A fiú és a két lány

Kő-Szabó Imre, h, 06/23/2014 - 00:07

    Az esti fények nyugodtan ugrándoztak a Duna víztükrén. Ádám kihajolt az ablakon, körbenézett az utcán. Az úttesten egy lány jött keresztbe. Csettintett a nyelvével, még fütyült is egyet. A lány felnézett, ügyet sem vetett rá, tovább ment. - Ez is a másé! Más borzolja neki az afrikot! – gondolta Ádám, aki huszonöt évével a nők terén szakértőnek képzelte magát. – Most mit tegyek? - töprengett magányosan. A szekrényből üveget vett elő, meghúzta. Összerázkódott. – Fene egye meg, de erős ez a pálinka! Krákogott, az ital marta a torkát, de még egyszer ivott belőle. – Ez erőt ad! – mondta félhangosan. Megmosakodott, felhúzott magára egy inget, nadrágba bújt és elindult az éjszakába. A kiszemelt szórakozó helyre tétován lépett be. A gyér világítást és füstöt nem szokta meg a szeme. Hirtelen nem talált üres asztalt. – Ott a fal mellett még van egy! – mondta önmagának és leült. Körülnézett. Mindenfelé fiatalok, fiúk, lányok vegyesen. Ő a facér nőket kereste. Egyelőre nem talált egyet sem. Tűnődéséből a pincér ébresztette fel.  Hirtelen felnézett. Középkorú, alacsony férfi állt az asztalánál. – Egy üvegsört kérek! – rendelt röviden. A pincér elment. Folytatta a keresgélést. – Az a szőke, nem rossz! – gondolta. – De mégsem. Azzal a sráccal van biztosan, aki most ült oda! Cigarettát vett elő. Az első gyufa nem gyulladt meg. – Csak nem vagy ideges? Megszólalt a zene. – Nyugodj meg öregem, mert különben véged van! – figyelmeztette magát. – Hideg fej, meleg szív! Ez a fontos! Ivott a sörből, jó hideg volt és jól esett a büdös pálinka után. Mélyet szívott a cigarettából. A füstöt az orrán keresztül engedte ki. Hüvelyk ujjával megtámasztotta az állát. A cigaretta vékony füstje egyenes vonalban szállt a mennyezet felé. Az asztalok kiürültek. Sokan táncoltak. – Ők maradtak egyedül! Ez a ma esti piaci felhozatal! Most kell választani! – mondta Ádám. – Azt a barnát? Nem! Nem szép az arca és milyen a haja? Vagy talán ott a sarokban azt a fekete kislányt? Fiatal. Vajon hány éves lehet? Tizenhét-tizennyolc, vagy még annyi sem? Mit olvashat? Az valamilyen újság? Nem rossz. Jó melle van. Vagy kérjem fel azt a vörös hajút, aki azzal az idősebb nővel beszélget? Egészen elkerülte a figyelmemet. Nézd most pont, erre fordította a pofikáját. Ez igen! Helyes! Szép fehér a bőre. Milyen csinos, jól öltözik. Ádám gondolkodott. – Majd meglátjuk. A következőnél felkérem valamelyiket! – nyugtatgatva latolgatta az esélyeket. Még egy sört rendelt. Közben nézte a vörös hajú nőt. Hosszan, kicsit elmélázva. Találkozott tekintetük. Ádám bátran a szemébe nézett. A lány állta szuggeráló nézését. Zavartan kortyolt a kiöntött sörből, majd a vörös hajú lány szemét kereste. Az lopva Ádámra nézett, de el is kapta tekintetét. – Felkérlek! – döntött most magabiztosan Ádám és készülődni kezdett. Várta, hogy megszólaljon a zene, de csend volt, semmi zaj. A zenészek csak ültek, beszélgettek. A lány újból odanézett. A tekintete valami vonzerőt sugárzott. Ádámot izgalom fogta el, érezte, hogy a tenyerét kiveri a verejték. Óvatosan a nadrág szárához dörzsölte, látványosan már zsebkendőt nem akart elővenni. – Tegyetek már valamit! – nézett mérgesen a zenészek felé. Azok komótosan kászálódtak, mintha nekik semmi sem lenne sürgős. Egyenként elővették a hangszereket. – Akár az én melósaim, azok sem sietnek. Nem lehet kimozdítani őket az ütemből! – idegesen dobolt ujjával az asztal lapján. A gitáros hangolt. Újból és újból egy tangót ismételgetett. Ez idegesítette Ádámot. – Csak a zenészek lehetnek ilyen megszállottak, ha nem tudnak egy dalt. A dobos gyors ütemre kapcsolt, pergette a dobverőket. A zongora követte, a gitáros is bekapcsolódott, énekelt az előtte álló mikrofonba, valamilyen olasz dalt. Az egész terem megmozdult. A vörös hajú Ádámra nézett. – Most egy kicsit idegesítelek! – mondta Ádám maga elé, közben alig bírta magát féken tartani. A sarokból a fekete kislányt már felkérték. Ádám még mindig csak ült. Egy kicsit hevesebben vert a szíve. Érezte a vér lüktetését, közben a lábából kifutott az erő. – Mély légzés és indulás! – adta ki a parancsot. Felkelt és egyenest a vörös hajúhoz ment. – Szabad? – kérdezte olyan közepes, lágynak tűnő hangon. A lány bólintott a fejével, mosolygott és felállt. Ádám előre engedte a táncparkett közepére, menet közben megigazította magán az ing gallérját, mintha az nem állt volna jól. A vörös hajú lány ott ment előtte, Ádám követte. – Micsoda láb és far. Karcsú csípő, elegáns járás! Úgy érezte, jól választott. A parkett szélén egymás felé fordultak, Ádám bemutatkozott. Így illő. – Ádám vagyok! – Kriszta! – mondta a lány röviden és kezét a kézfogásnál nem kapta el. Táncolni kezdtek. Ádám magához húzta a lányt. Kellemes illata volt a hajának. – Márkás parfüm! – jegyezte meg önmagának. Érezte a lány formás testének minden rezdülését. Izgalom kerítette hatalmába. – Szeret táncolni? – kérdezte a lánytól, csak úgy bevezetőként. – Nagyon, maga nem? – De igen! Főleg ha a partnerem ilyen csinos. – Úgy gondolja? – kérdezett vissza Kriszta. – Magának más a véleménye? – Miért fontos ez? – érdeklődött a lány. – Csak úgy. Szeretném tudni mit tart magáról? – kérdezte Ádám, csak azért, hogy elkezdje a beszélgetést. Aztán majd alakul valahogy. – Ha azt mondom szép, vagyok, esetleg nagyképűnek tart. Ha azt, hogy csúnya vagyok, tudom vitatkozni fog velem. Minden nő szép akar lenni. Kis szünetet tartott, a lépésekre figyelt, majd hozzá tette: - Elég ez magának? – Azt hiszem igen!  - mondta Ádám most már beleegyezőleg. – Nem akart felkérni? – Kriszta folytatta a kérdések sorát. – Tétováztam egy kicsit! – ismerte be szerényen. – Láttam magán! – válaszolta Kriszta és a fiú szemébe nézett, nyílt őszinteséggel. – Biztosra akartam menni! – mondta Ádám, de már megbánta, hogy magabiztossága így összetörpült. – Hogy érti ezt? – Úgy ahogy mondtam. Mással nem volt kedvem ma már megismerkedni, ha esetleg maga nem jött volna el velem. – Hazament volna? – csodálkozott Kriszta. – Lehet, vagy csak nézelődnék – mondta Ádám, és tenyerével érezte a lány testének mozgását, ahogy fogta derekát és kezét. – És ha most megköszönném a táncot? – Megtenné? – lepődött meg Ádám. A lány egy kicsit gondolkodott, aztán válaszolt. – Azt hiszem nem! – mondta határozottan. – Miért? – kíváncsiskodott Ádám. - Nekem, maga csak szimpatikus lehet?  - volt az éles kérdés? – Sajnos ezt én nem tudom eldönteni! Válaszolt Ádám. – Ez csak magán múlik! – tette hozzá és kereste a lány szemét. – Mindig átengedi a döntést? – kérdezte Kriszta és mélyen a szemébe nézett. – Jól szoktam megítélni a helyzeteket! – szögezte le Ádám magabiztosan. – Maga nem? – Őszinte legyek? – nézett rá a lány. – Kérni kell erre? – Nem, csak úgy megkérdeztem. Itt szünetet tartott, érezni lehetett, hogy egy kicsit a múlt emlékei között kutat. – Már egy párszor elég rosszul döntöttem! – tette hozzá. – Aztán rossz volt? – Sokat képzeltem egyes emberekről és a végén semmi nem lett belőle. Minden szertefoszlott! – összegezte tapasztalatait Kriszta, kezének fogása egy kicsit lazult, amint fogta Ádám kezét. Ádám érezte, hogy kérdezni kell ezután valamit a lánytól. – Miért ilyen szomorú? – Mert, szomorúakat kérdez! A lány láthatóan elkomorodott. Így szomorkás arccal is gyönyörűnek tűnt Ádám szemében. A zenekar új dalt játszott. Egy kis szünet állt kettőjük beszélgetésébe, a zenére figyeltek. Ádám törte meg a csendet. – Maga szerint, pénz nélkül is lehet élni? – kérdezte, de már maga is bánta, mert érezte a kérdés sutaságát. Kriszta nem lepődött meg, könnyedén visszakérdezett: - Mit tenne, ha volna százmilliója? Mondjuk a lottón, nyerné? – Nem tudom! Nem gondolkoztam még rajta. Ádám határozatlan viselkedése és bizonytalansága a kérdésfeltevés után, meglepte a lányt. – De mégis? – unszolta tovább. – Lakás, ízlésem szerint berendezve. Egy kocsi, esetleg nyaraló valahol a Balatonon, vagy a Duna mellett. Takarékba is tennék. A kamatjaiból élnék! – erőltette meg gondolatait Ádám. – Nem dolgozna? – Maga talán igen? – A tétlenség úgy érzem egy darabig elviselhető, de később sokat unatkozna! – mondta bölcsen Kriszta. – Gondoskodnék társaságról! - jelentette ki Ádám határozottan. – Akkor, pedig hamar elfogyna a pénze! Ezt úgy mondta Kriszta, mintha az élet teljes bölcsességével rendelkezne. Ádám magában meg is állapította – Igaza van a lánynak! – Maga biztosan mást tenne ebben a helyzetben! – Mit? – kíváncsiskodott a lány. – Szülne egy gyereket! – mondta Ádám és szembe fordult a lánnyal. – Én? – lepődött meg hirtelen. – Miért? Olyan furcsa ez? A lány arcán, a meglepődésen túl döbbenet is látszott. – Ugye nem gondolta komolyan? – a kérdés után zavartan nézett. – De igen! Magának ez elképzelhetetlen?  - Gyereket szülni? Kinek, vagy minek? – sorakoztak a lány kérdései. – Nincs olyan férfi, akinek ezt megtenné? Ádám csodálkozva nézett Krisztára. – Azt hiszem nincs! – mondta határozottan és egyértelműen. – Fél valamitől? Ádám még mindig nem akarta elhinni a lány egyértelmű válaszát. Fogta a kezét és derekát. A tánc közben szótlanul nézték egymást. Kínosan teltek a percek, majd a lány szólat meg: - Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Belülről jön ez! Az élet így hozta! – sóhajtott egy nagyot és közben elvétette a lépést. Most Ádám volt zavarban. Bánta is a feltett kérdést, vagy éppen életszerű megoldás félét, hiszen ez lenne a természetes. Aztán engesztelni próbálta a lányt. – Felejteni nem könnyű, pedig meg kell próbálni! Szótlanul táncoltak tovább. – Ugye nem akarta elrontani a kedvemet? – kérdezte a lány. – Nem! – Rossz volna. Magával olyan jó beszélgetni! – hangja lágy volt és simogató. – Pedig nem sok újat mondok! – szabadkozott Ádám. – Én mégis úgy érzem! Vége lett a táncnak. Ádám visszakísérte az asztalhoz és megköszönte a táncot.

    Leült és megitta maradék sörét. Elindult, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Látta Krisztát, amint élénken beszélget azzal az idősebb hölggyel. Tudta, róla beszélnek. Rágyújtott egy cigarettára. Egy fiatal fiú tüzet kért tőle. A cigarettáról adott. – Kösz szépen! – Kérlek! Bement a vécébe, bent sorba álltak. Várni kellett. Valaki a vállára ütött. – Szia Ádám! Széles vállú, rövid hajú, alacsony fiú volt. Ádám értetlenül nézett a szemébe. – Nem ismersz meg? Tóbi, a kis Tóbira nem emlékszel? Ádám keresgélt emlékezetében, aztán beugrott. – Te vagy az? Szevasz, az apád mindenit, alig ismertelek meg! – Mi van öregfiú? Élsz még?  - lelkendezett Tóbi. – Amint látod, és te? – kérdezett vissza Ádám. – Virulok! – tárta szét a karját mosolyogva. – Mit csinálsz? Még mindig rádiózol? – Már nem, csak tévével foglalkozom. Jövedelmezőbb! – erősítette meg. – Katonaságnál, pedig te voltál a nagy rádiós! – emlékezett Ádám. – Az régen volt! – intett a kezével Tóbi. – Változnak az idők. Egyedül vagy? – kérdezte egyszerűen. Ádám erre a kérdésre így nem számított. Egyedül? Mit mondjon most? Jó lenne Tóbival egy kicsit beszélgetni, latolgatta magába a lehetőséget. Mondja, hogy mással van? Krisztát éppen csak megismerte, vissza kellene menni, de valahogy bizonytalan volt. – Igen! – csúszott ki a száján, melyen ő maga is meglepődött. – Gyere a mi asztalunkhoz! – invitálta Tóbi és vállon ragadta. – Van egy kis társaság. Bemutatlak! – tolta maga előtt. – Egy nő magányos úgy is – tette még hozzá. Elindultak. Bent a teremben Krisztát kereste, de nem találta. Tóbi asztalához értek. – Srácok, bemutatok nektek egy régi katona haveromat – mondta Tóbi emelt hangon. Három lány és még egy fiú ült az asztalnál. Érdeklődő tekintetekkel fordultak Ádám felé. – Mutatkozzatok be! – szólította őket Tóbi. – Vali vagyok! – nyújtotta a kezét egy szőke, feltűnően fiatal lány. – Ádám! – mondta egyszerűen és arra gondolt: - Szép szemed van, te bestia. Vajon hány éves lehetsz? – Zsóka! – mutatkozott be a másik lány. – Ádám! – ismételte a nevét. Erőteljes, férfias volt a kézszorítása a lánynak. – Ez is szőke, festett hajú! – állapította meg. A lakk a körmén erősen virított. – Szolidabb árnyalat jobb volna! – gondolta Ádám. A harmadik lány az asztal végén ült. Így nem érte volna el a kezét. Két széket is megkerült, hogy bemutatkozzon. Már menetközben összegezte: - Nem vagy valami szép, édesem! Kezet fogott a lánnyal. – Irén! – mondta a nevét és rövid barna haját, megigazította. Ádám észrevette zavart tekintetét. – Foglalj helyet! – hangoskodott Tóbi. – Odaülj belülre, oda Irén mellé. – Én kimaradok, ne marháskodj már, be sem mutatod a haverodat? – vágott közbe a fiú, aki szintén ott ült az asztalnál. – Atléta termetű! – jegyzete meg Ádám magában. – A legjobb fickó a környéken! –mondta Tóbi és a vállára ütött az atléta termetűnek. Ezen nevettek. Ádám leült a kijelölt helyre. – Mit iszol? – kérdezte Tóbi. – Mindegy! – mondta válogatás nélkül. – Még egy kör konyakot főúr! – szólt az atléta termetű. – Ruff Attila számlájára! – hangsúlyozta kézfelemeléssel is. – De bőkezű vagy ma este! – mondta Zsóka. – Valami főnyeremény? – Nem, ilyesmiről szó sem lehet! – mondta Attila és szeretett volna szerénynek tűnni. – Akkor mi ütött beléd? – kérdezte Vali. Az atléta termetűnek arca komollyá vált.  – Egy biztos üzlet! Jó úton haladok! Amerika gyerekek! – összegezte mondandóját magabiztosan. – És utána hány hónap? – incselkedett vele Tóbi. Ádám kissé értetlenül nézett körül. – Tudod… - kezdte Tóbi. – A haverunk jó üzletember, csak az üzlet kötéseivel van némi difi. Mert ezek a piaci akciók eddig mindig úgy végződtek, hogy a haverunk a Markó utcai „utazási irodába” kötött ki. Mikor hazajött, illetve kiengedték, szép utazásokról mesélt. – Most nem! – tiltakozott az atléta termetű. – Új életet kezdett Ruff úr! Ugye így van Zsóka? – várta az erősítést. – Tényleg! – mondta Zsóka. – A legutóbbi kirándulás óta, elég értelmes. – Szép elismerés! – jegyezte meg Irén. A pincér hozta a konyakokat. – Egészségetekre! – mondta Tóbi és emelte poharát. – Ruff Attila egészségére! – hangoskodott az atléta termetű. – A tiedre is! – tette hozzá valaki. – Csirió! – mondták többen is. Ádám érezte, ahogy a konyak végig futott nyelőcsövén. Jól esett, köszörülte a torkát. – Erős volt? – kérdezte tőle Irén. – Nem, csak hírtelen ittam. Megszólalt a zene. – Gyertek táncolni! – kiáltott fel Ruff Attila. – Gyerünk! – egyeztek bele a többiek. Felkerekedtek. Az asztalnál csak Ádám maradt, Irénnel. Szótlanul nézték egymást, meg a táncolókat. Ádám észrevette a távolban ülő Kriszta tekintetét. A lány, várakozóan nézett feléje. – Na, most öregem, bajban vagy! – mondta magában Ádám. – Nem hagyhatom itt ezt a lányt. Ez pofátlanság lenne. Kriszta vár! Ideges lett, még a veríték is kiverte. Elő kellett venni zsebkendőjét, hogy megtörölje arcát, homlokát. Zavartan nézett egyik lányról a másikra. Irén észrevette zavarát. – Régóta ismeri Krisztát? – kérdezte. Ádámot meglepte a kérdés. – Nem! – mondta határozatlan meggyőződéssel. – Szép lány! – Igen! – Nem vett észre valami különöset? – kérdezte Irén. – Nem, semmit! – Régi bútordarab már! – összegezte a lány. – Hogy érti ezt? – kérdezte meglepődve Ádám. – Sűrűn jár ide? – Ritkán. Ma este pont ide vetődtem. – Akkor nem ismerheti! – mondta Irén. – Mit kellene tudni? – Szimpatikus? – Igen! – Akkor vegye úgy, mintha nem mondtam volna semmit! – zárta le a lány. - Most már tudni akarom! – követelődzött Ádám. – De maga akarta. Jó? – Jó! – egyezett bele. Irén hosszan Ádám szemébe nézett aztán elkezdte: - Ő volt itt a válogatós kislány, orvosnál kezdődött a férfi. Alább nem is adta. Volt egyszer egy fickója. Valahol felcsípte. Jóképű volt! Páran szerelmesek is lettek belé. Aztán mikor megtudta, hogy melós a srác, dobta! Nem egzisztencia, mondta mindig! Most, két konyak után megkapod, próbáld ki! – biztatta Ádámot. Ádám lesújtva érezte magát. – Nem kell azért elkeseredni! – próbálta vigasztalni. – Táncolunk? – kérdezte hirtelen Ádám. – Jó! – mondta egy kis gondolkodás után Irén. A többiek visszajöttek az asztalhoz, ők, pedig felálltak. – Csak mozgassátok magatokat, különben beüt a köszvény! – jegyezte meg Tóbi. – Ne félts te minket! – vágott vissza a lány. Ádám szorosan szeretett táncolni. Magához húzta Irént. – Kemény húsa van, formás, csak az arca egy kicsit csúnyácska. Nem tehet róla – gondolta. – Máskor is lejön? – kérdezte Ádámot. – Lehet, most ráérek! – tette hozzá. – Miért? – Szabin vagyok! – mondta Ádám. – Maga is? – Én is! Ebben maradtak, egyelőre. Leültek az asztalhoz. Ádám észrevette, hogy Kriszta fogta a táskáját, búcsúzott az idősebb hölgytől és elment. Az idő is elszaladt, Tóbiék is szedelőzködtek, Ruff Attila rendezte a pincérnél a számlát, és lassan kiszállingóztak az utcára. Ott álltak egy darabig, Ádám egy kicsit távolabb a többiektől. Odajött hozzá Irén, kezet nyújtott és annyit mondott: - Remélem, találkozunk még! Ádám bólintott és nem tudta eldönteni, hogy melyik lánnyal találkozna legközelebb szívesen.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap