Fülöp József – Marián Gabriella: Amerikai fogság 1/4. (visszaemlékezés)

Szerkesztő A, v, 11/10/2013 - 00:10

 

 

 

A mi­na­pá­ban ré­gi fény­ké­pek ke­rül­tek a ke­zem ügyi­be, s egy csep­pet el­időz­tem fö­löt­tük. A sok gyer­mek-, fér­fi- és as­­szony­ar­cot néz­ve az ju­tott eszem­be, hogy mos­tan­ra már fel­nőt­tek, ag­gá tet­te őket az idő, vagy le­het, hogy ép­pen egy csen­des te­me­tő­ben pi­he­nik örök nyu­go­dal­mu­kat. Mert im­már öreg fej­jel, ki ma va­gyok, tu­dom, hogy az élet örök­ké vál­to­zó. Ki­hajt ben­nün­ket az örök­nek hitt if­jú­ság me­ze­jé­re, hogy az­tán jól­la­kot­tan nyu­god­ni tér­jünk, ha itt van Szent Mi­hály nap­ja. Akár­mit is csi­ná­lunk, egy­szer béköszönt a tél, s ak­kor min­den küz­de­lem és győ­ze­lem egyet­len perc­cé mi­nő­sül. De van, hogy ez a perc nem a leg­job­bak kö­zül va­ló, sok­szor a küz­de­lem erő­sebb a jó­nál, s az el­szánt­ság né­ha fö­lül­múl­hat­ja a szé­pet is. Ejsze tán ezért is lát­tam meg legelőbbször a har­cot az egyik fény­ké­pen. Nem tar­to­zott éle­tem nagy örö­mei kö­zé, még­is szí­ve­sen ke­res­tem elé a szí­vem tá­jé­ká­ról.
Hogy mi­ért? Mert hi­szem, hogy a rossz­ra is tud­ni kell em­lé­kez­ni.
A ké­pen, me­lyet so­ká­ig fo­go­gat­tam, egy 20 éves for­ma le­gény­ke áll­do­gált, fe­hér gyolcs­ing­ben, szür­ke posz­tó­ha­ris­nyá­ban, s a lá­bán hermonika szá­rú csiz­ma. Ahogy job­ban meg­néz­tem, ak­kor vet­tem ész­re, hogy egy ta­risz­nya van az ol­da­lán. S ez a csí­kos szőt­tes ta­risz­nya volt az, amely kön­­nye­ket csalt a sze­mem­be, s osztán er­ről a ta­risz­nyá­ról eszem­be ju­tott az én drá­ga jó Anyám, a fi­a­tal­sá­gom s a há­bo­rú. úgy em­lék­szem ar­ra a nap­ra, mint­ha ma lett vol­na, ami­kor Anyám ide­ad­ta azt a ta­risz­nyát. ’43 te­lén szőt­te ne­kem a ki­csi osz­to­vá­tán, s mi­kor el­ké­szült, nem mon­dott sem­mit, csak a vál­lam­ra akasz­tot­ta. Csudálkoztam is erő­sen, mert Anyám­nak min­dig volt egy-két in­tő sza­va hoz­zánk, gyer­me­kek­hez, s egy ta­risz­nya még­is­csak meg­kí­ván­ta vol­na ezt a tisz­tes­sé­get, Anyám még­se mon­dott sem­mit. Hogy azért még­is szó­ra bír­jam, meg­kér­dez­tem, hogy mi­ért is szőt­te, s ek­kor csen­des halk han­gon csak en­­nyit szólt: hát­ha szük­sé­ged leszen rá. S én at­tól a perc­től kezd­ve fel­nőt­tem. Hi­á­ba vol­tam ka­to­na­vi­selt le­gény, is­ten­iga­zá­ból ak­kor in­tet­tem bú­csút a gyer­mek­kor­nak, s lép­tem be­lé egy olyan vi­lág­ba, mely erős vál­la­kat, ke­mény aka­ra­tot s rom­lat­lan szí­vet egy­aránt meg­kí­vánt.
Iga­za volt Anyám­nak, csak ma lá­tom, hogy men­­nyi­re iga­za volt, ami­kor a ta­risz­nya mel­lé nem adott ta­ná­cso­kat a bol­do­gu­lás­hoz. Mert mi­nek is adott vol­na, mi­kor mász­ká­ló gyer­mek­ko­rom­tól fog­va nap mint nap ta­nít­ga­tott be­csü­let­re, igaz­mon­dás­ra, tisz­te­let­re. Sze­gény csak ő tud­hat­ta iga­zán, mit is je­lent négy gyer­mek előtt men­ni, lám­pás­sal mu­tat­ni az utat, hi­szen on­nan­tól kezd­ve, hogy apá­mat el­vit­te a szív­ro­ham egy esős haj­na­lon, az ő nya­ká­ba sza­kadt ez a fel­adat. S a ta­risz­nyá­val kap­cso­la­to­san is iga­za lett. Nem telt el még egy tél, s ki­tört a há­bo­rú, s én 1944. szep­tem­ber 8-án meg­kap­tam a SAS-behívót, ami azon­na­li je­lent­ke­zést vont ma­ga után.
Anyám, mi jó fa­lat volt a ház­nál, azt mind be­lé­pa­kol­ta a csí­kos ta­risz­nyá­ba, mel­lé tett egy vál­tás fe­hér­ne­műt, két gyolcs­in­get, s az al­já­ba egy ki­csi ko­pott fe­szü­le­tet is be­lé­du­gott. Az­tán a vál­lam­ra akasz­tot­ta, s ke­zé­vel egy ke­resz­tet raj­zolt a hom­lo­kom­ra.
Így aján­lott a csíksomlyói Szűz ol­tal­má­ba, ha már ő ma­ga nem vi­gyáz­ha­tott re­ám fél­tő gon­dos­ko­dá­sá­val, s így in­dí­tott út­nak en­ge­met, el­ső­szü­lött fi­át az öl­dök­lés me­ze­jé­re.
1944. szep­tem­ber 9-én vet­tem fel a ka­to­na­ru­hát, s más­nap reg­gel már a 32-ős ha­tár­va­dász­ok­kal el­vit­tek min­ket Szilágysomlyóra. Csu­pa fi­a­tal le­gény ke­rült itt ös­­sze, leg­több­jük Csík vár­me­gyé­ből, de vol­tak, aki­ket a sors messzünebbről ve­zé­relt ide. Már az el­ső nap­tól kezd­ve test­vé­rek­ké let­tünk mind­ahá­nyan, mert a kö­zös sors job­ban eg­­gyé for­rasz­tott min­ket, mint a vér sza­va, de még­is vol­tak, akik­kel kö­ze­leb­bi ba­rát­ság­ba ke­rül­tem. Itt is­mer­ked­tem meg pél­dá­ul az ud­var­he­lyi Gálfi Damokossal s Bí­ró Pál­lal, akik­kel szív­bé­li jó ba­rát­ság­ba ke­rül­tem, s aki­ket so­ha az élet­ben nem fe­lej­tek el. Mi­u­tán ha­za­jöt­tünk Né­me­tor­szág­ból, sok­szor ta­lál­koz­tunk, s va­la­hány­szor le­ül­tünk be­szél­get­ni egy ku­pi­ca jó­faj­ta szil­va­pá­lin­ka mel­lé, örök­ké szó­ba ke­rült a há­bo­rú s a fog­ság, s elé­me­rész­ked­tek a ré­gi em­lé­kek. Má­ra már ezek a be­szél­ge­té­sek is em­lék­ké vál­tak, s úgy őr­ződ­tek meg a szí­vem­ben, mint a múlt­nak egy fon­tos ha­tár­kö­ve. Pe­dig ejsze jó lett vol­na, ha előbb reá­szá­nom ma­ga­mat az írás­ra, mert ak­kor azok is me­sél­het­tek vol­na ezen a fe­hér pa­pí­ron a há­bo­rú­ról, akik ve­lem együtt ér­ték meg a sza­ba­du­lást. Jó lett vol­na az ő gon­do­la­ta­i­kat is az enyém mel­lé vés­ni, mert együt­te­sen tán job­ban ki­ír­hat­tuk vol­na a lel­künk fáj­dal­mát. De ezen cse­le­ke­de­tek fe­lett im­már eltőtt az idő, Damokost s Pa­lit szép csen­de­sen el­ra­gad­ta a ha­lál, mint ahogy Ta­más Vil­mos s Ferencz Jó­zsi sincs már kö­zöt­tünk. Így hát egye­dül ma­rad­tam az írás­sal, leg­há­tul a fog­ság­ból sza­ba­dul­tak kö­zül, s le­het, hogy utol­só­nak, ki még em­lé­ke­zik a Né­me­tor­szág­ban el­töl­tött idők­re. Úgy ér­zem, nem lesz kön­­nyű he­lyet­tük is meg­fe­lel­ni, de még­is be­lé­fo­gok, míg nem ké­ső. Be­lé­fo­gok, s erőm sze­rint le­írom, mit csak tu­dok.
Szilágysomlyón nem so­kat időz­tünk, mert ahogy az oro­szok vo­nul­tak elő­re, min­ket vit­tek to­vább, Szé­kes­fe­hér­vár mel­lett Pákozdon vol­tunk egé­szen de­cem­ber ele­jé­ig. In­nen egy me­net­öl­tö­zet­tel gya­log el­vit­tek észak Ko­má­rom­ba, ami a cse­hek­től vis­­sza­ke­rült te­rü­let volt, s on­nan Izsáig gya­lo­gol­tunk, és de­cem­ber kö­ze­pé­ig az egész sza­kasz ne­héz­gép­pus­kás ki­kép­zés­ben ré­sze­sült.
A ki­kép­zés­ben a leg­ne­he­zebb az ele­je volt. Éb­resz­tő 5-kor, 6-ig reg­ge­li, az­tán ki­vo­nu­lás a gya­kor­ló­tér­re. Kö­vek­kel te­li hátizsákokot ci­pel­tünk na­po­kon ke­resz­tül, út­ta­lan uta­kon tör­tük magunkot a cél fe­lé, s köz­be be­lénk ver­tek min­dent, mi a ne­héz fegy­ve­rek­kel kap­cso­la­tos volt. Vol­tak na­pok, hogy reg­gel­től es­tig ne­héz­gép­pus­kás lő­gya­kor­la­ton vol­tunk. Olyan fá­rad­sá­got ejsze tán so­ha nem érez­tem, mint ak­kor. Az éj­je­li gya­kor­la­to­kon ne­megy­szer olyan fá­rad­tak vol­tunk, hogy el­alud­tunk a lö­vész­árok­ban. Ez azon­ban ir­tó ve­szé­lyes fe­gye­lem­sér­tés­nek bi­zo­nyult, s áris­to­mot vont ma­ga után, ami­től az Is­ten is őriz­zen. ügyel­tünk is egy­más­ra, hogy el ne nyom­jon a buz­gó­ság. De­cem­ber 17-én az­tán vé­get ért a ki­kép­zés, és vis­­sza­vit­tek ben­nün­ket Ko­má­rom­ba, s a kö­vet­ke­ző nap éj­je­lén egy egész zász­ló­al­jat – 1200 em­bert – be­ha­józ­tak a Szent Gel­lért ha­jó­ba. Ek­kor már Ma­gya­ror­szá­gon a nyi­la­sok át­vet­ték a ha­tal­mat, és Szálasi kor­má­nya ural­ko­dott.
Nyolc na­pig a ha­jó­ban vol­tunk, és az éj­sza­ká­kat min­dig a Du­na kö­ze­pén töl­töt­tük, ne­hogy va­la­me­lyi­künk meg­szök­jön, s vol­tak na­pok, ami­kor 12-15 ki­lo­mé­tert gya­lo­gol­tunk a ha­jó mel­lett, mert igen szik­lás volt a ta­laj, s fé­lő volt, hogy a sok em­ber túl­sá­go­san le­nyom­ja. Szer­re őr­sé­get tel­je­sí­tet­tünk, s a na­pi en­ni­va­lónk sós szalunna volt, ami­től úgy gyö­tört ben­nün­ket a szom­jú­ság, hogy ki­csi tar­tot­ta, hogy nem it­tuk ki a Du­na vi­zét. Mi­vel a mos­dá­si le­he­tő­ség nem­igen volt meg­old­va, a vi­zet csak meg­in­ni le­he­tett, egyéb­re hasz­nál­ni ti­los volt, így a tet­vek erőst el­sza­po­rod­tak raj­tunk. Iga­zán csak éj­sza­ka le­he­tett érez­ni, ho­gyan csíp­nek, ho­gyan szív­ják a vé­rün­ket. Kín­ke­ser­ve­sen él­tük túl ezt a nyolc na­pot. A leg­ször­nyűbb még­is az volt, hogy nem tud­tuk, mer­re visz­nek ben­nün­ket. A bi­zony­ta­lan­ság úgy sza­kadt ránk, mint vi­har a me­ző­re s meg-meg­haj­tott ma­ga alatt. Ak­kor cse­rél­tem el az egyik gyolcs­in­ge­met egy bar­na no­tesz­ra, hogy leg­alább le­ír­has­sam a lel­kem fáj­dal­mát, ha már el­mon­da­ni úgy­sem tu­dom.

Úszó lak­ta­nya

Szent Gel­lért ha­jó­ján, vén Du­ná­nak ágán,
sok fi­a­tal élet hány­ko­ló­dik ár­ván,
be­le­vág az or­ra a fo­lyó vi­zé­be,
mint az aszott bú az uta­sok szí­vé­be.
Az ár­bo­con ví­gan leng a né­met zász­ló,
s aj­kuk­ról csak tit­kon tör­het fel a zok­szó,
nem le­het sír­ni itt, ke­mény itt az élet,
há­bo­rú­ba men­nek, harc­tól ők nem fél­nek.
Az el­lá­tás ren­des, csak az étel ke­vés,
hely is alig van már, áll­ni bi­zony ne­héz.
Ho­vá is visz min­ket, egyi­künk se tud­ja,
csak só­haj­szó hal­lik, s a lak­ta­nya úsz­hat.

El­hagy­tunk mi min­dent, ha­zát, szü­lőt, há­zat,
el a sze­re­tőn­ket s az édes­anyán­kat.
ám­de éb­red­jünk fel, ne is néz­zük vé­gig,
hogy úszik a ha­jó, fel egé­szen Bé­csig.
De hi­á­ba len­ne éb­re­dés­nek oka,
csak só­haj­szó hal­lik, s úszik a lak­ta­nya.
Bécs­ben sincs meg­ál­lás, me­gyünk to­va on­nan,
sír a szél is na­gyon, s ne­héz eső kop­pan.
Hal­kan jő a vi­har, nem té­to­váz, fé­lő,
hogy fel­bo­rít min­ket ez a szür­ke fel­hő.
Sír­ha­tunk mi im­már, a só­ha­junk száll­hat,
jö­het ne­héz fel­hő, kön­­nyünk só­vá vál­hat,
nem en­ged a pa­rancs, nem hagy­ja a fo­lyó,
meg­vál­tá­sul ér­het egy el­té­vedt go­lyó.
Nyolc nap és nyolc kín­ke­ser­ves éj­sza­ka után a Szent Gel­lért a né­met­or­szá­gi Linz­ben kö­tött ki. In­nen megint csak uta­zás kö­vet­ke­zett, de­cem­ber 21-én be­va­go­ní­roz­tak, s vit­tek Landshutba. Itt ért min­ket a ka­rá­csony. Az ün­nep azon­ban el­ke­rült ben­nün­ket, mert hát ki is gon­dolt vol­na egy ár­tat­lan gyer­mek szü­le­té­sé­re, ami­kor mes­­sze a vi­lág­ban egy­mást öl­ték az em­be­rek. Ki­nek is ju­tott vol­na eszé­be a sze­re­tet ün­ne­pe, ami­kor gyű­lö­let ural­ko­dott az em­be­rek szí­vé­ben, s olya­nok lőt­tek egy­más­ra, akik ha­ra­go­sok sem vol­tak. S mi még nem is lát­tuk a pusz­tu­lást, Is­te­nem, mi lesz majd ak­kor, ha le kell lő­nünk egy ide­gen em­bert, ki so­ha nem vé­tett ne­künk. Biz­tat­tuk egy­mást, mert bi­za­ko­dás nél­kül el­vesz­tünk vol­na, de éj­sza­kán­ként, ami­kor ma­gunk­ra ma­rad­tunk, ál­mat­la­nul for­go­lód­tunk a pric­­csen, s ret­teg­tünk a há­bo­rú­tól.
A ki­kép­zés nap mint nap folyt, a gép­pus­kák, a tü­ze­lő­ágyúk úgy si­mul­tak be­le a te­nye­rünk­be, s úgy ad­ták meg ma­gu­kat az aka­ra­tunk­nak, mint a sze­re­lem­től resz­ke­tő le­ány. So­kan mond­ják, hogy a fegy­ver­nek lel­ke van, csak ak­kor en­ge­del­mes­ke­dik, ha szív­vel bán­nak ve­le, de én azt gon­do­lom, hogy el­ve­szett az az em­ber, aki meg­ta­lál­ta a lel­két a fegy­ver­nek. Mert elég egyet­len pil­la­nat, a hi­deg vas érin­té­se va­la­mi ki­mond­ha­tat­lan bű­vö­let­tel ége­ti ma­gát be­le az em­ber leg­bel­sőb­bik fe­lé­be, s úgy be­ágya­zó­dik oda, hogy on­nan töb­bé el nem vá­gyó­dik. Le­het, hogy ha nem ez tör­tén­ne min­den egyes alak­alom­mal, va­la­hány­szor em­ber fegy­vert vesz a ke­zé­be, ak­kor le­het­ne há­bo­rú, le­het­ne pa­rancs, az em­ber el­dob­ná a gyil­kos va­sat, mi­helyt má­sik em­bert lát. Mert a fegy­ve­rek csak egyet­len dol­got tud­nak, az em­ber­ből el­len­sé­get csi­nál­ni.
(Ér­de­kes, hogy amíg tar­tott a há­bo­rú, s amíg fegy­ver volt a ke­zem­ben, örök­ké a gyil­ko­lás szim­bó­lu­mát lát­tam ben­ne, egyet­len­egy­szer sem gon­dol­tam ar­ra, hogy akár az éle­te­met is meg­véd­het­né az el­len­ség­gel szem­ben. Ejsze azért nem ju­tott so­ha eszem­be ez a gon­do­lat, mert a szí­vem mé­lyén nem hit­tem el, hogy lé­te­zik el­len­ség, aki is­me­ret­le­nül is le­puf­fant­hat­na, mi­e­lőtt még egyet is szó­la­nék. Ak­kor még sok min­dent nem tud­tam a há­bo­rú­ról.)
A ki­kép­zés egé­szen 1945. feb­ru­ár ele­jé­ig tar­tott, ak­kor ugyan­is fel­vet­tük a né­met Wehrmacht egyen­ru­hát, hogy ez­zel is a há­bo­rú­hoz tar­toz­zunk. Ek­kor vált tu­da­tos­sá mind­an­­nyi­unk­ban, hogy har­col­ni kö­te­les­sé­günk. Már nem csu­pán pa­ran­csot tel­je­sí­tet­tünk, ha­nem mint­ha mi, ma­gunk is így dön­töt­tünk vol­na, sza­bad aka­rat­ból. A szá­zad­pa­rancs­nok Mozga Gyu­la fő­had­nagy volt, ke­mény, ma­gas em­ber, s az őr­na­gyot Danek Ist­ván­nak hív­ták. úgy em­lék­szem rá­juk, mint ke­mény, de me­leg­szí­vű em­be­rek­re, kik min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött meg tud­ták őriz­ni mél­tó­sá­gu­kat.
El­ső­re ki­sebb mun­kák­ra osz­tot­tak be ben­nün­ket, őr­sé­get tel­je­sí­tet­tünk a vá­ros kü­lön­bö­ző pont­ja­in, se­géd­kez­tünk a ro­mok el­ta­ka­rí­tá­sá­ban. Mi­vel ad­dig­ra Ma­gyar­or­szág ka­pi­tu­lált, a né­me­tek bi­zal­mat­la­nok­ká vál­tak, s így egy­elő­re el­ke­rül­tük, hogy a köz­vet­len vo­nal­ba ves­se­nek be min­ket. Ké­sőbb az­tán ezt sem ke­rül­tük el.
Már­ci­us 19-én le­bom­báz­ták az ál­lo­mást. A re­pe­szek pat­to­gá­sá­ra úgy hull­tak az em­be­rek, mint a le­gyek, volt, aki csak ma­ga elé kap­ta a ke­ze­it, s már ha­lott volt, volt, aki ki­a­bál­va hagy­ta itt ezt a vi­lá­got, a má­sik nem is érez­te, hogy mi is tör­té­nik ve­le, olyan ha­mar vé­ge lett. Az ál­lo­más és kör­nyé­ke leg­in­kább egy vá­gó­híd­hoz ha­son­lí­tott. Vér, hús­ca­fa­tok, em­be­ri ta­gok ma­rad­vá­nyai. S ta­lán ak­kor lát­tam iga­zá­ból, hogy men­­nyi­re sze­ren­csé­sek azok, akik azon­nal meg­hal­tak, mert akik se­be­sült­ként ke­rül­tek ki a bom­bá­zás­ból, azok­nak volt a leg­ször­nyűbb. A mi zász­ló­al­junk­ból né­gyen hal­tak meg, és tí­zen felül volt a se­be­sül­tek szá­ma. Mi­kor vé­get ért a ri­a­dó, és a bom­bá­zó­gé­pek is el­men­tek, nem is tud­tuk, hogy örül­he­tünk-e an­nak, hogy élt­ben ma­rad­tunk. Tit­kon el­si­rat­tuk tár­sa­in­kat, de tu­dom, hogy ma­gunk mi­att kel­lett vol­na sír­nunk, hi­szen há­bo­rú­ban vol­tunk, ahon­nét Is­ten tud­ja, van-e vis­­z­­-sza­té­rés.
A bom­bá­zá­sok sű­rű­sé­ge mi­att nem alud­hat­tunk a la­kat­anyá­ban, így a lö­vész­ár­kok­ban töl­töt­tük az éj­sza­ká­kat, pe­dig elég hi­deg volt. úgy né­zett ki, hogy eb­ben a nagy zűr­za­var­ban még a ki­ke­let is el­fe­led­ke­zett ma­gá­ról, s a te­let se­hogy sem akar­ta fel­vál­ta­ni a ta­vasz. Es­tén­ként, ami­kor ren­des kö­rül­mé­nyek kö­zött le­fe­küd­ni ké­szü­lő­dik min­den em­ber, mi is úgy tet­tünk, mint­ha meg­pi­hen­het­nénk a fá­rasz­tó nap után. Tü­zet gyúj­ta­ni nem le­he­tett, így csak kör­be­ül­tünk, s hal­kan da­no­lász­ni kezd­tünk. Akár­mi­lyen csen­de­sen szállt a nó­ta, még­is el­ju­tott az er­dő szé­lé­ig, s a fák ko­ro­nái vis­­sza­hoz­ták a han­gun­kat. Így fe­le­sel­tünk az er­dő­vel es­té­ken ke­resz­tül, s ör­vend­tünk, hogy még eszünk­be jut va­la­mi, ami egy csepp vi­gasz­ta­lást hoz­hat.

Ko­pár őszi tá­jon, hol hal­kan sír­nak a fák,
le­hul­lott a le­vél, las­san le­hull a vi­rág,
ér­ces ágyúk dör­re­né­se mes­­sze, mes­­sze száll
lel­ke­sí­tő ma­gyar nó­ta vissz­hang­zik már.
Saj­gó se­bem­ből a vér meg­ered
meg­ha­lok ér­zem, Is­ten ve­le­tek.
Fi­úk fe­let­tem az idő le­jár,
fi­úk fe­let­tem el­rö­pül a nyár,
nem lá­tom töb­bé a fe­hér fa­lut,
nem lá­tom töb­bé a rá­csos ka­put,
mond­ja meg egy­kor, aki ha­za­tér
nagy né­met föl­dön pi­hen­tem el én
csak an­nak a jó anyám­nak ne szól­ja­tok,
ne epes­­sze fá­jó szí­vét, ve­gye só­ha­ját,
mert a lel­kem úgy­is mind­ég mes­­sze ha­za­száll.

Fe­jünk fe­lett, mint meg­an­­nyi ap­ró őr­an­gyal, úgy ra­gyog­tak a csil­la­gok. Is­te­nem, va­jon kö­zöt­tük van-e az enyém is, vagy még ma éj­jel meg­vá­lik az ég bol­to­za­tá­tól, hogy át­lé­nye­gít­sen egy más­faj­ta világba?...
Kö­ze­le­dett a hús­vét. A szent ün­ne­pe­ket ott­hon ná­lunk örök­ké Is­ten igé­jé­vel ün­ne­pel­tük, ilyen­kor el­men­tünk a temp­lom­ba, gyón­tunk, ál­doz­tunk, azu­tán kö­vet­ke­zett az ott­ho­ni ün­nep. Az em­ber nem is érez­te jól ma­gát, ha nem já­rul­ha­tott az úr szí­ne elé. Anyám min­ket val­lá­so­san ne­velt, azt mon­do­gat­ta, hogy a lé­lek szük­ség­le­tei min­dig előbb­re va­lók a test el­vá­rá­sa­i­nál. Ő ma­ga is min­den va­sár­nap ott volt a mi­sén, az ün­ne­pe­ket örök­ké meg­tar­tot­ta, s ülő ün­ne­pen még fa­ka­na­lat sem vett a ke­zé­be.
Az ün­nep­nap­ok ejsze még ne­he­zeb­bek vol­tak, mint a hétközbeniek. Csak él­tünk, mint vad az er­dőn, a csip­ke­bo­kor a me­ző tö­vi­be, s vár­tuk, hogy tel­jen az idő. Az pe­dig egy­elő­re úgy tűnt, hogy ne­héz sa­ru­ban ván­szo­rog. De azért ez a hó­nap is ho­zott egy csepp örö­met, ugyan­is hús­vét után az egyik na­pi­pa­rancs­ban kö­zöl­ték a szá­zad­dal, hogy elő­lép­tet­nek ben­nün­ket őr­ve­ze­tő­nek. Ez azt je­len­tet­te, hogy a zub­bony mind­két haj­tó­ká­já­ra kap­tunk egy csont­csil­la­got.
Áp­ri­lis­ban esős idők kez­dőd­tek, gyak­ran gon­dol­tam ar­ra, hogy ott­hon a ha­tár­ban ara­nyat ér­ne ez az eső, erőst ké­ne a ve­tés­nek, de itt be kel­lett ér­nünk a sár­ral, ami a sok por és tör­me­lék nyo­mán kelt élet­re. Egy idő­re úgy tűnt, hogy meg­csen­de­se­dett a há­bo­rú, s már-már azt hit­tük, hogy a pusz­tí­tás szé­pen el­ke­rü­li a vi­lá­got, s be­lé­szo­kik a bé­ké­be, de nem így tör­tént. ’45. áp­ri­lis 11-én új­ra le­bom­báz­ták az ál­lo­mást. En­gem pont te­li­be ka­pott a sző­nyeg, csak ar­ra em­lék­szem, hogy hir­te­len meg­szó­lalt a szi­ré­na, de ad­dig­ra már hull­tak is a bom­bák a le­ve­gő­ből. Úgy csil­log­tak a nap­sü­tés­ben, mint meg­an­­nyi drá­ga­kő. Az egyik a köz­vet­len kö­ze­lünk­ben rob­bant fel, s mi Fe­renc Jó­zsi­val be­lé­szök­tünk a ki­vájt gö­dör al­já­ra. Igen, de a sok föld mind a fe­jünk­re hul­lott vis­­sza, s egy ki­csit el is kés­tem a szö­kés­sel, mert in­nen­től kezd­ve nem em­lé­kez­tem sem­mi­re. So­ká­ig esz­mé­let­len vol­tam, a fe­je­met ér­te a lég­nyo­más. De a tár­sa­im nem en­ged­tek el eb­ből a vi­lág­ból, ad­dig-ad­dig dör­göl­tek, sú­rol­tak, hogy ma­gam­hoz tér­tem, de olyan fej­fá­já­som volt há­rom na­pig, hogy majd­nem be­lé­bo­lon­dul­tam.
De nem so­ká­ig en­ged­ték, hogy tu­sa­kod­junk a ha­lál­lal, mert hat nap múl­va is­mét szem­be­ál­lí­tot­tak ben­nün­ket ve­le. Im­már har­mad­szor bom­báz­ták egy jó hó­nap le­for­gá­sa alatt az ál­lo­más kör­nyé­két, nem csu­da, hogy te­nyér­nyi fal nem ma­radt meg az épü­let­ből, és a kör­nyé­ke is tel­je­sen el­vál­to­zott. Ak­kor ju­tott eszem­be, hogy hány­szor hasz­nál­tuk azt a ki­fe­je­zést, hogy úgy néz ki, mint egy csa­ta­tér, hát bi­zony­is­ten, bár­mi nagy ren­det­len­ség eh­hez ké­pest sem­mi­ség.
A bom­bá­zás az el­mú­lást is megint a kö­ze­lünk­be hoz­ta. Há­rom baj­társ tá­vo­zott el örök­re e föl­di vi­lág­ból, ők vol­tak a sze­ren­csé­seb­bek, azt hi­szem, mert raj­tuk kí­vül négy se­be­sült­je is volt a pusz­tí­tás­nak. Ők ele­ve­nen, ször­nyű kí­nok kö­ze­pet­te vé­rez­tek el a be­lé­jük fú­ró­dott szi­lán­kok­tól. Nem volt a föld­ke­re­kén or­vos, ki meg­ment­het­te vol­na őket. Mi töb­bi­ek, akik há­la az ég­nek meg­úsz­tuk ezt a tá­ma­dást, ös­­sze­gyűl­tünk, és imát mond­tunk az el­huny­ta­kért.

 
Folytatjuk...

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 102. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap