A fogarasi vár tömlöcének a rabja ─ Mesélő magyar várak

Bige Szabolcs Csaba, szo, 01/05/2019 - 00:08

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen, tán még az almafánkon daloló madárka sem tudta, mikor a szépséges Erdélyországban volt egy vár. De ez nem akármilyen vár volt. A környék öregjei azt mesélték, hogy a vár tömlöcében raboskodott egy ifjú.

Egyetlen bűne csupán csak az volt, hogy beleszeretett a várkapitány leánykájába Iluskába. Ezen nem volt semmi csodálni való, hiszen Iluska olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.

Ilyen alapon a környék összes legényét tömlöcbe lehetett volna vetni, mert aki meglátta, amint sétálgatott a vár előtti vizesárok partján, annak szíve mindjárt egy nagyot dobbant. Az volt a szerencséjük, hogy a leányka semmi érzelmet sem mutatott feléjük. Nem úgy, mint Áronért, a várban szolgálatot teljesítő lovászfiúért. Amint szemük találkozott véletlenül, azonnal egymásba szerettek. Attól a perctől kezdve éjjel – nappal titkon egymás nevét szólongatták. Titokban kellett tartaniuk szerelmüket, mert a zord atya mindenkinek megtiltotta, hogy Iluskára nézzen, s nem is beszélve, hogy beleszeressen.

A várkapitány azt tervezte, hogy előkelő nagyúr lesz kislányának a férje. Ezért szinte minden héten nagy mulatságokat tartott a várban, és meghívta a környék nagyurait, de gyakran még grófokat, bárókat is. Gondolom nem is kellene mondanom, annak örült volna legjobban, ha egy királyfi jönne el fehér paripán, hogy feleségül vegye.

Arról meg aztán szó sem lehetett, hogy egy lovászfiú legyen a mátkája. Pedig, mint ahogyan mondottam volt, a két fiatal egy véletlen pillanatban egymásba szeretett. Találkozni, beszélgetni csak nagy ritkán tudtak, amikor a szigorú apa kilovagolt a várból vadászni a cimboráival.

Ilyenkor a leányka leszaladt az istállóba és titkon, elbújva a legsötétebb sarokban váltottak néhány szót. Iluska nem sokáig maradhatott, félő volt, hogy valaki beárulja édesapjának és akkor, jaj, lesz Áronnak. Még csak hagyján, ha a várkapitány elzavarja a várból és egy életre földönfutó válik belőle. A zord apa határozottan kijelentette, ha valaki is szemet mer vetni kislányára, azt a vár rideg, mély tömlöcébe veti.

─ Drágaságom, nem maradhatok tovább – súgta a lány. – Nem akarom, hogy édesapám tömlöcbe vessen. Nem élném túl, ha ez történne veled.

─ Csak még egy percig maradj! – rimánkodott Áron. – Oly ritkán láthatlak, foghatom puha, hófehér kezecskédet.

Iluska engedett a kérésnek, s ez lett a vesztük. Meglátta a várkapitány szolgája, aki nagyon irigy volt a legényre.

Amikor megjöttek a várkapitány a vadászatból, azonnal hozzá rohant és beárulta a két szerelmest.

Mi sem kellett több a lány apjának. Azonmód ordítozni kezdett, tépte a haját és szakállát, amiért ez a szégyen megesett a családban.

Még csak annyit sem tudott várni, hogy magához hívatja Áront. Ő maga futott dühöngve az istállóba és kérdőre vonta a legényt.

─ Áron fiam, igazat felelj nekem, mert ha nem fejedet veszem kardommal! Igaz-e, hogy szemet vetettél kislányomra és elcsábítottad.

─ Iluskát nem kellett elcsábítani, ő is legalább annyira szerelmes belém, mint én beléje – mondta a lovászfiú nagy büszkén. – Szeretném kapitányuramtól megkérni leánykájának a kezét, és adja áldását a frigyünkre.

Amikor ezt a merész, pimasz beszédet meghallotta a várkapitány, olyan haragra gerjedt, hogy majdnem felrobbant a méregtől. Egész idő alatt a kardja után kapkodott. Talán csak a Jóisten mentette meg Áront, hogy nem hasította ketté.

─ Mit merészelsz, te bitang? – üvöltötte a várkapitány. – Nem érdemled meg, hogy a napsugarak cirógassák arcodat. Várkapitányi mivoltomból adódóan, azzal büntetlek, hogy életed végéig a fogarasi vár legmélyebb tömlöcében fogsz raboskodni. Soha többé nem láthatod kislányomat, akit a leggazdagabb kérőnek odaadok még ebben a hónapban.

Iluska hiába kérlelte édesapját, hogy ne legyen ennyire szigorú, lágyuljon meg a szíve és bocsásson meg a lovászfiúnak. Legalább engedje meg, hogy világgá menjen.

A várkapitány nem engedett elhatározásából. Katonáival megfogadta Áront és erőszakkal a sötét, mély tömlöcbe vetették, mint egy legutolsó útonállót.

Gyorsan híre ment Erdélyországban, de még a határain is túl, hogy a fogarasi várkapitány feleségül akarja adni leánykáját egy gazdag nagyúrnak.

Jöttek is a kérők egymás után. Mindnek volt valami baja. Amikor a várkapitány beszélgetni kezdett velük szinte mindjárt kiderült, hogy nincs elég vagyona. Bugyellárisában nem csengett elegendő aranytallér. Mindnél hiányzott egy kevés. Legtöbbje még rangban sem érte el, amilyet édesapja Iluskának szánt.

Egy nap futár érkezett a várba és jelentette, hogy a király és fia hamarosan látogatást tesz a várban.

Ennél nem is lehetett volna jobb hír a várkapitány számára. Kiadta az útját a rengeteg kérőnek és türelmetlenül várta a királyt és a fiát. Azt remélte, ha a királyfi meglátja Iluskát, mindjárt megtetszik neki és megkéri a kezét.

Szegény kislány egész nap sírt a szobájában. Még enni sem volt hajlandó.

─ Iluskám, kicsi leánykám, ne sírd vörösre szépséges szemeidet. Nemsokára megérkezik a király a fiával. Meglásd, amint meglát a királyfi, azonnal beléd szeret és feleségül vesz. Királyi várban, nagy fényességben, pompában fogsz lakni. Jobb lesz neked ez mint egy éhenkórász lovászfiú.

─ Édesapám, de én csak őt szeretem. Nem kell nekem királyfi. Nem tudnék vele boldog lenni.

A várkapitány mérges volt, amiért kislánya ilyeneket mondott, de szerette is. Ezért egy nagyot nyelt, majd mondta:

─ Idővel megszereted a királyfit is, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

Az apja nem tudta megnyugtatni kislányát. Hiába ígért neki miden szépet és jót, az csak sírt reggeltől estis és estétől reggelig. Alig aludt valamit szegényke.

Mindenki nagyon sajnálta Iluskát és féltették, hogy még a végén a szépséges leányzó a nagy bánatában elfonnyad, mint ősszel a virág.

A hír eljutott a vár tömlöcének legmélyebb pontjára is. A porkoláb szomorúan Áron fülébe súgta:

─ Mátkád maholnap feleségül adják a királyfihoz. Holnap érkezik a fogarasi várba látogatóba édesapjával, a királlyal.

Többet nem mondhatott. Nem lett volna jó, ha valaki meghallja, miket mond a rabnak. Még az is megeshetne, hogy ő is a rab mellé kerül a tömlöcbe.

Ez éppen elég volt Áronnak, hogy a bánat még jobban rágja a szívét.

Egész nap megállás nélkül fel – le, járkált a kicsi zárkába, és minden fordulónál a kemény falba verte a fejét.

Talán már századszorra is beverte a kobakját a falba, amikor a szikla, mintha kicsit megmozdult volna. Vizsgálni kezdte a falat, s lássatok csodát egy kis munkával a sziklát ki lehetett venni a falból. Ott egy alagutat pillantott meg, ami a sötét ismeretlenbe vezetett.

Éppen akkora volt a nyílás, hogy Áron átfért rajta. Nem érdekelte hová vezet az alagút, elindult rajta. Legalább nem kell tétlenül várnia, hogy Iluska édesapja feleségül adja a királyfihoz.

Tapogatózva haladt előre. A sötétség miatt az orra hegyéig sem látott el. Ennek ellenére bátran haladt lépésről lépésre, amerre az alagút vezette.

Szerencséjére egyszer csak világosságot látott maga előtt. Hamarosan egy sűrű erdőben találta magát, ahol volt egy rozoga viskó, amelyben zsiványok tanyáztak.

Észrevétlenül bekukkantott a viskó pókhálós ablakán és meghallotta, hogy miről beszélnek a zsiványok. Azt tervezték, hogy meglepik a király kíséretét, legyilkolnak mindenkit és megszerzik a koronát.

Áron tudta, mit jelent, ha a Szent Korona illetéktelenek kezébe kerül.

Azonnal elfelejtette minden bánatát és rohanni kezdett, hogy megvigye a királynak, mire készülnek a zsiványok.

A környéken nem volt olyan jó futó, mint Áron. Ha kellett mindenkit lehagyott. Most is nyakába szedte lábait és kiszaladt a közeli útra, ahol jött a király kevéske kíséretével. Mindig így járta az országot. Népe nagyon szerette, mert nagyon jó és igazságos király volt. Csak pár katona lovagolt a király és a fia mellett.

─ Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, meneküljön, mert a zsiványok életére törnek – kiáltotta Áron már jó messziről.

Eleinte nem akarták komolynak venni, amit mondott, de amikor a távolban megpillantották a hatalmas porfelleget, amelyben legalább seregnyi zsivány lovagol, a király kiadta a parancsot, hogy rejtőzzenek el. Az egyik katonáját elküldte a közeli faluba, hogy szóljon az ottani népségnek. Kérje meg őket, siessenek kapával, kaszával a segítségükre.

A zsiványok nagyon dühösek voltak nem találták a királyt és a fiát. A zsiványok vezére kiadta parancsba, hogy ha kell, akkor a föld alól is kerítsék elő.

Félő volt, hogy előbb vagy utóbb a zsiványok meglelik rejtekhelyüket. Már – már úgy nézett ki, hogy rájuk találnak, amikor a közeli falu, de még a szomszédos falvakból is megérkeztek a jobbágyok. Olyan sokan voltak, hogy egy pillanat alatt elkapdosták a zsiványokat, és rabszíjon a király elé vezették őket.

─ Derék legény vagy, fiam – hálálkodott a király. – Mondd csak, mit kívánsz viszonzásul, amiért megmentetted életünket és a Szent Koronát?

─ Jó szívvel tettem, fenséges királyom – válaszolta Áron. – Nem pénzért tettem, amit tettem. Különben is nagy az én bánatom, s már nem sokáig koptatom a lábam ezen a világon.

A király csodálkozva a legényre nézett és megkérdezte:

─ Mondd el bátran, mi nyomja a szívedet. Hátha tudok rajta segíteni! – biztatta a király.

─ Elmondani elmondhatom, de nincs sok értelme – mondta lehangolóan, se a király kérésére elejétől a végéig elmesélte a történetét.

Ezt végighallgatván a király elmosolyodott. Áron azt hitte, hogy már ő is gúnyolódik vele.

─ Nem kell tartanod, hogy fiam feleségül veszi a fogarasi várkapitány lányát Iluskát. Fiamnak már van kiszemelt mennyasszonya. Nemsokára feleségül veszi a lengyel király leánykáját. Nyugodt lehetsz, ha igazából szeretitek egymást, akkor hamarosan létrejöhet frigyetek.

─ Hogyan fenséges királyom. A várkapitány felaprít, ha megint meglát és megtudja, hogy megszöktem a tömlöcből.

─ Ne félj semmit! Segítek, hogy pár nap múlva oltárhoz vezethesd Iluskát. Amint látom, fiammal termeted megegyezik. Cseréljetek gúnyát és megérkezve a fogarasi várba, úgy foglak bemutatni a várkapitánynak, mint a fiamat.

Ezenkívül a király még azt is megígérte, hogy állni fogja a lakodalom összes költségét, majd a lagzi után Áront és ifjú feleségét felviszi Budára, hogy ott éljenek úri környezetben.

Így is történt. Igaz eleinte a várkapitány igen méregette a királyfit, mintha már látta volna valahol. De nem merte tőle megkérdezni, nem-e ő az a legény, aki a tömlöcben raboskodik. Helyette inkább nagyon boldog volt, hogy magas kérője van kislányának. Mindjárt bele is egyezett, hogy egybekeljenek.

A jelenlevők közül csak Iluska ismerte fel Áront, de ő meg nem árulta el, hogy a vár lovászfiúja a leánykérő királyfi ruhában. Különben is most már teljesen mindegy volt, hiszen a király második fiának fogadta Áront, és éppen úgy viselkedett vele, mintha saját vére lenne.

Nem tellett bele egy hét olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy egész Erdélyország zengett bele. Aki hivatalos volt, az annyit ehetett, ihatott, amennyi csak belefért. Még a kutyák sem koplaltak, sőt egy idő után rá sem bírtak nézni az előttük lévő húsra.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, az járjon utána! Itt a vége, fuss el véle!

 

(Kép forrása internet)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap