Férfiholttest, arc nélkül - in fernem land... 02. Aina, Ezerdomb, véglevél

Rozványi Dávid, p, 06/13/2014 - 00:12

Legszívesebben leittam volna magamat a sárga földig, de a munka az első. Hazamentem, megírtam a cikket, szokás szerint beleraktam a csaliszavakat: rejtélyes, vérfagyasztó, brutális, plusz naturalisztikusan lefestettem a részleteket… A szerkesztőm visszajelzett, hogy rendben, már semmi másra sem vágyódtam csak arra, hogy bebújjak az ágyba és egy fél napig fel se keljek. Reménykedtem, hogy Éva még alszik, rohadtul nem hiányzott a veszekedése.

Az ágy üres volt, a párnán egy cetli. Olvasatlanul kidobtam, tudtam, mit írhat benne. Hogy egy rohadék vagyok, egy hiéna, mondta, már elégszer. Mindegy. Elhagyott, mint minden nő eddig, aki azzal az illúzióval kacérkodott, hogy részese lehet az életemnek.

Elégedetten feküdtem keresztbe az ágyon: végre újra az enyém az egész.

Dél körül telefoncsörgésre ébredtem: a szerkesztőm volt.

- Mi lesz a holnapi anyag? Van már valami sztorid? Mikor tolod be végre a képedet?

- Én is örülök, hogy hallom a hangodat… Egyszerre csak egy kérdés… Semmi. Van, de nem holnapra. Nem tudom.

- Ide figyelj, ha ez megint a szokásos trükköd…

Őszintén szólva, valóban az volt, csak rohadtul nem volt kedvem dolgozni. Inkább, ha már szabad vagyok, ha már Évi úgyis felszívódott, gondoltam becsajozok éjszakára. Nem szeretek egyedül lenni. De ezt még se vallhattam be.

- Emlékszel a tegnap éjszakai sztorira?

- A csonkolásos gyilkosság? Persze.

- Van pár nyomom, ha sikerül, olyan cikket kerítek belőle, hogy mindenki megnyalja mind a tíz ujját utána… a lapszámot minimum a duplájára emeli.

- Ide figyelj, bárki mást páros lábbal rúgnék ki, ha ilyen link dumát próbálna beadni nekem. De te jó vagy, jó a szimatod és semmi erkölcsi érzéked. Tökéletes. Egy hetet kapsz, de a végére anyagot akarok, különben nem csak az újságnak, de a pályának is búcsút inthetsz! De legyen benne elég vér, szex, valami jó kis perverzió! Ok?

- Ok. Lesz. És hagynál végre dolgozni? Az idő pénz. – Válaszul lecsapta a telefont. Elégedett voltam magammal. Pár nap szabadság és azalatt majd csak összeszedek valamit. Ebben jó vagyok.

Csodálatos, hogy mennyi mindent elárulnak magukról az emberek a közösségi oldalakon. Persze, amilyen a szerencsém volt, Seraf éppen csak regisztrált, semmi infó, lényegében csak annyi, amennyit meg kellett adni a belépéshez.

Három nyomon tudok elindulni: van-e olyan nőismerőse, akinek bármi köze van Rusznához. Van-e olyan ismerőse, aki legalább távolról hasonlít a képen látható nőhöz? Van-e olyan, aki Ezerdombon lakik, vagy bármi köze van hozzá.

Ruszna: persze, hogy senki sem lakik ott.

Fotó: nem volt semmi mind a 263 ismerősnek végignézegetni a fotóalbumait… Kriminális, hogy mennyi fotót képesek felrakni az emberek magukról. De egyetlen rohadt vasútállomást vagy hasonló nőt sem találtam, mint a képen. Vakvágány.

De a szerencse nem hagyott el: találtam egy ismerőst, aki a városhoz Ezerdombot írta be, Munkahelyhez meg Budapestet. Ráadásul még fotót is felrakott, igaz elég elmosódottat, és jó pár éveset, s ez akkor is valami, amin el lehet indulni. Persze semmi e-mail, semmi cset…

Zuhany, borotválkozás, tiszta ruha… Bizalomgerjesztőnek kell lennem. Egy cetli az asztalra, ha Évi mégis visszajönne, hogy hívjon fel (hogy tudjam, nehogy belépve az új nővel a lakásba, őt találjam ott), ki az állomásra, fel a vonatra, szunyi bő fél órán keresztül… Aztán kiültem az állomásra, szerencsére a buszpályaudvar is ott van mellette és néztem a leszálló embereket. Próba szerencse. Olyan nőnek nézett ki, aki nem autóval jár. Nem tudom, de ha az ember éveket tölt el újságíróskodással, kialakulnak benne ezek a megérzések.

 

Másfél órát cigiztem, köpködtem és nézegettem a leszállókat, amikor végre megjelent az emberem. Nő, szőke, magas, vékony, harmincas évei közepén, abban a stílusban öltözködik, amit elképzeltem a fotó alapján. Felálltam, utána indultam és megszólítottam:

- Elnézést, Ainához van szerencsém?

- Igen, ki maga?

- Péter vagyok, Seraf barátja. Ráérne pár percre? Talán leülhetnénk a padra. Valami fontosat kell mondanom.

- Rendben, de csak öt perc. A gyerekekért kell mennem az iskolába.

Leültünk, nagy lélegzetet vettem, hogy úgy tűnjön, mintha erőt gyűjtenék a rossz hír kimondásához: – Rossz hírt kell mondanom: Seraf tegnap este meghalt.

Érdekes volt megfigyelni, ahogy egy pillanat alatt teljesen összeomlott. Összegörnyedt és sírni kezdett. Kb. két percet adtam neki: úgy tűnt, hogy ekkor már képes újra értelmesen megszólalni, de még eléggé összetört, hogy ha ügyesen kérdezem, mindent elmondjon.

- Tudja, csak pár hete ismertem Serafot, de magáról sokat mesélt.

- Mit? – nézett rám gyanakodva. Egy pillanatra elszégyelltem magamnak: egy ilyen tiszta arcú embernek nehéz hazudni. Persze nem nekem.

- Hogy milyen sokat jelentett neki.

- Ez igaz. Nagyon jó barátok vagyunk… Voltunk. Nehéz múlt időben gondolni rá. Még nem volt olyan barátom, aki ennyire ragaszkodott volna hozzám, anélkül, hogy többet akarna, de azt mondta, hogy amikor először találkoztunk, meglátott bennem valamit és akkor elhatározta, hogy egyszer barátok leszünk. Évek múlva találkoztunk legközelebb, már nem is nagyon emlékeztem rá, de úgy viselkedett, mintha ezer év óta ismernénk egymást. Mit tehettem volna? Ön is ismerte, nem lehetett neki nemet mondani. Szóval barátok lettünk, és most halott.

- Mintha nem lenne meglepve.

- Nem. Éreztem, hogy ez lesz.

- Hogyhogy?

- Olyan furcsa, hogy pont itt talált rám. Néhány hónapja megvárt a városban és együtt jöttünk haza, sok mindenről beszélgettünk, mindenféle butaságokról. Mielőtt elváltunk, a kezembe nyomott egy levelet. Azt mondta, ha meghalna, ezeknek az embereknek szóljak. Várjon…

A padon elkezdett kipakolni a retiküljéből. Hogy egy nő miket nem képes begyömöszölni egy akkora helyre… Végül megtalálta a borítékot.

- Tudja, a férjem miatt inkább magamnál tartom. Nem olvastam el, nem tudom, lehet, hogy van benne valami személyes is. – Egy pillanatra lerakta a padra, miközben tollat vett elő a táskájából.

Hiba volt. Nem tudta, hogy fényképezőgépszerű szemem van: egy pillanat alatt elolvastam és belevéstem az agyamba. Ritka képesség, de újságírónak nagyon hasznos, ezért tudtam jobb lenni, mint a többiek.

- Hogy is hívják?

- Péter.

- Furcsa, nem találom a listán. Igaz, csak pár hete ismerik egymást… – gyanakodva nézett rám. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.

- Valószínűleg, úgy gondolta, hogy úgyis én tudom meg először a hírt. De azt mondta nekem, hogy elég magának szólnom.

- Igaz, bocsásson meg, csak minden olyan furcsa.

- Megértem. Mindannyiunknak nagy veszteség. De nem is zavarom tovább, indul a vonatom hazafelé.

- Menjen. Én még kicsit maradok, hogy összeszedjem magam.

- Lehetne egy kérésem?

- Persze.

- Tudja, csak pár hétig ismertük egymást…Nincs róla egy fotója véletlenül?

- Nincs. Sohasem engedte, hogy lefotózzák.

- Nos, köszönöm. És még egyszer: részvétem. Viszlát.

- Viszlát. – elindultam a peron felé, közben visszapillantva láttam, hogy ideges kézzel rágyújt. Szerencsére bent állt egy vonat, felültem és elkezdtem leírni a neveket és az elérhetőségeket. Főnyeremény volt ez a nő. Most már dúskáltam a nyomokban. A szerkesztőm elégedett lesz, mosolyodtam el.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap