Földes Károly: Szórványmagyarság

Szerkesztő B, k, 11/21/2017 - 00:04

Jajszó a pusz­tu­ló szór­vá­nyok­ból

Pusz­tu­lunk. Pa­nasz­ko­dunk a vi­lág nyo­mo­rú­sá­gá­ról, az élet­le­he­tő­sé­gek meg­rom­lá­sá­ról. Sok a nyo­mo­rú­ság, sok a szen­ve­dés, de a jó Is­ten ad drá­ga al­kal­ma­kat, hogy eny­hít­sük fáj­dal­mun­kat. Ad mun­ka­tár­sa­kat, hogy kön­­nyebb le­gyen ter­hünk. Ad meg­tar­tó erőt egy­há­zunk­ban, Is­ten Igé­jé­ben, ad örök re­mény­sé­get, hogy el ne ves­­szünk.
Van­nak test­vé­re­ink, akik­nek meg­van­nak e vi­lág sze­rin­ti nyo­mo­rú­sá­ga­ik, de nin­csen vi­gasz­ta­ló­juk. Úgy él­nek a nyo­mo­rú­ság ten­ge­ré­ben, hogy min­den pil­la­nat­ban ke­resz­tül­csap fe­let­tük a hi­deg, el­len­sé­ges hul­lám­hegy. El­szór­va lak­nak ide­gen val­lá­sú, ide­gen nyel­vu, ide­gen gon­dol­ko­zá­sú, sok­szor el­len­sé­ges ér­zü­le­tu né­pek kö­zött. Nincs vi­gasz­ta­ló­juk, nincs bá­to­rí­tó­juk, nincs ta­nács­adó­juk. Nincs temp­lo­muk, te­me­tő­jük. Nincs, aki anya­nyelv­ükön hir­det­né ne­kik Is­ten üze­ne­tét, Is­ten aka­ra­tát, Is­ten vi­gasz­ta­lá­sát. Nincs lel­ki­pász­to­ruk.
Test­vé­rem! Te, aki min­den­nap el­me­hetsz a temp­lom­ba; Te, aki hall­ha­tod anya­nyel­ve­den Is­ten igé­jét – dob­ban­jon meg szí­ved és lel­ki­is­me­re­ted azo­kért, akik szór­vá­nyo­kon lak­nak, a mi ár­va, el­ha­gyott, ör­vény­ben ver­gő­dő test­vé­re­in­kért.
Mit tet­tek ed­dig a szór­vá­nyo­kért? Fel­osz­tot­ták őket az anya­egy­ház­köz­sé­gek kö­zött. Ez a fel­osz­tás a leg­több he­lyen nem vet­te fi­gye­lem­be a föld­raj­zi hely­ze­tet, csak ar­ra ügyelt, hogy a szór­vá­nyok lé­lek­szá­má­val a ki­csiny egy­ház­köz­sé­gek meg­kí­vánt lé­lek­szá­mát ki­ke­re­kít­se. Így ál­lott elő a mai le­he­tet­len ál­la­pot. Ha szór­vá­nya­i­mat lá­to­ga­tom, erős egy­ház­köz­sé­gek mel­lett ha­lad el utam, vagy raj­tuk ke­resz­tül ju­tok oda. Az én egy­ház­köz­sé­gem Mezőújlak (Delureni), Kolozs me­gyé­ben a Me­ző­sé­gen, a sár­má­si já­rás­ban fek­szik, szór­vá­nya­im Septér, Lompérd, Szent-mihálytelke, Budatelke, Ke­csed, Viszolya, Nagy­cég, Kis­cég. Ezek kö­zül Nagy­cég szór­vá­nyom Ka­to­ná­tól 3 km, tő­lem 14 km. Septér Ör­mé­nyes­től 2 km, tő­lem 5 km. Kis­cég Sár­más­tól 5 km, Kissármástól 1/2 km, tő­lem 21 km.
Ez a be­osz­tás is vi­lá­go­san mu­tat­ja, hogy a szór­vány­gon­do­zás le­he­tő­sé­ge­i­re nem fi­gyel­tünk. A szór­vány ha­lál­ra ítélt tö­re­dék volt.
Ho­gyan ke­let­kez­tek a szór­vá­nyok? Né­pünk tö­re­dé­ke be­köl­tö­zött ide­gen te­rü­let­re, mint cse­léd, gyá­ri mun­kás, nap­szá­mos, vagy ipa­ros. Az ilyen szór­vá­nyo­kon nincs tör­té­nel­mi múlt. Nincs temp­lom. Nincs te­me­tő. Nincs gyö­ke­re né­pünk­nek. Vagy ré­gi egy­há­za­ink nép­te­le­ned­tek el há­bo­rús ve­sze­del­mek, gaz­da­sá­gi nyo­mo­rú­ság s a lelkigondozás hi­á­nya mi­att. Szór­vá­nya­ink na­gyobb ré­sze tör­té­nel­münk da­rab­ja, né­pünk te­me­tő­je. Ös­­sze­om­lott temp­lo­mok, haj­da­ni pa­pi ker­tek, le­ge­lő­vé vál­to­zott te­me­tők fi­gyel­mez­tet­nek ben­nün­ket mu­lasz­tá­sa­ink­ra, vét­ke­ink­re.
Van­nak egy­ház­köz­sé­gek, ame­lyek szór­vány­szám­ba men­nek. Meg­van a tör­té­nel­mi múlt­juk, sokszázéves temp­lo­muk, om­la­do­zó papilakásuk, ki­fi­zet­he­tet­len adó­hát­ra­lé­kuk, nyo­mor­gó lel­ké­szük. De nincs gyü­le­ke­zet. Az ki­pusz­tult, ki­halt, el­köl­tö­zött, be­ol­vadt. Ilyen Mezőújlak, 11 csa­lád, 47 lé­lek. Még ma anya­egy­ház­köz­ség, de le­het, hogy rö­vi­de­sen szór­ván­­nyá lesz, és a hoz­zá be­osz­tott 8 szór­vány­­nyal együtt, a 92 csa­lád el­vész ide­gen pász­to­rok ide­gen nyá­já­ban.
Be­mu­ta­tom Mezőújlak tör­té­ne­tét. Ez a tör­té­ne­te majd­nem min­den szór­vá­nyunk­nak. Az ese­mé­nyek ugyan­azok, csak a sze­rep­lők vál­toz­nak. Ha lát­juk a be­te­get, ta­lán se­gít­he­tünk raj­ta.
Az egy­ház lá­dá­já­ban őr­zünk egy 300 éves fe­hér se­lyem­re aran­­nyal hím­zett te­rí­tőt. Az 1693-ból va­ló ke­hely­ta­ka­rón áb­ra­hám és Nyirő K. ne­vek ol­vas­ha­tók. 1746-ból va­ló gr. Te­le­ki Mi­hály és Te­le­ki Sá­mu­el ado­mány­le­ve­le, mely­ben a pa­pi föl­de­ket ado­má­nyoz­za. 1766-ban Láposy Sá­mu­el ab­roszt ado­má­nyoz. Van egy ara­nyo­zott ezüst ke­hely, ere­de­te is­me­ret­len. Egy ara­nyo­zott ezüst tá­nyér 1718-ból, Szelecskai Ist­ván aján­dé­ka.
Az anya­köny­vek 1785-ből van­nak meg. Lel­ké­szek vol­tak: 1795 előtt Már­kosfalvi Mi­hály, 1795-től 1803-ig Szent­gericzei Nagy Zsig­mond, 1803-től 1824-ig Tétsi Dá­ni­el, 1824-től 1826-ig Or­bán György, 1826-tól 1866-ig Domahidi György, 1866-tól 1924-ig Lőrinczy Mik­lós.
Mezőújlak ki­pusz­tult családai: Fileki, Rá­ko­si, Talamin, Márkosfalvi, Kászoni, Benkő, Ha­lász, Né­meth Győrfi, Szász, Hal­mi, Szarvadi, Szat­má­ri, Ba­logh, Boér, Bölkényi, Ke­re­kes, Ri­gó, Hor­váth, Ko­vács, Szigethi, La­ka­tos.
Az utol­só száz év alatt Mezőújlakon és Septéren el­ro­má­no­so­dott csa­lád­ja­ink: Szentgericzey Nagy csa­lád. Nagy Zsig­mond re­for­má­tus lel­kész nagy­szá­mú utó­dai ezek. A hely­bé­li ro­mán ta­ní­tó, Naghiu Nicolai déd­uno­kái a re­for­má­tus lel­kész­nek. A Tö­rök csa­lád. Ma Turcu a ne­vük. Ró­mai ka­to­li­kus lel­kész volt Tö­rök Dá­ni­el az 1700-as évek vé­gén, hogy meg­nő­sül­hes­sen, gö­rög ka­to­li­kus pap lett. Csa­lád­já­ból sok ro­mán pap ke­rült ki. A Koncz csa­lád­ból va­ló a septéri gö­rög ka­to­li­kus ta­ní­tó. Septéri Lőrinczy Dé­nes tá­bor­szer­nagy le­á­nya, Lőrinczy Ró­za ki­tért, 1930-ban gö­rög ka­to­li­kus lel­kész te­met­te el. Lőrinczy Ró­za le­á­nya, Tö­rök Luj­za még kon­fir­mált, ma Turcu Lucretia a ne­ve. Fogarasi Alexandru Sebessy Ár­pád al­is­pán, uno­ká­ja már gö­rög ka­to­li­kus val­lá­sú cse­léd. Domahidi György lel­kész uno­kái Deac Iuon és Deac Danila ma nap­szá­mo­sok. Ne­mes Constantin édes­ap­ja még négy­lo­vas hin­tón járt, a Bónis csa­lád te­me­tő­jé­ben van el­te­met­ve, ő pe­dig ma gö­rög ka­to­li­kus val­lá­sú nap­szá­mos.
A ró­mai ka­to­li­kus Ba­kó csa­lád a gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­nak nagy er­dőt és temp­lom­ker­tet aján­dé­ko­zott, a re­for­má­tus egy­ház­nak nem adott sem­mit.
Pa­ta­ki, Józsa, Kis, De­ák, Váradi, Romonczi, Ba­lázs, Nagy, Konc, Tö­rök ne­vű gö­rög ka­to­li­ku­sok lak­ják Mezőújlakot és Septért. 1848-ban Domahidi György lel­készt a hí­ve­i­vel együtt át­ke­resz­tel­te a gö­rög ka­to­li­kus lel­kész.
Két ma­gyar te­me­tő van Mezőújlakon. A te­me­tők be­szél­nek a múlt­ról. Amit Basta rém­ural­ma és ’48 meg­ha­gyott, maj-d­nem meg­sem­mi­sí­tet­te a bű­nös kön­­nyel­mű­ség.
1866. de­cem­ber 10-én Lőrinczy Mik­lós lett Mezőújlak és Septér re­for­má­tus pap­ja. 55 évet töl­tött itt nyo­mo­rú­ság­ban, küz­de­lem­ben, bé­ké­te­len­ség­ben. Em­lék­ira­ta­i­ban ír­ja:
„A papilak 23 évig csak­nem fe­dél nél­kül volt. Csak ak­kor nem esett a ház­ba, ami­kor nem volt eső. A fa­lak an­­nyi­ra be­sül­­lyed­tek, hogy az aj­tón min­dig le­kuk­kan­va jár­hat­tam be. A ház föld­jét éven­te mé­lyebb­re ás­tam, hogy bár meg­ha­jol­va, tud­jak ben­ne jár­ni. Az ab­la­kai a föld szí­né­től két arasz­nyi­ra sül­­lyed­tek. A ku­tya az ab­la­kon járt be hoz­zám. (...) Hol­tom után ar­ra ké­rem utó­do­mat, hogy gon­dol­ja meg, mi­kor ide jön, tud-e ás­ni, ka­pál­ni, ka­szál­ni, mint egy pa­raszt, és ha igen, úgy pró­bál­jon, mert sok nél­kü­lö­zés mel­lett hol­tig kínlódhatik. De még­is, ha tud ko­csis len­ni, az jobb, mint az ilyen pap­ság.”
Meg­döb­ben­ve ol­vas­tam elő­de­im ver­gő­dé­se­it. Meg­lát­tam be­lő­le, hogy mi­ért ol­vadt el itt a ma­gyar­ság. Hi­ány­zott a hit. Fog­lal­ko­zás­nak és nem lel­ki szük­ség­nek érez­ték a leg­szen­tebb mun­kát, az ige­hir­de­tést. El kell pusz­tul­ni an­nak a nyáj­nak, ame­lyik­nek pász­to­rai ros­­szul fi­ze­tett bé­re­sek­nek érez­ték ma­gu­kat. El­pusz­tul az a gyü­le­ke­zet, ame­lyik bé­res­nek tart­ja pap­ját.
Hí­ve­im vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ből, el­be­szé­lé­se­i­ből előt­tem áll Lőrinczy Mik­lós. Éve­kig élt tör­vény­te­len há­zas­ság­ban. Ter­mé­sze­tes, hogy a hí­vek egy ré­sze ma is így él. Egy­há­zi szám­adá­sa­it ren­de­sen má­sok ké­szí­tet­ték. Ami­kor ő pró­bál­ko­zott meg ve­le, ilyen szám­ve­vői meg­jegy­zé­sek ol­vas­ha­tók a szám­adá­sán: „Sz 43/913. Mezőújlak egy­ház je­len szám­adá­sa ép­pen olyan si­lány, mint volt min­den­kor. De mi­u­tán ezen a föl­dön job­bat ki nem ál­lít – hegy­ben vagyatik.”
1903. au­gusz­tus 26-án dr. Bar­tók György püs­pök, Kenessey Bé­la egy­ház­ke­rü­le­ti fő­jegy­ző és Nagy Kár­oly ge­ne­rá­lis di­rek­tor meg­lá­to­gat­ták Mezőújlakot. A fa­lu ele­jén zöld­ágas di­a­dal­ka­pu vár­ta őket. A vizs­gá­ló­bi­zott­ság ala­po­san le­szid­ta a pa­pot, a pres­bi­te­re­ket és hí­ve­ket, és bi­zo­nyá­ra volt elég ok rá. A fel­dü­hö­dött pres­bi­te­rek ott­hagy­ták a gyű­lést, és le­ron­tot­ták a dísz­ka­put. A vizs­gá­ló­bi­zott­ság ebéd nél­kül tá­vo­zott. Egy má­sik al­ka­lom­mal es­pe­re­si vizs­gá­lat volt. A jegy­ző­könyv meg­írá­sá­hoz az es­pe­res tol­lat kö­ve­telt. Lőrinczy Mik­lós nyu­god­tan uta­sí­tot­ta az es­pe­rest, hogy ke­res­se meg a tol­lat, hi­szen ő tet­te el ez­előtt há­rom év­vel, a múlt vi­zi­tá­ci­ó­kor. Oda­szúr­ta va­la­me­lyik ge­ren­da mel­lé.
A pa­pi te­lek kö­rül ke­rí­tés so­ha­sem volt. A szem­ben le­vő kocs­má­ból az üdül­ni vá­gyó ré­sze­gek az ud­var gye­pén he­ve­rész­tek. A pa­pi föld ekét rit­kán lá­tott. El­va­dult, kö­kény­bok­ros juh­le­ge­lő lett. A nép­hu­mor „Sinai hegy”-nek ne­ve­zi. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem cso­da, ha Lőrinczy Mi­hály a hu­sza­dik mű­kö­dé­si évé­ben így ki­ált fel: „Bol­dog va­gyok! Meg­ér­tem azt is, hogy már két pár csiz­mám van!” Meg­ér­te azt is, hogy temp­lo­ma ös­­sze­om­lott. Meg­ér­te azt is, hogy egy­ház­köz­ség­ében 11 csa­lád ma­radt.
En­nek az ös­­sze­om­lott gyü­le­ke­zet­nek let­tem a lel­ké­sze. Ki­lenc szór­vány gon­do­zá­sát bíz­ták rám. Be­köl­tö­zé­sem­kor nem fo­ga­dott sen­ki. Az om­la­do­zó papilakás ud­va­rát bü­rök és ke­se­rű­la­pi nőt­te be. Egyet­len egy ma­gyar sem jött ide, sem se­gí­te­ni, sem cso­dál­koz­ni. Kí­ván­csi ro­má­nok jöt­tek és se­gí­tet­tek a bú­to­rok be­hor­dá­sá­nál. Az aj­tók nyit­va vol­tak. Nem volt zár­ja egy­nek sem. Fe­le­sé­gem sír­ni kez­dett, ami­kor ezt az el­ha­gya­tott­sá­got lát­ta. Pap­ja let­tem egy olyan egy­ház­köz­ség­nek, amely­nek egyet­len hí­vét sem is­me­rem. Hát va­gyon la­kik eb­ben a fa­lu­ban ma­gyar? Ha lak­nak, mi­ért nem jön­nek ide, ami­kor a pap­juk be­köl­tö­zik?! Ilyen be­ik­ta­tá­sa nem volt még so­ha pap­nak. IV. Bé­la a ta­tár­já­rás után ne­he­zen szed­te ös­­sze a meg­ma­radt, el­buj­do­sott, el­va­dult em­be­re­ket. Hát ne­kem si­ke­rül­ni fog-e ösz­­sze­szed­ni az el­szórt cson­to­kat?
El­ső utam a bolt­ba ve­ze­tett. A zsi­dó itt is sem­le­ges nagy­ha­ta­lom. Be­mu­tat­koz­tam. Meg­kér­tem, hogy mon­da­ná meg ne­kem, hol lak­nak a ma­gya­rok, és hány ma­gyar csa­lád van a fa­lu­ban? Ör­ven­dett, hogy ma­gyar szót hal­lott, és el­so­rol­ta hí­ve­i­met. Ha­mar kész volt ve­lük. A ku­rá­tor ta­nyán la­kik. A volt öreg pap öz­vegy­as­­szony le­á­nya szin­tén ta­nyán la­kik gyer­me­ke­i­vel. A fa­lu­ban Szil­ágyi, Aj­tai, Bölönyi, Pálfi, Sza­bó csa­lá­dok él­nek. Még ott­hon a csa­lád­ban is töb­bet be­szél­nek ro­má­nul, mint ma­gya­rul.
Ki­men­tem a ku­rá­tor­hoz a ta­nyá­ra. Schwob Adolf evan­gé­li­kus gaz­da, a fe­le­sé­ge ka­to­li­kus. Meg­le­pet­ve hal­lot­ta, hogy én va­gyok a ma­gyar pap. őszin­tén meg­mon­dot­ta, hogy at­tól fél, hogy rö­vid ide­ig le­szek pap­juk. Meg­szö­köm én is, mint elő­de­im, akik az öreg tisz­te­le­tes úr után vol­tak. El­mon­dot­ta, hogy 40 év óta összedült a ré­gi, 800 éves temp­lom. Az utol­só is­ten­tisz­te­le­tet a pa­pi la­kás egyik szo­bá­já­ban tar­tot­ták. Elő­döm­mel so­kat pe­rel­tek, ez volt az oka an­nak, hogy sen­ki sem fo­ga­dott meg­ér­ke­zé­sem­kor.
Meg­hív­tam a ku­rá­tort a va­sár­nap tar­tan­dó is­ten­tisz­te­let­re, és fel­ke­res­tem a töb­bi hí­ve­i­met. Mind meg­ígér­ték, hogy va­sár­nap meg­lá­to­gat­nak. El is jöt­tek. Te­le lett a la­ká­som ve­lük. Meg­nyug­tat­tam őket, hogy én nem fo­gok per­le­ked­ni ve­lük. Póli né­ni, az öreg pap öz­vegy­as­­szony le­á­nya fel­vi­lá­go­sí­tás­kép­pen fi­gyel­mez­te­tett:
– Tisz­te­le­tes úr, mi mind­nyá­jan ro­ko­nok va­gyunk. Ha egyet meg­bánt kö­zü­lünk, mind­nyá­jun­kat meg­bán­tott.
Meg­nyug­tat­tam, hogy a pap nem azért van, hogy bánt­sa hí­ve­it, ha­nem azért, hogy sze­re­tet­tel Is­ten­hez ve­zes­se őket.
A kö­vet­ke­ző va­sár­nap hi­á­ba vár­tam a hí­ve­ket. Nem jöt­tek. Ha­ran­go­zás­kor az öreg Pálfi Ist­vánt lát­tam, amint igye­ke­zett az új, dí­szes gö­rög ka­to­li­kus temp­lom fe­lé. Utá­na ki­ál­tot­tam:
– Pálfi bá­csi! Nem az a mi temp­lo­munk! – az öreg res­tel­ked­ve som­poly­gott vis­­sza, és be­jött hoz­zám. Csüg­ged­ten szól­tam:
– Már be­ha­ran­goz­tak. Mi­ért nem ide igye­ke­zett? Ma­ga re­for­má­tus em­ber. Itt a he­lye!
Az öreg le­sü­tött szem­mel vá­la­szolt.
– A töb­bi­ek is oda men­tek. Én is oda akar­tam men­ni a temp­lom­ba. Mi csak temp­lom­ban tu­dunk imád­koz­ni. Ne­künk nincs temp­lo­munk, 40 éve ös­­sze­dűlt. Ez a szo­ba, ahol a Tisz­te­le­tes úr pré­di­kál, nem temp­lom. Nem la­kik eb­ben az Is­ten.
– Pálfi bá­csi! Az Is­ten a szí­vek­ben la­kik. A kéz­zel csi­nált temp­lom szent hely, de Is­ten nem a kö­vek Is­te­ne, ha­nem az em­be­ri szí­vek Is­te­ne. Imád­koz­ni le­het akár­hol. Ha ne­künk nincs temp­lo­munk, imád­hat­juk Is­tent eb­ben az imád­ság­ra ren­delt szo­bá­ban is. Men­jen, öreg, és a má­sik is­ten­tisz­te­let után gyűjt­se ös­­sze a re­for­má­tu­so­kat ide. Gyű­lést tar­tunk.
Las­san gyü­le­kez­tek. Szem­re­há­nyást tet­tem ne­kik, és kér­tem őket, hogy más­kor ide jöj­je­nek. Ko­no­kul vé­de­kez­tek:
– Jön­nénk mi, ha temp­lo­munk vol­na – de nincs temp­lo­munk.
Úgy érez­tem, mint­ha in­go­vány szé­lén áll­nék. Hogy tart­sam meg eze­ket a ve­szen­dő lel­ke­ket? Érez­tem a töm­jén­füst foj­tó le­he­le­tét, a mély­sé­ge­ket át­hi­da­ló, gyer­tya­fény­ben ra­gyo­gó sá­padt szen­tek öle­lé­sét. És lát­tam az Is­ten-ke­re­ső vé­re­im ver­gő­dé­sét a zász­ló­dí­szes, szent­ké­pes ol­tá­rok előtt. Hogy ve­zes­sem a szent­ké­pek­től az Is­ten­hez őket?
Pró­fé­tai hit­tel ki­ál­tot­tam feléjök:
– Lesz temp­lo­munk, ahol imád­ko­zunk Is­ten­hez.
Egy bá­tor­ta­lan, hi­tet­len hang fe­lel­te:
– Ke­ve­sen va­gyunk ah­hoz, hogy temp­lo­mot épít­sünk.
– Ele­gen va­gyunk! – ki­ál­tot­tam. – A kő itt van a be­om­lott temp­lom­ban. Az asz­ta­los­mun­kát adom én. Hát ma­guk mit ad­nak?
Hi­tet­len­ked­ve te­kin­tet­tek rám. Gon­dol­ták, ígér­het­nek akár­mit, úgy­sem lesz be­lő­le sem­mi. De már a lé­lek meg­ra­gad­ta őket, és hét csa­lád meg­aján­lott 35 ezer lejt a temp­lom­épí­tés­re! És ki is fi­zet­ték ezt né­hány év alatt!
A temp­lom­rom mel­lett a Domahidi György sír­já­nál ál­lot­tam. Dur­ván fa­ra­gott, írás nél­kü­li fej­fá­ja volt. Domahidi György 1826-tól 1866-ig volt Mezőújlak re­for­má­tus pap­ja. Ez alatt az idő alatt pusz­tult el itt az egy­ház. Domahidi György uno­kái gö­rög ka­to­li­ku­sok let­tek. A pusz­tu­lás hű­vös sze­le csa­pott az ar­com­ba. Mi lesz az én uno­kám­ból? Lop­va le­tö­röl­tem a le­gör­dü­lő könny­csep­pet. Be­le­néz­tem a ha­nyat­ló nap­ba, és imád­sá­gos szív­vel só­haj­tot­tam: Éle­tet aka­rok a ro­mok fe­lett.
Fel­épült a mezőújlaki temp­lom. Csak a jó Is­ten tud­ja, hány ál­mat­lan éj­sza­kám­ba ke­rült. Men­­nyit kol­dul­tam, men­­nyit dol­goz­tam. Most, utó­la­go­san cso­dál­ko­zom raj­ta, hogy hogy is mer­tem ne­ki­kez­de­ni. E ki­csi temp­lom ár­nyé­ká­ban hú­zó­dik meg pusz­tu­ló né­pünk. In­nét kezd­tem meg a szór­vá­nyok gon­do­zá­sát.
Min­den ne­gye­dik va­sár­na­pot a szór­vá­nyok­ban töl­töt­tem. Ami­kor dél­előtt az anya­egy­ház­köz­ség­ben van szol­gá­la­tom, az­nap dél­után Septér le­ány­egy­ház­köz­sé­gé­ben tar­tok is­ten­tisz­te­le­tet. Szór­vány­gon­do­zó na­po­kon 40-50 km utat te­szek meg. Szór­vá­nya­im kö­zött Nagy­cé­gen ta­lál­tam a leg­több re­for­má­tust: 70 lé­lek. Ura­dal­mi bé­re­sek vol­tak, akik a föld­re­form­mal né­hány hold föl­det kap­tak – most nyo­mor­gó gaz­dák.
A ku­rá­tor há­zá­ban tart­juk az is­ten­tisz­te­le­te­ket. Val­lá­sos, ra­gasz­ko­dó hí­vek, akik a szét­szórt­ság­ban egy­más­ra ta­lál­tak. Min­den ne­gye­dik va­sár­nap nagy ün­nep ne­kik, öröm­mel vár­nak. Saj­nos, csak ir­tó­za­tos fá­radt­ság­gal tu­dom meg­kö­ze­lí­te­ni ezt a szór­ványt. Mezőújlaktól Nyu­gat­ra emel­ke­dik a Kurmatúra ne­vű ma­gas há­gó. Ezen ke­resz­tül le­het Nagy­cég­re jut­ni. Csú­fabb, ir­tó­za­to­sabb utat nem is­me­rek. Szé­dí­tő­en me­re­dek, szür­ke­pa­lás om­lá­son át vág­ták be ezt az utat. Me­re­dek ív­ben csú­szik le­fe­le. Az út fe­lett víz­mo­sá­sos, ko­pasz agya­gos pa­la, de nem tud ál­lan­dó­an meg­ka­pasz­kod­ni, mert a leg­el­ső eső ki­mos­sa.
Még az ár­va­lány­haj is ir­tó­zik et­től a ko­pár­ság­tól, és tün­te­tő­en tá­vol ma­rad a töb­bi dom­bon. Az út alatt to­vább om­lik a part. Mi sárt az eső fe­lül­ről le­mos, azt az út­szél­re lö­kik. A Kurmatúra alatt kör ala­kú agyag­dom­bok emel­ked­nek. A ke­rek dom­bo­kon túl, több ezer hol­das le­ge­lő kez­dő­dik. Cso­mós, zsom­bé­kos fü­vek nő­nek itt, mint a tur­kesz­tá­ni sztyep­pe­ken. Va­ló­di ázsi­ai han­gu­lat. Csak a kir­giz pász­tor he­lyett pa­ku­lár ti­lin­kó­zik. Dom­bok­ba vájt gö­dör a la­ká­sa. Gyep­tég­lá­ból van az ágya ki­rak­va. Az ágy­ne­mű­je szalmaroncsalék. Csat­to­gó fo­gú ku­tyái kör­be­fog­nak, ki­pró­bál­ják ügyes­sé­ge­det és bá­tor­sá­go­dat. Ami­re ki­ér­kez­tem a nagy­cé­gi te­tő­re, cse­pe­gett az iz­zadt­ság ró­lam.
Ha­za­fe­le jö­vet a Kurmatúra alatt a ki­me­rült­ség­től le­ros­kad­tam. Az éh­ség is gyö­tör­ni kez­dett. A ham­va­sod­ni kez­dő kö­kény nem csil­la­pí­tot­ta éh­sé­ge­met. Egy órai pi­he­nés után még min­dig szé­dü­lő fej­jel vág­tam ne­ki a me­re­dek út­nak. Több­szö­ri pi­he­nő után ér­kez­tem ha­za.
Ol­vas­tam egy ame­ri­kai ma­gyar lel­kész­ről, hogy re­pü­lő­gé­pen jár­ja be a nagy tá­vol­ság­ra le­vő szór­vá­nya­it. Cso­dá­lat­tal ír­tak ró­la, ün­ne­pel­ték. Na­gyobb fá­radt­ság Mezőújlak szór­vá­nya­it fel­ke­res­ni.
El­pusz­tul­nak szór­vá­nya­ink, mert azok gon­do­zá­sá­ra nem ál­do­zunk sem­mit. Ron­gyos, nyo­mor­gó me­ző­sé­gi lel­ké­sze­ink nagy ré­sze azért nem lá­to­gat­hat­ja nagy­szá­mú szór­vá­nyát, mert gya­log nem tud 15-50 km utat meg­ten­ni, sze­kér­re nincs pén­ze. A szór­vá­nyo­kon la­kók pe­dig úti­költ­sé­get nem akar­nak, és ren­de­sen nem is tud­nak fi­zet­ni.
A szór­vány­gon­do­zó lel­kész ren­de­sen csak ak­kor tud ered­ményt el­ér­ni, ha min­den­kép­pen kü­lönb, mint a szór­vá­nyok­ban la­kó más egy­ház­hoz tar­to­zó kol­lé­gá­ja. A hely­benn­la­kó lel­kész min­den nap ha­tás­sal van a szór­vá­nyok­ban la­kó hí­ve­ink­re. Mi 4-5 hét­ben csak egy­szer ta­lál­ko­zunk velök. En­nek a rö­vid 2-3 órás ta­lál­ko­zás­nak an­­nyi lel­ki erőt kell ki­su­gá­roz­ni, hogy le­gyen elég el­len­ál­lá­sa an­nak a lé­lek­nek a hely­be­li kí­sér­té­sek­kel szem­ben.
Meg kell ér­tet­ni a szór­vány hí­ve­i­vel, hogy a ve­gyes há­zas­ság el­pusz­tít­ja őket. Érez­tet­ni kell velök, hogy Is­ten­nek leg­na­gyobb aján­dé­ka, hogy re­for­má­tus­nak szü­let­tek. So­ha­sem sza­bad kér­ni tő­lük. Ha ke­pe­hát­ra­lé­kért per­be fog­ják a szór­vány hí­ve­it, azu­tán hi­á­ba jön a lel­kész, nem tud­ja töb­bet ös­­sze­szed­ni őket. Amit ad­nak szívök sze­rint, az a lel­ké­szé. A szór­vány so­ha­sem jö­ve­de­lem, az mind­ég anya­gi rá­fi­ze­tés, még ak­kor is, ha az ön­ként vál­lalt ke­pét meg­fi­ze­tik, hi­szen a szór­vá­nyok kö­zött a leg­rit­kább eset, hogy a fu­var­díj meg­té­rül­jön a jö­ve­de­lem­ből.
Nagy kí­sér­tés a temp­lom. A zász­ló­dí­szes, ol­tá­ros temp­lo­mok fel­szív­ják gyen­gébb hí­ve­in­ket. Ez el­len csak ko­moly kon­fir­má­ci­ói elő­ké­szí­tés­sel se­gít­he­tünk. Ez a leg­ne­he­zebb fel­adat. A leg­több szór­vá­nyon so­ha­sem volt re­for­má­tus is­ko­la. A leg­töb­ben nem tud­nak ír­ni, ol­vas­ni. Hogy ta­nít­sad a Ká­tét, ami­kor 4 hét­ben csak egy­szer lá­tod hí­ve­det? Én úgy ol­dot­tam meg ezt a leg­ne­he­zebb dol­got, hogy a kon­fir­mál­ni aka­rók két­he­ti ta­nu­lás­ra át­köl­töz­nek az anya­egy­ház­köz­ség­be ven­dég­nek és itt nem na­pi 1 órát, ha­nem amen­­nyit ki­bír­nak, fog­lal­ko­zom velök.
Nem vá­dol­ni aka­rok, de mint szo­mo­rú tényt em­lí­tem meg, hogy pusz­tu­lá­suk egyik fő oka a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház azon ta­ní­tá­sa, hogy bűn re­for­má­tus is­ten­tisz­te­le­tet meg­hall­gat­ni. A ka­to­li­ku­sok jár­ja­nak a gö­rög ka­to­li­kus temp­lom­ba, mert az a test­vér­egy­ház temp­lo­ma. Ke­resz­tel­jék őket, te­mes­sék őket a gö­rög ka­to­li­kus lel­ké­szek. Így volt, és így van ez ma is. A ró­mai ka­to­li­kus lel­ké­szek, ha rit­kán kör­utat tesz­nek, a gö­rög ka­to­li­kus temp­lom­ba gyűj­tik ös­­sze hí­ve­i­ket.
Lo­vat vet­tem, hogy szór­vá­nya­i­mat kön­­­nyeb­­ben lá­to­gat­has­sam. Hol a ló visz en­gem a sze­kér­rel, hol én ve­ze­tem a lo­vat a sze­kér­rel. Így ha­la­dunk a Kurmatúrán ke­resz­tül Cég fe­lé. Még­is csak kön­­nyebb az ame­ri­kai kol­le­gám­nak, az re­pü­lő­gé­pen jár.
Szi­bé­ri­ai kösz­vén­­nyel te­lí­tett lá­bam nem bír­ja a nagy gya­log­lást, ezért vet­tem a lo­vat. De mi lesz ak­kor, ha a ló el­dög­lik? Re­mény­sé­gem sincs ar­ra, hogy má­si­kat ve­hes­sek, hi­szen a nyo­mo­rú­ság sok­szor el akar­ja adat­ni ezt is. El­gon­dol­ni is meg­döb­ben­tő, hogy a szór­vá­nya­i­mon la­kó 92 csa­lád lel­ki-gon­do­zá­sa egy ge­be éle­té­hez van köt­ve. Ha meg­dög­lik a lo­vam, nincs szór­vány­gon­do­zás?
De en­nél is van na­gyobb ve­sze­de­lem. A papilakás lak­ha­tat­lan. Fa­la ki­dűlt. Fe­de­le be­hor­padt. Ab­la­kai el­kor­had­tak. Hí­ve­in­ket a kon­ver­zió pók­há­ló­szá­la tart­ja csak az ös­­sze­om­lás­tól. A rovatal kép­te­len­ség. Ré­mít a ha­tal­mas adóhátrálék. Két év óta a kong­ru­ám­ból le­vont rovatalokat az egy­ház­köz­ség nem fi­zet­te vis­­sza, mert nincs rá fe­de­zet, és nem is lesz. Ha­von­ta 3-400 lej a kong­ru­ám, amit kéz­hez ka­pok. A kanonika föld a ve­tő­ma­got is gon­dol­kod­va ad­ja vis­­sza.
Úgy ér­zem ma­gam, mint az el­len­ség­től kö­rül­fo­gott tá­bo­ri őrs. A te­le­fo­non dö­rög fe­lém a pa­rancs: „Utol­só em­be­rig ki­tar­ta­ni!” Sok­szor fel­ve­tem a kér­dést. Van-e cél­ja e küz­de­lem­nek? Egye­dül meg­ment­he­tek-e 92 csa­lá­dot? úgy rém­lik, hogy még ma­ga­mat, csa­lá­do­mat sem tu­dom meg­men­te­ni. Jön fe­lém lom­ha lép­tek­kel az ut­cán Domahidi György uno­ká­ja, mint a ki­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szó vég­zet. Gyer­me­ke­met ta­nít­ja Szentgericei Nagy Zsig­mond déd­uno­ká­ja Naghiu Nicolai. Tá­bort jár kö­rü­löt­tem a múlt és a jö­vő. Ir­tó­zom a jö­vő­től. Elő­de­im sor­sá­ra ju­tok. ők is küz­döt­tek bi­zo­nyá­ra, de ki­me­rül­tek és le­csúsz­tak. Én is só­haj­tok éj­sza­ká­kon: „Elég Uram! Nem bí­rom to­vább. Vedd ma­gad­hoz az én lel­ke­met.” Né­ha úgy rém­lik, mint­ha hal­la­nám Is­ten üze­ne­tét: „Elég ne­ked az én ke­gyel­mem!” És új­ra­kez­dem a re­mény­te­len har­cot.
Az apos­tol ta­ná­csol­ja: Egy­más ter­hét hor­doz­zá­tok. Meg­döb­ben­ve ta­pasz­ta­lom, hogy ez csak ta­nács, de nem va­ló­ság. Le­gyen a szór­vány­gon­do­zás mind­an­­nyi­unk­nak a ter­he. A szór­vány­gon­do­zó egy­ház­köz­sé­gek ma át­me­ne­ti nyo­mor­ta­nyák. Aki te­he­ti, az me­ne­kül az ilye­nek­ről. Ha nem tud me­ne­kül­ni, küzd egy da­ra­big, az­tán tá­gít a lel­ki­is­me­re­tén, le­csú­szik, mint elő­de­im, és ös­­sze­om­lik utá­nuk min­den. Ha meg akar­juk men­te­ni szór­vá­nya­in­kat – pe­dig meg kell men­te­ni, mert így vér­zünk el, a leg­jobb, a leg­lel­ke­sebb fi­a­tal lel­ké­sze­in­ket kell el­he­lyez­ni ezek­re a vé­gek­re. De ez ne le­gyen bün­te­tés. Eze­ket a mis­­szi­o­ná­ri­u­so­kat men­te­sí­te­ni kell a gon­dok­tól, leg­alább annyi­ban, hogy gyer­me­ke­i­ket ta­nít­tas­suk, és úti­költ­sé­ge­i­ket meg­té­rít­sük.
Meg kell ala­kí­ta­ni a szór­vány­mis­­szi­ót. Ide lel­kes, ön­fel­ál­do­zó em­be­rek kel­le­nek és ál­do­za­tos szí­vű hí­vek. Ha nem se­gí­tünk szór­vány­gon­do­zó test­vé­re­in­ken, ak­kor mun­ká­juk ju­tal­ma a nyo­mo­rú­ság és a pusz­tu­lás lesz. Ha csak ti­zed­an­­nyi imád­ság és ti­zed­an­­nyi mor­zsa hul­la­na szór­vá­nya­in­kért, mint ide­gen cé­lo­kért, nem ve­szí­te­nők el szór­vá­nya­in­kat!
Szór­vá­nya­ink meg­tar­tá­sa nem le­het to­vább is né­hány em­ber ma­gán­ügye. Az a né­hány szór­vány­gon­do­zó, aki ko­mo­lyan ve­szi fel­ada­tát, se­gít­ség nél­kül a ter­het nem bír­ja to­vább.
Egy­más ter­hét hor­doz­zá­tok!

Mezőújlak, 1934. au­gusz­tus 26. 

Forrás: Polísz, 2008. 101. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap