Fernando Pessoa: A porlocki ember

Szerkesztő A, sze, 09/07/2016 - 00:08

 

 

 

 

Az irodalom lapszéli története följegyezte mint érdekességet, hogy miképpen fogant meg és nyerte el végleges formáját Coleridge Kubla Kán-ja.
Ez a torzóban maradt költemény az egyik legkülönösebb alkotása az angol irodalomnak, amely magasan fölötte áll minden más irodalomnak, a görög irodalmat kivéve. A tartalom rendkívülisége tökéletesen összevág a keletkezés rendkívüliségével.
Ez a költemény – Coleridge elbeszélése szerint – álomban fogant. Akkoriban egy magányos tanyán élt, fele úton két falu, Porlock és Linton között. Egyik nap fájdalomcsillapítót vett be, és a hatása alatt elszunnyadt; három órát aludt, és ez alatt született meg benne a költemény, a tudatából egy időben és spontánul fölsejlő képekből és a képeknek megfelelő nyelvi kifejezésekből.
Amikor fölserkent, nekiült, hogy papírra vesse, amit megalkotott; harminc sort leírt már, amikor bejelentettek neki „egy porlocki embert”, aki látogatóba érkezett hozzá. Coleridge úgy érezte, mindenképpen fogadnia kell. Csaknem egy órát töltött vele. Amikor folytatni szerette volna az álmában megfogant verset, rádöbbent, hogy elfejeltette a még lejegyzésre váró részeket; csak a költemény befejezésére emlékezett – huszonnégy sorra.
Így maradt ránk – töredékében vagy töredékeiben – a Kubla Kán: az eleje és a vége valami ijesztő, a másik világból való, sejtelmes titokzatossággal fölrémlő valaminek, amit a képzelet nem tud emberi fogalmakkal megjeleníteni, és amelyről – borzadva eszmélünk rá – nem tudjuk, mit akar elmondani nekünk. Edgar Poe (aki ha tudta, ha nem, tanítványa volt Coleridge-nek), soha nem idézte meg verseiben vagy prózájában ennyire magától értetődően, sem ilyen baljóslatú teljességgel a másik világot. Poe-nál, ha mégoly idegenül is, valami kevés még megőrződik evilági dolgainkból, bármilyen erős is benne az elutasítás; a Kubla Kánban minden különös, minden odaátról való, és mindez, – amiről soha nem tudhatjuk meg, mi is igazában – valahol egy valószínűtlen keleten történt, bárha a költő valósággal látta.
Nem tudjuk – Coleridge soha nem beszélt róla –, hogy ki is lehetett az a bizonyos „porlocki ember”, akit velem együtt annyian elátkoztak már. Lehet, hogy valamiféle titokzatos egybeesés folytán lépett közbe az az ismeretlen, hogy meghiúsítsa a kapcsolatot a mélység és az élet között? Lehet, hogy ez a látszólagos egybeesés egy olyan valóságos rejtett jelenlétből született, amely mintha tudatosan gátolná meg a titkok fölfedezését – még ha ösztönösen és megengedett módon megy is végbe –, vagy az álmok lejegyzését – amikor a mélyben ott szunnyad a megnyilatkozás valamely formája?
Bármi legyen is az igazság, úgy hiszem, hogy a Coleridge-dzsel történt esetben megtestesül – fölnagyítva, mintha csak az volna a célja, hogy megélt allegóriává váljon – mindaz, ami bármelyikünkkel megtörténhet, amikor ezen a világon megpróbálkozunk azzal, hogy művészetet teremtő érzékenységünk által, mint holmi botcsinálta áldozópapok, érintkezésbe lépjünk önmagunk másik világával.
Mert mindannyian álomban alkotunk, még ha ébren is vagyunk, amikor alkotunk. És mindannyiunkhoz eljő bensőnk mélyéből a „porlocki ember”, a váratlan látogató, még ha nem is látogat meg senki. Ha szavakba akarjuk foglalni, ha csak saját magunknak is, mindazt, amit igazán gondolunk vagy érzünk, mindazt, amik valóban vagyunk, kitesszük magunkat a kockázatnak, hogy végzetesen közbeszól az a látogató, aki ugyancsak mi magunk vagyunk, az az idegen személyiség, aki mindannyiunkban ott él, és valóságosabban jelen van a világban, mint mi magunk: élő összegzése mindannak, amit megtanultunk, aminek magunk gondoljuk, és amivé lenni szeretnénk.
Ezt a látogatót – aki mindig ismeretlen marad, mert bár mi magunk vagyunk, mégsem „valaki” –; ezt a közbeszólót – aki örökös névtelenségbe burkolózik, mert bár létezik, mégis „személytelen” – mindannyian kénytelenek vagyunk fogadni egy elejétől a végéig fölsejlő költemény kezdete és befejezése között, mert esendőek vagyunk, és nem adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy maradéktalanul papírra vessük, ami megfogant bennünk. És mindaz, ami valamennyiünktől – akár nagy, akár középszerű művészektől – ténylegesen fönnmarad, csupán elenyésző töredéke annak, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, de ami maradéktalan kifejezése lehetett volna a lelkünknek, ha megvalósul.
Bárcsak gyermekek volnánk, akiket nem látogat meg senki, és akik nem érzik úgy, hogy a látogatókat fogadniuk kell! De mégsem akarjuk megvárakoztatni azt, aki nem is létezik, nem akarjuk megbántani azt az „idegent” – aki mi magunk vagyunk. És így abból, ami lehetett volna, csak az marad, ami van: a költeményből vagy az opera omniák-ból csak egy semmibe veszett valaminek a kezdete és a vége – disjecta membra, ahogy Carlyle mondotta – ennyi marad csupán akármelyik költő, akármelyik ember után.

 

Pál Ferenc fordítása

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap