Franz Kafkától három kristálytöredék

Jókai Anna, k, 10/09/2012 - 00:01

 

Három apró novella, a tömbből kihasítva. Három kafkai vélekedés az emberről, helyzetéről és lehetőségeiről. Borzongató világ. Mintha jeges téli éjszakán nézné valaki a gyémántkemény csillagokat, a váratlan időben feltisztult boltozaton. Kafka számára nincs a kozmosznak melege. De a mikrojelenségek, a tárgyak is idegenek, tapintásuk inkább a menekülést sugallja, semmint a meghódíthatóság előlegezett diadalát.

Franz Kafka 1924-ben – negyvenegy éves korában – már halott. De addig szakadatlanul lengette zászlaját, különös életművét életszigete legmagasabb pontján. Nem tehetett mást. Csak azt közölhette, amit alkata és kora tudni engedett, mint a pusztulásra szánt szerkezet, félelmetesre olajozott csendben. Semmi lárma, semmi hókuszpókusz, semmi kínálkozó demagógia. Folytonos kutatás és folytonos akadályoztatás. Egyenlőtlen küzdelem heroizmusa. A névtelen, egyedi ember Emberré semlegesített tömörítése – a „rendelkezések” szövevényében az egyetlen Törvény faggatása. Megkísértette az Abszolútumot, s a legmagasabb szintű rejtvényfejtés labirintusa elnyelte.

Szorongató látomások az övéi – a saját idejükben, de a második világhullás gyilkos atmoszférája hússal tölti be az előre küldött rémület csontszerkezetét. A vízió – Kafka fegyelmezett, csupasz figyelmeztetése – pedig később anyagba öltözik, folyik a személyiség féreggé változtatásának undorító, ilyen-olyan ideológiákkal szentesített kísérlete. Az emberre szabott büntetés erősödik, miközben az elkövetett bűn egyre homályosabb.

A kafkai történetben a mindennapokat is általános kegyetlenség formálja negatív ünneppé – mintha minden apróságban történne valami jóvátehetetlen, mintha jelkép lenne minden moccanás. Mégsem elriaszt, hanem kérdez. Egyetlen alapkérdés változata a sok, pontos variációra törekvő közelítés: Mi a Törvény, és hogyan lehet a Törvénnyel azonos s abban oldódott a világ? Nincsenek megnyugtató feleletei, de hazug magyarázatokkal sem bűvészkedik. Keskenyre húzott szemmel figyeli, mit csinál magából az ember, mit csinálnak az emberből magából, végletes gőgjében az Ős-okot keresi. Álkerítéseket nem döntöget, a vaskapun – a záratlan, mégis táratlan vaskapun – veri véresre öklét. Áldozatként a küszöbön marad. S akik utána jöttek, jönnek, nem tudják már testét megkerülni.

Az ismétlődéstől félt. Hogy Káin újra és újra megöli Ábelt (Testvérgyilkosság). S hogy ettől még Káin se lesz boldogabb. A transzcendencia iránti közönyt rettegte, s bár a teremtő beavatkozást meg nem kísérelte, de tettenérő és higgadt tanú volt.

Az utasítás nélküli, engedély-meg-nem-szabta „belépés” állapotára ingerelt (A törvény kapujában). A mindenki számára személyesen különvaló és mégis közös út felfedezésére vágyott.

Tisztességes volt és könyörtelen. A mesterséges világítást – még átmenetiségében is – száműzte (A vonat utasai). De az alagút sötétségében távlati biztatás van. Az alagút, bár benyelte az emberiséget, de éppen önnön logikája, természete szerint – majdan újra kibocsátja a fénybe.

Szándéka a jelenben is érvényes: követendő. „Nem elégedhettem meg azzal, hogy csak odadugom az ujjam hegyét az igazsághoz.”

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap