Fülöp József – Marián Gabriella: Amerikai fogság 2/4. (visszaemlékezés)

Szerkesztő A, szo, 05/21/2016 - 00:07

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

1945. áp­ri­lis hó 18-át ír­tuk. El­jött a bor­zal­mak idő­sza­ka, ami­től an­­nyi­ra fél­tünk. Az ég csak kül­di re­ánk a ba­jo­kat, s mi, gyar­ló em­be­rek nem me­ne­kül­he­tünk elő­le. Úgy ér­zem, el­jött a vég­ső idő. Sok­szor gon­dol­ko­zom azon, hogy ha az úr egy­szer szá­mon ké­ri ezt a sok öl­dök­lést, ak­kor bi­zony nem ha­lunk-e ször­nyet a vég­ső íté­let el­hang­zá­sa­kor? A nap­pa­li és az éj­sza­kai lé­gi ri­a­dók egy­mást érik, s ez így megy min­den ál­dott nap, azt hi­szem, em­ber nem bír­hat­ja so­ká­ig ezt az ál­la­po­tot. Teg­nap éj­jel ki­ve­zé­nyel­tek ben­nün­ket a kö­ze­li er­dő­be az újabb bom­bá­zás mi­att. Olyan hir­te­len jött, hogy még a ba­kan­csot sem tud­tuk a lá­bunk­ra húz­ni. Sze­ren­cse, hogy ka­to­na­ru­há­ban alu­szunk éj­jel, mert nem lett vol­na idő öl­töz­köd­ni. Hol­nap osztán, ha még az Is­ten él­tet, el­me­gyünk a tá­bor­ba, s ki­ke­res­sük a holmiainkat a ro­mok alól. Most, hogy eze­ket a so­ro­kat írom, még min­dig bom­báz­zák a vá­rost. Hol el­tá­vo­lo­dik, hol meg köz­vet­len kö­zel­ről hal­lat­szik a bom­ba be­csa­pó­dá­sa. Min­den egyes al­ka­lom­mal meg­öl va­la­kit – fér­fit, nőt, gyer­me­ket, ki­nek hogy van meg­ír­va a sor­sa. Most úgy ér­zem ma­gam, mint­ha utol­só órá­i­mat töl­te­ném, de nem­csak én ér­zem így, ha­nem min­den­ki a baj­tár­sak kö­zül. Van, aki le­ve­let ír re­me­gő kéz­zel, s a ke­be­lé­be rej­ti re­mény­ked­ve, hogy egy­szer majd va­la­ki el­kül­di az övé­i­hez, ha ő már nem lesz az élők so­rá­ban; van, aki csak ül ma­gá­ba ros­kad­va, s szá­mot vet ed­di­gi éle­té­vel; van, aki imá­ra kul­csol­ja a ke­zét, s hang­ta­lan Mi­atyán­kot küld az ég fe­lé. S van, aki csak ül, s néz a tá­vol­ba, mint­ha már meg­halt vol­na. Mind­an­­nyi­an el­csen­de­sed­tünk, si­ra­lom­ház ez a mai éj­sza­ka itt a nagy fák tö­vi­be. Én az előbb szól­tam Pa­li­nak, hogy ezt a no­teszt s az iga­zol­vá­nyo­mat ve­gye el tő­lem, ha va­la­mi tör­tén­nék, s vi­gye ha­za az én drá­ga jó Édes­anyám­nak.

Még­is, mi­kor az em­ber a leg­el­ve­szet­tebb­nek hi­szi ma­gát, ak­kor jön el az is­te­ni gond­vi­se­lés, hogy fel­emel­je őt a föld­ről. Nem telt be­lé csak egy pár nap, s az egyik dél­után ta­lál­koz­tam a somlyai Berecki ta­nár fi­á­val, aki az ál­lo­más pa­rancs­nok­sá­gá­ra járt el­irá­nyí­tás vé­gett. Alig tud­tam el­hin­ni, hogy itt, 1400 km-re az ott­ho­nom­tól, pont egy szom­széd fa­lu­si em­ber­rel ta­lál­ko­zom. Úgy meg­ör­vend­tünk mind­ket­ten, hogy ezt ne­héz len­ne szó­val le­ír­ni. Nem so­ká­ig be­sze­get­het­tünk, de az alatt a ne­gyed­óra alatt olyan volt, mint­ha a Har­gi­ta tö­vi­ben ül­dö­gél­nénk, és sor­já­ba néz­nénk az alat­tunk el­te­rü­lő szé­kely fa­lucs­kák hos­­szú sze­gé­lyét. Az is­me­rős sza­vak olya­nok vol­tak, mint egy da­rab ko­vá­szos ke­nyér az éhe­ző­nek. Jól is lak­tunk mind­ket­ten be­lő­le, s el­tet­tünk egy-egy mor­zsát a jö­vő­re néz­ve, hát­ha egy­szer még meg­vi­gasz­tal ez a ta­lál­ko­zás. Mi­kor el­vál­tunk, mi­előb­bi vi­szont­lá­tást kí­ván­tunk egy­más­nak, s ő nagy me­ré­szen hoz­zá­tet­te, hogy Csík­ban! Én nem vol­tam el­le­ne, így vál­tunk el egy­más­tól.
De a cso­dák ide­je még nem járt le. Há­rom nap­pal a ta­lál­ko­zás után, egy má­sik szív­bé­li ta­lál­ko­zást ho­zott elém az élet. Ez­út­tal egy göröcsfalvi em­ber­rel, Csiszér Kál­mán­nal ho­zott ös­­sze a sors. úgy ér­zem, az Is­ten így kár­pó­tol egy ki­csit azért, ami­ért nem le­het­tünk ott­hon a sa­ját föl­dün­kön. Kál­mán az­zal vi­gasz­talt, hogy nem­so­ká­ra eljő a mi fel­tá­ma­dá­sunk is, vé­get ér ez a rém­álom, s ak­kor új­ra em­be­rek le­he­tünk, mint an­nak előt­te. Bi­za­kod­va te­kin­tek te­hát a jö­vő­be.

A ri­a­dók meg­szo­kot­tá vál­tak, olyan gyak­ran me­ne­kül­tünk a bom­bá­zá­sok elől, hogy las­san már nem is vet­tük ész­re őket. Éj­sza­ka is csak a zub­bonyt tes­­szük le, s úgy alu­szunk, s van, hogy az éj­sza­ka kö­ze­pén há­rom­szor-négy­szer sza­la­dunk az ár­kok­ba.

Áp­ri­lis 25-ét írunk. Ma éj­sza­ka az an­gol pán­cé­lo­sok Landshutot 12 ki­lo­mé­ter­re meg­kö­ze­lí­tet­ték, hogy fel­de­rít­sék a vi­dé­ket. Ez a hír nem oko­zott sem­mi­fé­le meg­le­pe­tést szá­munk­ra, hi­szen egy há­bo­rú­ban kell, hogy el­len­ség le­gyen. Min­ket azon­nal ki­ve­zé­nyel­tek az ál­lá­sok­ba, én a gép­pus­ká­sok­hoz ke­rül­tem. Ott volt ve­lünk egy né­met raj­pa­rancs­nok is, akit sízen kameradnak szó­lí­tot­tunk. Ne­kem az volt a fel­ada­tom, hogy táv­cső­vel irá­nyít­sam a gép­pus­kást, mon­da­ni kel­lett ne­ki a tá­vol­sá­got, hogy mi­lyen szé­les­sé­gi és ma­gas­sá­gi fo­kon van az el­len­sé­ges harc­ko­csi vagy re­pü­lő­gép. Mi­kor egész kö­zel ke­rül­tek, ak­kor ki kel­lett ad­ni a pa­ran­csot: „Fajer!” A gép­pus­ka az­tán el­in­téz­te a töb­bit. Olyan mó­don volt a há­bo­rú szol­gá­la­tá­ba ál­lít­va, hogy per­cen­ként 1500 go­lyót tu­dott ki­lő­ni.
So­ká­ig ment a hu­za­vo­na. Elő­ször pa­ran­csot kap­tunk, hogy lő­jünk, az­tán visz­­sza­von­ták. Most se tu­dom el­fe­lej­te­ni azt a per­cet, ami­kor a pus­kák ro­pog­ni kezd­tek. Olyan ég­zen­gés volt, mint nagy me­leg­ben a me­zőn, ha vi­har kö­ze­le­dett. Egy da­rab idő el­tel­té­vel az ame­ri­ka­i­ak vis­­sza­vo­nul­tak, s a hir­te­len tá­madt csend béborította a vi­dé­ket. Mint ki ne­héz be­teg­ség­ből tér vis­­sza az élet­be, úgy lé­le­gez­tünk fel. Fá­rad­tak vol­tunk, s min­den­ki vá­gyott a pi­he­nés­re, de a gond­vi­se­lés más­képp ha­tá­ro­zott. Egy fer­tály idő sem telt be­lé, vis­­sza­jöt­tek az ame­ri­ka­i­ak, im­már va­dász­gé­pek ké­pi­be, s el­kezd­ték szór­ni re­ánk az ál­dást. Fe­lül­ről jött, de nem volt az ál­dás, és ak­kor egy idő­re a gond­vi­se­lés is el­lé­pett egy csep­pet, még­is, haj­szál hí­ja ugyan, de élt­ben ma­rad­tunk. Egy haj­szál ke­vés ugyan az élet­hez – mond­ják –, de sok a ha­lál­hoz – gon­dol­tam ma­gam­ban. So­ká­ig ül­dö­gél­tünk a bun­ker­ban. Fél­tünk, mint a meg­ri­adt va­dak, mert fö­löt­tünk rep­de­sett a nagy va­dász. S hogy még­sem lett be­lő­lünk pré­da, azt csak az úr­is­ten fél­tő sze­re­te­té­nek kö­szön­het­jük. Ejsze mást szánt ne­künk a sors...
Egy nap­pal ké­sőbb az­tán tény­leg nyu­gal­mat kül­dött re­ánk az ég.

29-e van. Édes­apám ha­lá­lá­nak négy­éves év­for­du­ló­ja. El­mond­tam ér­te egy imát, s gon­do­lat­ban azt üzen­tem Anyám­nak, hogy he­lyet­tem is te­gyen vi­rá­got a sír­já­ra. Ejsze a kö­vet­ke­ző év­for­du­lón már ott­hon le­szek, ha ad­dig nem ér baj. A ki­csi ko­pott fe­szü­let örök­ké a zsá­kom­ba van.
Dél­ben pán­cé­los ri­a­dó lett, s ki­ve­zé­nyel­tek az Isar part­já­ra, amint kö­ze­le­dett az éj­sza­ka. Az árok­ban alud­tunk a két el­len­sé­ges vo­nal kö­zött, a fo­lyó túlfele az ame­ri­ka­i­a­ké volt, s a há­tunk­nál so­ra­koz­tak az ágyúk. Mi vol­tunk a fel­de­rí­tő hát­véd.
Az éj­sza­ka el­telt, há­la Is­ten­nek. Mi­ó­ta Né­me­tor­szág­ban va­gyunk, az éj­sza­kák ne­he­zen tel­nek, hi­á­ba va­gyunk ha­lá­lo­san fá­rad­tak min­den­nap. A lel­kem úgy te­li van fáj­da­lom­mal, hogy so­ká­ig nem jő álom a sze­mem­re, s mi­kor nagy ne­he­zen el­alu­szom, ak­kor is, ál­mom­ban is me­ne­kül­nöm kell az el­len­ség elől. Az elől az el­len­ség elől, kit még so­ha­se lát­tam.
Az­tán mint­ha va­la­ki meg­ha­zud­tol­ta vol­na előb­bi gon­do­la­ta­i­mat, reg­gel azt a pa­ran­csot kap­tuk, hogy kezd­jük meg a fo­lyón va­ló át­ke­lést. Ez olyan, mint­ha ön­gyil­kos­ok akar­nánk len­ni, mert az ame­ri­kai 3. had­se­reg egész kö­zel van a part­hoz. Olyan gyor­san tör­té­nik min­den, hogy még így vis­­sza­em­lé­kez­ve is ne­héz el­me­sél­ni. Nem kel­lett an­­nyi idő, míg va­la­ki el­ol­vas­sa ezen so­ro­kat, mi már egye­ne­sen az ame­ri­ka­i­ak kar­ja­i­ba sza­lad­tunk. De előbb el­mon­dom, hogy is volt.
Dél­után egykor kezd­tük meg az át­ke­lést, ami élet­ve­szé­lyes volt, mert egy ócs­ka la­di­kon te­re­lő­dünk a nagy fo­lyó ár­já­val szem­ben. Ez­előtt egy órá­val egy má­sik la­dik nyolc né­met­tel együtt el­sül­­lyedt. A sze­ren­csét­len ka­to­nák mind oda­vesz­tek. Ne­künk sze­ren­csénk volt, de igaz, hogy mer­tük is a csaj­kánk­kal de­re­ka­san a vi­zet, mert a fo­lyó kö­ze­pe fe­lé igen­csak jött bé a víz. De alig­hogy ki­száll­tunk a csó­nak­ból, em­be­rek jöt­tek fe­lénk, kik ide­gen egyen­ru­hát vi­sel­tek. El­hal­kult ben­nünk a lé­leg­zet, még egy perc, s re­ánk lő­nek. Egyet­len do­log­ban bíz­tam, mi­vel nem ta­nú­sí­tot­tunk nagy el­len­ál­lást, mert olyan hir­te­len lep­tek meg, hogy időnk sem volt szusz­­szan­ni, így ta­lán nem vég­ző­dik a ha­lá­lunk­kal a do­log. Meg­ad­tuk ma­gun­kat. Meg­ad­tuk ma­gun­kat a há­bo­rú­nak, mert nem akar­tunk több vért, s mert az Is­ten is ve­lünk volt. Hogy jó ka­to­nák vol­tunk-e ab­ban a perc­ben, azon so­kat gon­dol­koz­tam így az idő táv­la­tá­ból, de azt hi­szem, ez nem a jó vagy a rossz osz­tály­za­tot kap­hat­ja. Jó ka­to­na az, ki­nek meg­ada­tik a szem­től szem­ben va­ló har­co­lás, mert így tisz­tes­sé­ges, ha már vé­de­ni kell va­la­mit. De nem az ön­gyil­kos­ság vi­szi előbb­re a nem­ze­tet, én azt hi­szem. Mind­an­­nyi­an sze­ret­tük ha­zán­kat, de nem akar­tunk ön­gyil­kos­ok len­ni. Mert az nem di­cső­ség, ha­nem esz­te­len­ség lett vol­na. Így csak el­fo­gad­tuk a hely­ze­tet, s in­kább az élet mel­lett dön­töt­tünk, hogy az­alatt, ami még hát­ra­van, igaz fi­ai le­gyünk a nem­zet­nek. Nem tu­dom, hogy ez si­ke­rült-e. De ha még­is egy szik­rá­nyi lé­pést tet­tünk az élet­ben az elő­re­ha­la­dás fe­lé, ak­kor az ott az Isar part­ján az­zal a lé­pés­sel kez­dő­dött.
Ak­kor még nem is tud­tuk, hogy mi­lyen sze­ren­csénk volt. So­kat kö­zü­lünk, akik már nem tud­tak át­kel­ni a fo­lyón, el­fog­tak az oro­szok, s ke­ser­ves szi­bé­ri­ai fog­ság­ba ke­rül­tek. So­kan meg­hal­tak kö­zü­lük, csak egy­pá­ran tér­tek vis­­sza az orosz ha­di­fog­lyok kö­zül. Mert azt mond­ják, a fog­ság egy se édes, de ne­künk még­is ke­ve­sebb ju­tott a szen­ve­dés­ből. De néz­zük csak szép sor­já­ban.
Leg­elő­ször a pus­kán­kat vet­ték el, de nem is el­vet­ték, in­kább meg­pa­ran­csol­ták, hogy áll­junk kör­be, s dob­juk le ma­gunk elé kö­zép­re. úgy hul­lot­tak a fegy­ve­rek, mint az őszi eső, ne­he­zet kop­pan­tak a föl­dön, s már nem is fegy­ve­rek vol­tak, csak egy ha­lom vas. Egy­sze­ri­ben el­vesz­tet­ték mél­tó­sá­gu­kat, s olya­nok let­tek, mint a ko­ro­nát­lan fa a szél­ben. S ahogy ott áll­tam üres kéz­zel, a tár­sa­im­mal együtt azt gon­dol­tam, hej, ha most alá­ja le­het­ne gyúj­ta­ni an­nak a ra­kás­nak. Mint a zsír, úgy ég­ne el, s leg­alább mi is át­me­le­ged­het­nénk a láng­já­nál.
Es­te­fe­lé két ki­lo­mé­ter­re a front­vo­nal mö­gé ve­zé­nyel­tek, ott alud­tunk egy csűr­ben a szin­tén fo­goly né­me­tek­kel együtt.

 

Folytatjuk...

Forrás: Polísz, 2007. 102. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap