Fenyvesi Félix Lajos: Krétaszámok

Szerkesztő A, sze, 10/09/2013 - 00:10
 
 
 

 

Szép őszi napon történt. Az idős férfi Bécsbe érkezett, egy-két órára, hogy emlé­ kezzen és induljon tovább. Sokszor gon­ dolt erre a reggelre az elmúlt évtizedekben, hogy talán megéri és kibírja a hosszú repü­ lőutat.
Mindig elővette ilyenkor a régi, megfa­ kult fényképeket, a megsárgult leveleket. Behunyta a szemét, és ott volt újra szü­ lő­ földjén. Halott apja búcsúszavait hallotta, édesanyja botorkált felé az alkonyi homályból, és kérdezte: “Mikor jössz haza, kisfiam?”
De hát ott volt. El se ment.
Csak elugrott kis időre lerajzolni a dörgő óceánt, lefesteni a zuhogó vízesést. Valami különös-szép ajándékot keresett mindig ag­ gódó anyjának, azért maradt ilyen sokáig.
De most végre itt van. A közelben. Nem akart hinni a szemének. Többször meg is állította az embereket, és kérdezte: hol jár?
Néhány pillanatra újra a régi barátokat látta: Janeszt, a focizsenit, Mészáros Sa­ nyit, akinél nem ismert tehetségesebb grafikust, Pityeszt, aki fiatalon már öt idegen nyelven beszélt.
Boldog volt és nyugtalan.
Fájt, hogy egyedül kellett jönnie.
Az idős férfi korán reggel elindult. Gya­ log, hogy mindent lásson. Hogy minden emlék föltámadjon benne. Kedvesen lépett oda egy-egy járókelőhöz, a sarki zöldsé­ geshez, az újságoshoz. Mondott valamit, s figyelmesen várta a válaszokat. De senki nem tudott segíteni.
Egyszerű kérdés volt ez: a régi kisvasút állomását kereste.
Tóth haja csupa ezüst volt. Szeme alatt két heg húzódott. Vékony, fáradt arca fény­ lett a napsütésben, ahogy ült a padon a hatalmas gesztenyefa alatt.
– Micsoda? – kérdezte az öregasszony, s kerek kötőkosarát letette maga mellé. Megrázta hitetlenül kicsit cinkefejét. – A ré­ gi vasútállomás?
– Igen, azt keresem! – mondta Tóth.
– A kisvasút? – kérdezte az öregember is.
– Itt volt a közelben – mondta a fele­ ség, most már lassan, szótagolva az idő­ pontot: 1960-ban zárták be.
– Megmutatnák, merre menjek?
– Erre – jajdult az öregasszony, ahogy fölállt, két kézzel a férje karjába kapaszkodott.
– Csak erre tovább – mondta az öreg. – Szász-százötven méter. – Azután bemen­ tek a közeli boltba. A parkolótól nem messze elhagyott játszótér terpeszkedett.
Tóth hirtelen lelépett a járdáról. Akár egy kisfiú, mosolyogva sietett a közeli tér felé.
Nézelődött. Egyre jobban kezdtek kirajzolódni a régi emlékek körvonalai. Állt és várakozott.
Alkonyatkor, óvatosan, hogy senki ne lássa, elindult a sarki ház felé. Semmi nem változott.
A kis ablak, a zöld esőcsatorna, a lép­ csőszegély, a rozsdavörös fal.
Ott van előtte. Ötven évvel ezelőtt itt búcsúzott el az ifjúságától. Itt hagyta örök üzenetét.
Megsimogatta a falat. Az arcát is oda­ nyomta egy pillanatra.
– Fühlen Sie sich gut, mein Herr? – kérdezte valaki hozzá lépve.
Intett a fejével, nagyon jól. Soha ilyen boldog nem volt.
Újból visszaindult. Megsimogatta a fa­ lat, ahol már rég megkopott, talán már másnap leperegtek a krétaszámok: 1 9 5 6

 

 
Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap