Földmélyből a mennybe (Gyászbeszéd, Kiss Dénes temetésén)

Szerkesztő A, cs, 01/01/2015 - 00:11

             

 

              

                     

                 

      

Tudom, közhely, mint maga a temető is, hogy aki váratlanul, számomra mindenképpen hirtelen eltávozik, valóságos űrt hagy maga után, szellemi, fizikai vákuumot. Föladja a leckét, nem hetykén, inkább bölcsen: no, fiúk rajta töltsétek be! Nem tudjuk. Egy heroikus élettel, és egy ilyen halállal nem lehet versenyezni, talán csak felnőni hozzá egyszer. Az együttérzés, a rokonszenv nem erőltethető dimenziók. Mitől, miért kedvel valaki valakit, talány. Ez verstől, szakmától független. Tán elrendelés? Jellem, következetesség elismerése a lét hétköznapjaiban is. Ez a kitartás, a szívósság, ami Őt is jellemezte, petőfiesen villanásos, ám kissdénesi gyors reagálású versei, a belőlük pőrén kilüktető igazság engem lenyűgözött, számosakat taszított. Sejteni vélem, miért. Nos, ebbe a háborúba nem is ők haltak bele ideje korán. Bár Dénes élhetett volna még, igaz nem is kapott Kossuth-díjat, megalapítása óta ennek odaítélése politikai kategória, eszköz. Amikor ezt szóvá tettem, ugyan hagyd már, mondta nekem, az ókori idők babérkoszorúja mélységesen többet jelent. Talán ez a díj még közelít a valódi talentum elismeréséhez. Az ő homlokán a babér, meggyőződésem, hervadhatatlan. Élhetett volna még, néha most is látom feltűnni deresen ezüstös fejét. Tengerkék szemét, az ártatlanság ősin megőrzött égboltját. Pedig megjárta a dantei bugyrokat is, az ellenség még nem tudta, hogy az 56’-os verseiért elítélt ifjú egy életre elkötelezte magát a hazáért, amelyet ma is sokan – a tanácsköztársaság óta kivált, mert nemzetközi hálózat zsoldosai voltak – tagadtak, tagadnak. Ám Dénes mindig is hitte a hazát, és vállalta. Kádár elment, és elment Horn is, akik ellen mindig is ágált. Dénes nemcsak a végső, már ha van ilyen, pillanatig, annyi nemes ős utódjaként töretlenül végigcsinálta a rámért életet, mindezt manifesztálta verseiben, költői hitvallásában és ősmagyar nyelvkutatásaiban, amely gazdagságának méltó felismerése még várat magára. És eljön majd az idő. Tudom! Én költő voltam és „csak” see horizont tengerész. Ő, mint a zuhanás művésze, nemcsak költőként, de ejtőernyősként is jelen volt. A nem félünk zálogaként. Bár Dénes bízott abban, hogy mindig kinyílik az ejtőernyő. Én nem hittem, nem hihettem jogosan, hogy ebből a kalandból is, ami a Haza, tán kimenekülünk. Tévedtünk? A lehúzó örvények mindmáig működésben maradtak. Kötelékben repülni idézem a mindnyájunk által nagyra becsült Kovács Gergelyné Irénke múlhatatlan igazságú szavait. Kis Dénes hitt a kötelékben, a szövetségben. A Trianon Társaságban, a Magyar Művészeti Akadémiában - amelyhez mindvégig hű maradt, némelyekkel ellentétben -, mint ahogy rendszeresen részt vett a Lyukasóra szerkesztésében, elnöke volt a Magyar Írókamarának is.  

Tudom, hogy nem félt. Ez nyomatékosan fontos. Belevágott, mert erkölcsi kötelességének tartotta. Szemérmes volt, néhány héttel ezelőtt találkoztam vele, semmi nem látszott rajta, nem figyelmeztetett, jelét sem adta, hogy elmegy. Tán nem akart gyengíteni. Akadnak ilyen férfiak, akik nem keverik össze a magánmegbízatást, az általánost, az Isten által rájuk mért harccal. Dénes 1956-tól napjainkig ezt az állhatatosságot képviselte. Kedveltük egymást, ő a levegőben, én a tengeren. Mi az élet lényege? Tán, hogy adott, veszély, mely részben megfigyelhető? A kockázat is benne van. A gépből kiugrattattál Dénes, és most nem nyílott ki az ernyő. Érzem, létezik egy fordított gravitáció, földmélyig zuhansz, és mégis a mennybe mész.

 

2013. július 18.                                                                                                                            Döbrentei Kornél

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap