Foggal és körömmel Eger váráért

Doma-Mikó István, v, 08/28/2011 - 11:15

 

 

 

          Idegen, mielőtt elmerülnél e sorok olvasásában, hadd szóljak hozzád pár vigyázó szót. Te, aki az egri veszedelemről kívánsz tudni, bizton elvárod, hogy akképp vessem azt papírra, ahogy azt már előttem unos-untalan megtették.

          Mert egy nemes ősöm szemtanúja volt az egri veszedelemnek, szerencse ért, hogy ismerhetem annak való históriáját. Felfedem neked a történelem titkát: az egri vár sorsa csupán két vitézen múlott: Dobó István kapitányon, és egy Ibrahim nevű janicsáron!

De ím, halld a famíliánkban szájról szájra öröklődő históriát:

          Pitymallott, amikor megmozdult a hatalmas török tábor. A szürkületben először csak a csörtetésük hallatszott, majd a vasak koccanása, ahogy a létrák kampója a vártetőbe akadt. Világosban a vár arra ébredt, hogy falait sűrű létraerdő szorítja halálos ölelésbe, s a lajtorjákon fegyveresek másznak százan, ezren, tízezren.

          Ibrahim őrjöngve kapaszkodott felfelé. Lám, segített Allah és a bűvös talizmán, elsőnek léphet a vár fokára! Bátorságáért nagy jutalomban részesül: elsőként fog meghalni, s így Allah színe elé kerül, a Paradicsomba! (A temesvári ostromnál bezzeg elszegődött mellőle a hadiszerencse, s a Paradicsom helyett a többiek harsány röhögése közepette az epresben kötött ki. Ám most nem tévedhet!) Rövid görbe kardját előretartva, fogai között a jatagánnal, négyesével szedte a létrafokokat.

          Hirtelen tűzoszlop lobbant a szeme előtt! Meglepve tapasztalta, hogy nem a mozsárágyúból lőttek rá, a tűz belülről jön. Jajjjjj, már megint a felső négyes! Hajh, barátaim, mit tudhatjátok ti, milyen mostoha a janicsársors! A hitért harcolni, zsold nélkül, a katona egyetlen tulajdona a kardja, csak nagyritkán lakhat jól, s a csatában mégis az első sorban kell küzdenie. Ibrahim megadással viselte a sorsát, mígnem egy hete olyan megpróbáltatás érte, ami már szinte a hitét is kikezdte.  Fájni kezdett a felső négyes foga. Először csak szolidan, ahogy a fára mászó verebész próbálgatja az ágakat, hogy „hadd lám, melyik bír el”, hanem aztán derekasan rákezdte! Szeme előtt tűzcsóvák táncoltak, fülében darazsak dongtak, idegeiben villámok cikáztak. Társai látván, hogy beléköltözött az ördög, mindent megtettek, a megmentésére: kötélen kútba eresztették, mogyorófa-gallyal vesszőzték, füstbe lógatták. A fogfájást viselte valahogy, ám a gyógyításba kis híján belehalt. Életét egy kövér aga mentette meg: „Rakjátok fel reggel az ostromlétrára, haljon inkább katonához méltón” – bökött a vacogó füstös kupacra, ami annak előtte Ibrahim volt.

          S most itt van végre, Allah kegyelméből! Ám az átkozott felső négyes megint rákezdte… Csak a létra tetejét elérjem – fohászkodott fátyolos szemmel – ott már vége a szenvedésnek, a gyaurok menten lekaszabolnak.  Három, kettő, egy – számolta a lépéseket – no most! Egyetlen ugrással benn termett a falon, és kardjával vadul jobbra-balra vagdalkozott, … illetve csak akart, mert a penge nem akadt ellenállásba. Amikor véreres szeme kitisztult, láthatta, hogy egy fia ellenség sincs körülötte…

          Megpillantott viszont távolabb egy csodálkozó, ünneplő ruhás csoportot. Ezek lennének a vár védők? Keze még suhintott párat, mire lehanyatlott. A fenébe is… mi történik itten..? Most mitévő legyek – tanakodott magában, miközben a vitézek között egy magas, szálfa termetű férfit látott maga felé furakodni. A katonák tétován követték, de az egésznek nem volt semmi támadó, harci jellege…

          - Dobó István kapitány vagyok. Kit keres az úr? – szólította meg a hatalmas férfi.

Ibrahim fejében egymást kergették a gondolatok: lehet, hogy eltévedt, és ez itt nem is az egri vár? Mit jelent az ünneplő, és hogy nem harcolnak? Mitévő legyen? A többieknek már itt kellene lenniük…

         - Nos!? – ágaskodott fel Dobó bozontos szemöldöke.

 
         A csendet vágni lehetett. Tisztán érezte, hogy egy kövér verejtékcsepp elindul a tarkójától. A kapitány türelmetlenül toporgott. Ibrahimot Dobó iskolázott modora is zavarba hozta. A janicsár iskolán nem oktattak finom diplomáciát. A verejtékcsepp elérte a gerincoszlop közepét. Nyelt egyet és összeszorította a fogát... Jaj, csak azt ne tette volna! A várudvar egy szemvillanás alatt bíborszínűvé vált, szeme előtt vulkánok törtek ki, tűzijátékok pukkadtak, s agyában egy őrült dobverő kezdett zakatolni. A felső négyes elemében van! Szemei elhomályosultak, térde megroggyant, fogai közül kisiklott a hideg jatagán.

         A jatagán! A török janicsárok éles szúró- és vágófegyvere. Rövid pengéje görbe hegyben végződik, s az ostromlók ezzel alulról, egy villámgyors vágással felmetszik a védők hasát.  S e gonosz fegyver elindult abba az irányba, ahol Dobó nagylábujja vette önfeledt napfürdőjét a csizma egy bő nyílásán…

         És itt álljunk meg egy kitérőre. Tudod-é nyájas olvasó, mi volt a férfiúi szépség az Úr 1552-ik esztendejében, a három részre szakadt Magyarországon?  Bizton melléfogsz! Nem a deli termet, nem az arcél finomsága, s főleg nem a kackiás bajusz! Ha végleg kifogytál az ötletekből, bátran fordulj bátran hozzám, igaz jótevődhöz. Füledbe súgom, s tanuld: a KÖRÖM! S ha már megtudtad, fuss véle boldogan, de őrizd titkodat, mert biz’ a köröm határozta meg akkor, ki a legény a gáton.

         Ne vádolj vaksággal vagy részrehajlással az őszinte szóért: a magyar köröm más, mint a világ összes többi körme! Megértheted tehát e történelmi köröm jelentőségét, ami nem csak magyar, de egyben kapitányi is volt, s messze földön párját ritkította! Ez miatt aztán Dobónak sok irigye akadt, de a fehérnép bolondult érte. Ha vasárnap a szellős csizmájában végig sétált a piacon, tódult utána az asszonynép. „Odanézzen, idesanyám, milyen szép körmök!… Ó, ha én… ha egyszer én..” „Ej, te boldogtalan leány, elment tán az eszed, hogy nemzetes kapitány urunk körmeire vetettél szemet?”

         Ám Dobó úgy tett, mint aki nem látja, nem hallja a sóvárgókat. Isten bölcsességét vélte a dologban, ki teremté a férfiembert, hogy a körme nőjön, s teremte hozzá vászonycselédet, hogy az epekedjék érette.

         De térjünk vissza a gyilkos fegyverhez, ami e büszke körmök felé repült…

Ha repült, hát repülhetett, azokban ugyan hitvány török jatagán kárt nem tehet! Ám, mintha maga is tudná a pokolravaló mohamedán gyilok, az érzékeny körömházat vette célba. Ha már a görög mitológiában Achilleusnak volt sebezhető pontja, nem kívánhatjuk Dobótól, hogy – mégoly jeles vitéz lévén is – sérthetetlen maradjék. Bevégeztetett, ami a sors könyvében írva vagyon…

         Ordítása felülmúlt száz sebzett oroszlán bődülését, s ezt olyan tette követte, amire csak egy ember képes széles e világon: hatalmas, magyar, kapitányi, északkelet-egri pofon!

         Bizony, nagy Allah hatalma, ha egy szegény janicsár fogfájását egy villanás alatt megezerszerezi! Ibrahim maga se tudta, hogyan jutott a létráig ordítva, lihegve, kapkodva, arcát fogva…

         A török sereg már egy hete gyanakodva kémlelte a furcsa várat. Nem lövés, de egy pisszenés el nem hangzott, még csak szurkot, vagy forró vizet se öntöttek megnyugtatásul. Suttogták, hogy démonok laknak odafenn… A vérfagyasztó üvöltésre kővé dermedtek amint a sátáni falak mögül feltűnt társuk vörös, eltorzult arca. Nem kérették magukat, fegyvert eldobálva, sátrat hátrahagyva fejvesztetten menekültek, ahogy a lábuk bírta!

 

         A déli harangszó üresen találta a váralját, csak a teméntelen holmi árulkodott, hogy nemrég többtízezres sereg táborozott ott.
A várudvaron Dobó bicegett, fél csizmában, a másikat két mentés szolga vitte mögötte. Az asszonynép megrendülten követte a tekintetével, sokan eltakarták a szemüket, mások zokogtak.

         A harangszó messze érte be a török sereget. Ibrahim a táltosoknak kijáró szekéren zötykölődött, feje alatt selyem párna, szeme felcserért könyörög… Mögöttük parányira zsugorodott a távolban az egri vár, büszke, bevehetetlen falaival…

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap