Fenyvesi Félix Lajos: Véradók

Szerkesztő A, p, 11/02/2018 - 00:06

 

 

 

 

Egy nő jött az első emeletre. Szemhéja égbolt-nehéz, szája keskeny és kemény. Ezen az arcon látszottak az elmúlt napok: a harc, a vér, a virrasztás. Most már a fel­ kötött, sebesült kéz is feltűnt, a vékonyka kabát, ami alig óvott ebben a kora reg­ geli hidegben.
Elment a félig nyitott ajtók előtt. Pihent és várt, hátha valaki erre jön és eligazítja.
A nővér a tálcát igazította.
– Vért akarok adni! – mondta sietve. – Meghalt a fiam, de a barátja él! – Bele­ kapaszkodott a fehér köpenyes nő karjába, és elismételgette a kérését.
– A folyosó végén balra – mutatta a fejé­ vel. – És ne sírjon – szólt utána kedvesen.
Az asszony nyugtalan arca kicsit kisimult. Gyors mozdulattal megigazította a haját, a szoknyájáról levette a cérnaszálat.
Már többen várakoztak az üvegablak előtt. Egy pillanatra feléjük fordult. – En­ gedjenek! – Előre fúrta magát, ahol a kerek kivágás volt az ablakon.
– Meghalt a fiam! De a menyasszonya él – motyogta reszkető hangon. – Csak megsebesült… adnék neki vért.
– Kérjem, várjon kicsit.
Az anya síró könyörgésre fogta, imbo­ lyogva hátra lépett, ott mondta tovább: – Vért szeretnék adni! Marika nem halhat meg. Nem halhat meg mindenki.
Épp ebédet hozott nekik. Akkor történt a géppuskás mészárlás. Kiszólt az orvos. Még él. De éjszaka elfogyott a tartalék vér, mind a kétszáz liter, egyre több kéne.
Jöttek az emberek, és hozták a híreket. A hőstettekről, az orvlövészek aljasságairól. Volt, aki otthagyta a vizsgálatot, mesélt és vitatkozott inkább. Azután szirénázva bekanyarodott a mentőautó, a hordágyon egy fiatal diák jajgatott, fehér ingén ütött át a mély seb.
– Tüdőlövés – mondta a főorvos. – Még magánál van. Azonnal a műtőbe!
Zörögve a nehéz oxigénpalackot vitte egy fiatalember. A csapóajtó szüntelenül ki-be csattant. Rádió hangosan híreket sorolt, majd lehalkította valaki.
– Hatvanhét éves vagyok – mondta büszkén a férfi. – Remélem, nem ájulok el, kibírom azt a két deci csapolást.
– Nekem magas a vérnyomásom – szólalt meg a másik.
Egy percre sincs nyugalom.
Most épp a tejért állók szaladtak be.
Az anyáról megfeledkeztek. Szinte tá­ mo­ lyogva botorkált le a lépcsőn. Étlen-szomjan, már a második nap. Sötétedett, mikor újból elindult. Meg-megállt és pi­ hent. Csak nagy kerülővel ért haza; egy maszatos arcú kislány futott mellette kenyérrel a kezében.

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap