fölfedezése új stratégia kidolgozását tette szükségessé.

Dr. Pál a kutyával hosszú sétákat tett naponta. A kutya zsarnok, de jószívű zsarnok, megköveteli a törődést, de a törődésen át a felejtést is biztosítja gazdájának. A kutya inkább dísznek hordozta a szép, fonott nyakörvet, fejét többnyire Dr. Pál lábszárához dörgölgette, lentről nézett föl gazdájára. Határozott, gyors menettempót alakítottak ki, mintha őrjáratban volnának. Naponta kisétáltak (vagy inkább: kimeneteltek) a Városligetbe, kezdetben gyalog, aztán trolibusszal, ami tíz perc alatt a zöldbe röpítette őket. Dr. Pál havibérletet csináltatott a kutyának, arcképet is vágatott bele, pedig az nem is lett volna kötelező, számára azonban az igazolvány hitelét az arckép jelentette. De meg nem is volt ellenőr, aki el ne mosolyodott volna a nyelvét lógató, fehér kutyakép láttán.

Séta közben Dr. Pál gyakran mondott verset a kutyának, kezdetben más kutyákról, állatokról, gyerekekről szóló verseket, aztán egyre komolyabbakat. A kutya hallgatta a szépen hullámzó gazdai baritont, a homlokát úgy ráncolta, akár egy merengő filozófus. Aztán szaladgált egyet, majd baktatott hazáig, időnként Dr. Pál nadrágjához dörgölgetve a fejét. Esténként leültek megszokott helyükre, a gazda a karszékbe, az eb az alacsony heverőre, és hallgatták a Befejezetlent. A kutya – ezt Dr. Pál határozottan állította – harmadik hallásra fölismerte Schubert muzsikáját. Ha más került az esti zeneprogramba, Sztentor olyan értetlenkedve nézett gazdájára, hogy Dr. Pál elszégyellte magát. A nagy boldogság és a jó pihenés ideje volt ez az esti félóra.

A Vercsik lányok mindebből semmit se tudtak, vagyis: mindent másképp láttak, és másképp magyaráztak. - A kutyának nincs is póráza! – mondták, és ezzel a rémület magvát hintették el a házban. - A kutya fuldoklik, mert a gonosz vénember egyenesen a megláncolt torkát szorongatja a szerencsétlen állatnak! – mondták máskor, így a ház vajszívűit is Dr. Pál ellen haragították. - Bolond ez az ember - jelentették ki egy alkalommal –, beszél a kutyához, épeszű ilyet nem csinál. No, meg az a zene, minden este énekel az állatnak, és mindig ugyanazt. - Ők így mondták: énekel, pedig már hogy lett volna ének a Befejezetlen, de ezt a Vercsik lányok nem tudták. És hát volt még más is, ami a szegény ebet és gazdáját rossz hírbe keverte!

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap