Forgácsok

Bene Zoltán, k, 10/30/2012 - 00:02

 

 

 

 

.…azóta, hogy nyolcévesen egymásba kapaszkodva belefulladtunk a folyóba, valami különös kötelék fűz össze minket. Azt mondják, egypetéjű ikreknél szokott előfordulni hasonló. Nyolcévesen kimentettek bennünket a sodrásból, s az iszapra fektetve kipumpálták belőlünk a sárga, zavaros vizet. Először a tüdőnket kényszerítették újra lélegzésre, utána felfeszítették a szemhéjainkat. Látták, hogy tompa tekintetünkbe beleköltözött az örvény végeérhetetlen, delejes forgása. Bűvköréből nem is tudtunk soha kikecmeregni. Ügyetlenül, imbolyogva botladoztunk egymástól távol, ám ha együtt voltunk, mozgásunk valamelyest konszolidálódott, kezünk reszketése alábbhagyott, sutaságunk enyhült. A bűbájos folyvást nevetett és gúnyolódott rajtunk, azt állította, agyalágyultak vagyunk, és mi nem tiltakoztunk, csak hallgattunk konokul, megátalkodottan. Nem védekeztünk és nem cáfoltunk, nem vitatkoztunk és nem háborogtunk, tudtuk, értelme úgysem volna, hiszen a bűbájos mindaz, ami mi nem voltunk és nem lehetünk sosem, a bűbájos nyelve nem a mi nyelvünk, szíve nem a mi szívünk, élete és puszta létezése független a miénktől, mintha másik bolygón tapodnánk: a világegyetem egyik sarkában ő, a másikban mi. Nem vágytunk oda, ahol ő otthon érzi magát. Hallottuk és láttuk, amit a másik gondol, éreztük a szívünkbe szívódott koromfekete vizet és az orrunkban rekedt halszagú erjedést, a szemgolyónkban ebihalak lelkei úszkáltak, és nekünk éppen elég volt ennyi. Az évek múlásával gyengült ugyan kettőnk közt a kapocs, amely a halálban és a halálból született, gyengült kevéssé, de sohasem szűnt meg. Külön-külön sem lehettünk olyanná, mint a bűbájos, mindig is a szélekre sodródva éltünk, elfogadón, s talán büszkén…

….az esküvőre évtizedek elteltével hívtak meg mindkettőnket, mikor már esztendők óta nem találkoztunk. Ahogy kezet fogtunk, a bőrünk melegéből éreztük a bőr alatt szunnyadó hangulatot, az izgatott beletörődést, hogy ez a sorsunk, hogy ilyen jutott, halálból halálba tartóknak, ilyen. Besodródtunk a tömeggel a díszesnek puritán, puritánnak díszes templomba, sodródásunk közepette gépiesen vetettük a keresztet magunkra, ahogyan a többiek. Senkiben sem tudatosult, bennünk is csak halványan, hogy voltaképpen az oltáriszentségnek szól a gesztus – a legtöbben azzal sem voltak tisztában, mi a csuda is az oltáriszentség. A templom oldalfalai mellett festett gipszszobrok sorakoztak, a legtöbbről sejtelmünk sem volt, kit ábrázol, mégis megilletődve néztük őket, hiszen bizonnyal szentek voltak, másként nem kerülhettek volna oda. Egy padba ültünk, elfogódva figyeltük a bevonuló ifjú párt, nehezen idéztük fel magunkban hajdani arcukat, az ismerőst, a múltba veszőt, mégis meghatottan néztük esetlen mozdulataikat, leplezni próbált feszengésüket. Csörgedezett a szertartás, akár falban-tört vízvezetékből a víz, s én tudtam, hogy ő arra gondol, milyen különös, hogy a pap nem beszél szerelemről. Szeretetről papol, Szent Pált idézi, mismásol. Én is erre gondoltam….

….a lakodalomban is egy asztalhoz telepedtünk, így is terítettek nekünk, így kívántuk mi is, s közös asztalunk mellől szemlélődtünk csöndesen. A bolond asszony is eljött, láttuk, aki az utca végében lakott és söprűvel verte a háza előtti meggyfákat lelegelő gyerekhadat; a tanítónő is ott volt, földöntúli boldogságát tükröző mosollyal bólogatott a körülötte finoman összesűrűsödő és meg-megrezzenő térbe; az egykori osztálytársak hangosan ittak és zsírtól fénylett az álluk; a rokonság elégedett volt a hangászokkal és a pörkölttel, elégülten vigyorogtak felénk, bizakodásukat a tortába és az éjféli sültekbe vetették. A faluvégi kurta korcsmáros domborodó hasán összekulcsolt kezekkel joviálisan tekintgetett körbe-körbe, közben zsenge leánygyermeke törékeny ujjaival masszírozta redőkbe rendeződő tarkóját. A kövér boltos asszony virágmintás ruháján átütött az izzadtság, és úgy terjedt a foltja a két hóna alatt meg a mellein, amelyek úgy dagadtak ki a ruha kivágásán, akár kelő kenyértészta a teknőből, úgy terjedt az a sötét nyirokfolt, mint a vizelet-tócsa a vendéglő mögött, a részeges lélekbúvár körül, aki vacsora előtt alaposan felöntött a garatra – aznap már sokadjára, nem utolszor. Szomszédok hányták-vetették közös dolgaikat, s idő múltával hányták gyomruk tartalmát görcsös erőfeszítéssel, kínzóan visszájára fordult perisztaltikával a falak tövébe, vécécsészékbe, mosdókagylókba, hogy könnyebbülvén újabb adagokat falhassanak, újabb litereket nyelhessenek. Apró gyermekek fogócskáztak egymás lábain tipródó andalgók között, sikkantgatva és grimaszolva, nyomukban aggódó anyukák gondterhelt arca lebegett. A hangászok ismerős fizimiskájából egy-egy kacsintás koppant a retinánkon, s én hirtelen megéreztem, hogy csoda történt. Megéreztem, hogy ő észrevette azt a nőt, az egyetlen, valódi nőt, aki számára létezik, aki számára egyáltalán létezhet. Tudta, hogy ezért fulladt bele a folyóba évtizedekkel ezelőtt és ezért dörgölték vissza az életet a tagjaiba, ezért történt vele minden és ezért történt vele a semmi. Ezért: hogy megpillanthassa ezt az emberi lényt, ezt az arcot, ezt a hajat, ezeket az íveket és vonalakat és szemet és kezeket és lábakat és bokákat. Tudtam, hogy most föl szeretne állni és odalépni ahhoz az éteri lényhez, de méltatlannak érzi és otrombának érzi és szentségtörésnek érzi ezt az ormótlan, orcátlan profánságot, ezt az égbekiáltó blaszfémiát; de még ha nem is érezné annak, csírájában fojtja belé a meg sem kezdett, útjára sem indított, még csak izomrángásig sem éledő mozdulatot a bűbájos, aki számunkra torz, mindenki más számára fényesen csillogó mosollyal lép a nőhöz, hogy táncolni kérje. A nő pedig boldogan nyújtja a kezét. Tudtam, hogy most felállunk és elbúcsúzunk a vendéglátóinktól, s kinn, az utcán elválunk, hogy ki-ki a saját nyomorúságában sírja ki magából a közös halál fekete vizeit és forgácsolja le mindazt az életéről, ami még egyáltalán leforgácsolható….

 

 

Magyar Irodalmi Lap

(Nyomtatásban megjelent: Agria 2010. téli szám)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap