Fülöp József – Marián Gabriella: Amerikai fogság 3/4. (visszaemlékezés)

Szerkesztő A, h, 02/02/2015 - 00:10

 

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

1945. május 1-jére virradtunk. Ez volt az első reggel, amikor nem katonaként, hanem fogolyként ébredtünk. De azt hiszem, nem ez volt a legfontosabb akkor számunkra, sokkal inkább az, hogy még életben voltunk, s ha az Isten megsegít, akkor ez az idő is eltelik valahogy. Délig ott ültünk a csűrben, egymást bátorítottuk, mert szükségünk volt a reményre, s ezt csak egymástól várhattunk. Nem lehetett több egy óránál, amikor felszólítottak, hogy rendeződjünk 5-ös sorokba. Bevittek bennünket egy kertbe, a csomagjainkat letetették a földre, s egytől egyik mindenkit megmotoztak. Ahogy vége lett, hátra arcot vezényeltek, s el kellett lépni onnan. A csomag ott maradt a földön. Volt, aki megpróbált lenyúlni érte, de azt rögtön eltaszították a közeléből, s lökdösték a többi felé. Az egyik német eszeveszetten mutogatott a zsákja felé, s megpróbált áttörni a katonák között, hogy magával hozhassa. De nem lehetett. Minden ott maradt. A csíkos tarisznyám, amit a jó Anyám szőtt, a kicsi feszület, a váltás fehérnemű, minden, ami az otthonomhoz kötött. Keserves volt a lépés mindenkinek, de menni kellett, nem volt pardon. Mikor már jól eltávolodtunk, még egyszer visszanéztem, – ott guggoltak a csomagjaink csendben a szakadó esőben. Így távolról apró halmoknak látszottak, melyre lépve a messzeségbe nézhet az ember, s amely felemelhet magasabbra, mint ez a vértől ázott csatatér. Magamra maradtam tehát. Nem volt tarisznyám, feszületem sem, amelybe kapaszkodhatnék, ha nehezebb idők jönnének. Pedig ennél könnyebb nem jő, míg rabok vagyunk, s utána is, ki tudja azt megmondani. Eztán már nincs csomagom, de az életemet vihetem tovább.10 km-t meneteltünk, amikor jól elfáradva kocsikra raktak bennünket, és vittek, nem tudtuk merre. Estére egy kerítéssel körülvett tisztáshoz értünk, nem messze egy erdő szélétől, ahová betereltek bennünket. Olyan sárosak voltunk az esőtől, hogy alig ismertük meg egymást. A nap már rég leszentült, de még aznap nem ettünk, nem is ittunk semmit. Az éhséggel még megbarátkoztunk valahogy, mert ilyenben már volt részünk, de a szomjúságot mindannyian nehezen tűrtük. Aznap éjjel nem aludtunk, éjfél körül aztán elkezdett hullni a hó. Hatalmas pelyhek szállingóztak alá s beborítottak mindent, s úgy tapadtak a sáros, vizes ruhánkra, mint mágnes a vashoz.
Jó is, hogy hull a hó. Legalább betakarja a sok szennyet.
Május 2-a. Végre nagy nehezen megvirradt. Az állástól úgy elgémberedtek a tagjaink, hogy alig tudtunk mozogni. Szükségünket a kert végiben végezhettük, ahol az amerikaiak gödröket ásattak erre a célra. Enni azonban most sem adtak, helyette megint mennünk kellett. Ettől a helytől körülbelül 60 km-re vittek megint egy városba, Ingolstadtba. Ide már sok magyart hoztak a különböző területekről, összesen lehettünk vagy 500-an. Egy hatalmas nagy barakkba vittek be minket, de annyian voltunk, hogy le sem lehetett ülni. Félig állva, félig guggolva, egymás hegyén-hátán töltöttük az éjszakát. Annyira kimerült voltam, hogy nem is éreztem éhséget, és az idő is, mint valami nagy fekete felhő, úgy telepedett rám. Aludni szerettem volna valahol.
Nehezen telt el a délelőtt. Délben végre kaptunk két konzervet, s miután megettük, rögtön elvittek Regensburgba, a nagy gyűjtőtáborba.
Én még életemben nem utaztam anynyit ide-oda, mint ezalatt a négy nap alatt. Az is erőst keserves, ha állandóan úton van az ember. Úton, de legalább életben – mondták a társaim, és így én is megnyugodtam. Ha ők kibírják, nekem is ki kell bírnom valahogy.
Itt Regensburgban napról napra nő a létszám. Két nap múlva már 17 ezren vagyunk. Vajon mit akarnak velünk csinálni? – kérdezzük egymástól, de a feleletet senki nem tudja. Csak abban reménykedünk, hogy ha meg akartak volna ölni, akkor már régen megtehették volna, ahhoz nem kellett volna ennyit utazni.
Most már rendesen kapjuk a napi adagot, ami áll: 4 darab kekszből, egy kis konzervből, főzetlen kávéból, hozzá cukor, egy darab csokoládé, rágógumi, 4 darab cigaretta. Ezt az adagot napjában kétszer kapjuk. Kenyeret itt nem adnak, pedig az hiányzik a legjobban. Én az egész fejadagomat odaadnám egy darabocskáért, de nincs kitől kérni. Mindenki szenved ettől. Hiába, magyar ember kenyeret eszik, ha megéhül. Kenyeret s egy darabka szalunnát – gondolom magamba, de hol vagyok én attól. Pedig hej, de megvigasztalna egy csepp is, még ha akkora volna is, mint a körmöm feketéje. Az étel kiosztása érdekes mozzanata volt a napnak. Minket a láger egyik sarkába tereltek, középre lerakták a fejadagokat, s egyenként kellett menni az ételért. Kézbe adták mindenkinek, s ha megkaptad, akkor a másik sarokba kellett átmenni. Az amerikaiak ott álltak középen, mindegyiknek jókora pálca volt a kezében, s jó nagyot húztak reád, ha észrevették, hogy visszafordultál.
Itt, ebben a táborban ettem először lókolbászt. Az íze nem volt valami ízletes, de ez nem is érdekelt bennünket, fő, hogy ennivaló volt. A színére figyeltünk fel, mert erőst élénk piros volt, s mikor az egyik társam meglátta, elnyerítette magát a sorban. Lett erre nagy kacagás, az ételkiosztó német szakács hangosan szitkozódott: Krucifix, ungarn kamerad!
Tegnap éjszaka az egyik fogoly beléfulladt a latrinába, nem tudni, hogy hogyan történt a dolog, azt mondják, hogy baleset volt, elég az hozzá, hogy alig tudták megmosni, hogy eltemethessék. A történet elég visszás, az ember elmegy a háborúba, hogy egy WC-ben lelje a halálát. Sajnáltuk szegényt, de az egyik társam nevetni kezdett, s azt kérdezte, hogy szerintünk mit írnak a családjának –, hogy hősi halált halt? Istenem, bocsásd meg, hogy ilyesmiket gondolunk!
Az élet egy ilyen helyen sok mindenre megtanítja az embert. Mindennap kaptunk 4 szál cigarettát, de én nem vagyok dohányos, így jó sokat összegyűjtöttem, s ma vettem egy darabocska deszkát rajta. Így legalább van, amire üljek, s nem ázik át a nadrágom a földön. Szegény anyám biztosan jót kacagna, hogy én szivarért deszkát vettem, biztosan ezt mondaná:
– Eriggy, menj hátra a színbe, s ott van annyi deszka, hogy az egész falut reá lehetne állítani!
Az éjszakák úgy telnek, hogy pokrócot húzunk ki a fejünk fölött, ez legalább véd a hidegtől s az esőtől. Aki csak tehette, vett deszkát, hogy ne kelljen a sárba állnia, így egypárat egymás végibe tettünk, s egészen jól elférünk rajta.
Május 4. Az időjárás még mindig nagyon rossz, s a zubbony, amit a nap nagy nehezen megszárít, az éjszaka megint elázik a sok eső miatt. A magyarok létszáma időközben egyre nő, sokan jönnek újak a táborba, de tegnaptól új tábort nyitottak a jövevényeknek, mert ide annyian nem férünk be. Délután átvezényeltek bennünket egy barakktömbhöz, immár itt fogunk aludni, azt mondják. Azért csak ma került erre sor, mert az itt lévőket átszállították egy nagyobb helyiségbe, mert az érkezők miatt tömörülniük kell a foglyoknak. A költözködés során találkoztam a csomortáni Portik tanítóval, aki húsvétkor, a visszavonuláskor jött ki. Sokat beszélgettünk az otthonról, ő azt mondja, hogy nemsokára vége a háborúnak. Nem tudom, hogy elhiggyem-e? Mi, székelyek valahogy összekerültünk itt a táborban, itt van Csiszér Kálmán, Ferenc József, ónodi József s az udvarhelyiek közül Gálfi Domokos, Bíró Pál, Varga József s én, Fülöp József. Heten vagyunk, s úgy összetartunk, mint a gonoszok.
Az éjszakát most már a barakkban töltjük, ami felséges érzés a sok sár után. Az idő immár kezd melegedni, de azért jólesik, hogy nem kell a szabad ég alatt aludnunk. Két napja, hogy nem történik semmi, az időt danolászással töltjük, s Domokos valahonnét szerzett kölcsönbe egy pakli kártyát, s azzal játszunk. Zsírozunk, huszonegyezünk, amerikai hetest is játszottunk már, mert mi is lenne annál jobb egy amerikai fogságban? Biztosan ezt is olyan valaki találta ki, aki maga is fogságban volt.
Három nap múlva, május 7-én este igazi örömhírt tolmácsoltak az amerikaiak. – Európában vége lett a háborúnak. A béke eljövetelét díszlövésekkel köszöntötték, s a foglyok között is határtalan volt az öröm. Istenem, vége lett, egymás kezét szorongattuk, s titkon azt reméltük, hogy nem lesz nehezebb sorsunk ezután sem. Egyesek már a hazamenetelről beszéltek, de nekem olyan érzésem volt, hogy arra még várni kell egy cseppet. Vártunk is...
A következő nap nagyon lassan telt. Mi már indulnánk haza, de nem megy ez olyan könnyen. Nem is merek rágondolni, hogy mit csinálnak a foglyokkal az amerikaiak. Napközben erőst meleg van, s olyan kevés a víz, hogy reggeltől délutánig álltam sorba egy kulacs vízért. Sokan rosszul lettek az éhségtől s a víztelenségtől. A mai nap 8 hónapja annak, hogy hazulról eljöttem, 8 hónapja, hogy semmit nem tudok az otthoniakról, s ők sem tudnak semmit rólam.
Áldozócsütörtök reggelén fölpakoltak autóra, s elvittek Nürnbergbe. Délután 5 órára értünk oda, de a mai nap még nem volt étel a szánkban. Itt a táborban ismét összekerültünk földiek, mint a csíkborzsovai Tamás Vilmos, a szentmiklósi Szabó Károly, a mindszenti Nagy Sándor, Silló Jenő, Török János, a szenttamási Csíki Mózes, Ádám Márton, a karcfalvi Molnár János, a háromszéki Töki Imre, s mi heten, akik együtt voltunk. Nem válunk el egymástól, megfogadtuk, ha az Isten éltet s erőt ad a túléléshez. Itt csak egy doboz konzervet kapunk egész napra, s éppen csak hogy élünk, de reméljük a jobbat.
Nürnbergben is csak egy pár napot maradtunk. Mint otthontalanokat, úgy visznek végig bennünket német földön. Grafenwöhr volt a következő állomás, ami a cseh határtól 81 km-re van. Ez már az ötödik tábor, ahol eddig megfordultunk. Ez a mostani egy igazi láger, innen vagy hazafelé visznek, vagy ki tudja, mit hoz sorunk Itt töltjük tehát a szép májusi napokat, közeledik pünkösd, s nekem nagyon rosszulesik, hogy nem lehetek ott a csíksomlyói Szűzanyánál. Emlékszem, tavaly még együtt mentünk anyámmal a búcsúba – Anna, a nővérem, Pisti, Imre s én. Együtt jártuk meg a Somlyó-hegy keresztútját, ott ki a meredeken. Még most is jól emlékezem arra, ami az ötödik keresztre volt írva. Most ide írom, hogy erőt adjon, valahányszor fellapozom ezt a noteszt: Keresztviselő Krisztusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét...
Otthon Édesanyám sokszor emlegette, hogy az első háborúban apámról 7 hónapig nem hallott hírt, de rólam már 9 hónapja nem tud semmit. Mint egy fűszálat, úgy sodor az élet vihara, s lehet, hogy otthon már elesettnek hisznek. Tán már el is siratott szegény édesanyám.
Az étel továbbra is nagyon kevés. Naponta kétszer eszünk: először reggel 9 órakor 8 ember kap egy német komiszt – így hívjuk a kenyeret – és 3 deci kávét fejenként. A másodszori étkezés délután 4 órakor van – akkor egy fél liter leves és 3 deci kávé az adag. Ezek az amerikaiak azt hiszik, hogy mi örökké kávézunk, mint a törökök, pedig jó lenne, ha helyette jó kútvizet adnának, azt jobban meginnám. De azért reménykedem, hogy egyszer eltelik ez a feketeleves, s akkor, ha Isten éltet, én soha kávét a szájamba nem veszek.
A tábort úgy kell elképzelni, mint amelyik állatot bécsapják a kertbe, s attól kezdve, ha esik az eső, ha térdig ér a sár, akkor annak ott kell lenni. Oktalan barmokká tett bennünket ez a háború, lefeslett rólunk az akarat. De hát mit is tehetnénk, csupán a két kezünk maradt meg, s egy kicsike reménység a szívünk tájékán, hogy abba kapaszkodhassunk, ha már egyebünk nem maradt. De az élet akkor is élet marad. Ugyanúgy szuszogunk, mit régen, csak a jóság kezd kiveszni belőlünk. S úgy érzem, lassacskán a hit is. A minap az egyik bajtársam úgy szidta az Istent, hogy kárhozat volt hallani a szavait. Neki már nincs mibe kapaszkodjék, a menekülő katonáktól hallotta, hogy a faluját lerombolták az oroszok. „Feleségem s két gyermekem veszett oda” – csak ezt hajtogatja, s annyira kiürült belőle a remény, hogy el se tudja képzelni, hogy életben is maradhattak. Istenem, vajon én még mit érek meg?
A mai napon bevittek minket egy barakkba, immár a nagy sártól megszabadultunk, priccsen aluszunk és szalmazsákon. Ez megéri a fele kosztot. Olyan fáradtak voltunk, hogy alig vártuk, hogy lefekhessünk. Nem törődtünk semmivel, volt is böjtje neki. Reggel bejött a német, s látja, hogy szemetes a kályha körül, s elkezdi magyarázni, hogy takarítsunk ki, mire az egyik társam azt feleli, hogy: „nicht sprechen deutsch” –, s a fejét rázza nagy igyekezetében. Felmérgelődik erre a német: „ja, essen holen sprechen, brot fassen sprechen, arbeiten nicht sprechen. – Krucifix, ungarn kamarad!”
1945. május 27. Szép nyári verőfényes vasárnap délelőtt, itt állok a 11-es barakk előtt. A láger előtt most készül a foglyok számára a tábori mise. Föltárul előttem az elmúlt béke, s bár béke van most is, azt mondják, ez nem hasonlítható össze azzal a másikkal, ami ezelőtt volt. Szívemet csak úgy markolássza a honvágy, tépi, szakasztja, mintha ki akarna lépni a kebelemből. Én eddig nem tudtam – hogy tudtam volna? –, hogy mit is érez az ember meszszi idegenben, ha maga mögött hagyja a szülőföldjét. Csak azt érzi, hogy odaadná mindenét egy zsebkendőnyi tájért, odaadná az összes vagyonát, csak ott állhatna azon a dombon, s láthatná a kedves falut. Az jut eszembe, hogy más emberek bizonyára ezért a földért áhítoznak, hol most én vagyok, ide vágynak, ahonnan én elvágyódom. S ahogy körülnézek, már vissza is szökkenek a valóságba, látom a drótkerítést s azon kívül az amerikai katonát géppuskával. Úgy vigyáznak ránk, mintha kincsek lennénk mindahányan, pedig nincs egyebünk az életünknél.
S nem tudom, hogy a mise miatt-e, vagy csak, mert mindannyiunkat a honvágy fogott el azon órában, a barakkba visszatérve elénekeltük, hogy:

Megkondul a falu kis harangja
Édesanyám megyen a templomba,
Imádkozzék, a jó Istent kérje,
Hogy a fiát semmi baj ne érje,
Odakint a messze idegenbe.

Nem kell nékem a világon semmi,
Csak még egyszer haza tudnék menni,
Csak még egyszer lehetnék tenálad
Párnám lenne puha fehér vállad,
Istenem csak haza tudnék menni.

Túl a vízen nádfödeles kis ház,
Ablakában sírdogál egy kislány.
Ne sírj kislány, lesz még jobb is, meglásd,
Ha majd egykor viszontlátjuk egymást,
Csak még egyszer haza tudnék menni.

Csakhogy hazasegített az Isten,
Olyan kihalt, olyan árva minden.
Az hagyott el, akit úgy imádtam,
Akiért én mindig hazavágytam.
Jobb lett volna messze idegenben.
Ma az amerikaiak bevezették a napi háromszori étkezést – most már van brekfeszt, dinner és szuppe – ők így mondják a reggelit, ebédet s a vacsorát –, mert sokan úgy elgyengültek, hogy járni sem tudnak, és a szomszéd barakkból 10-en haltak meg az éhségtől. ők már régóta vannak itt, előttünk érkeztek. Nem is merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk; túléltük a háborút, s a békében az éhségtől fogunk elpusztulni?
Hajvágás lesz! – jött a hír – mindenkit kopaszra nyírtak, de volt, aki nem akarta engedni, így azt mondták, hogy rendben van, de akkor két napig nem kap kenyeret. Így osztán széles e táborban nem volt fogoly sem, aki ne akarta volna levágatni a haját, mert a haj kinő, de most egy falatka kenyér is aranyat ér. Hej, ha még egyszer megérném, hogy héjába főtt pityókát ehetnék sóval, s annyit, amennyivel jóllakhatnék. De hiába álmodozunk egy nagy karél kenyérről, abból van a legkevesebb. Könnyebben lehet kávéhoz jutni, vagy finom cigarettához, mint egy falat kenyérhez. Az adag napról napra kisebb lesz. 10-en kapunk egy egész kenyeret, s így fejenként körülbelül 12 deka jut egynek. Biz a, hosszúak a nyári napok az étlenséghez, még télen, ejsze, kevesebb kéne, de most, mikor így nyújtózódnak a napok, sehogy sem tudjuk az egyik falást a másikig beosztani.
Június vége van. Ma táborparancsnoki rendeletet adtak ki, miszerint minden rendű és rangú egyénnek a rendfokozatát le kell venni. Mindenki fogoly, rendfokozat nélkül. Azon nyomban le is szedtük az őrvezetői sráfokat, de minek is kéne nekünk az ilyesmi, mikor mindjárt éhen pusztulunk. A halál sem a rang alapján szedi áldozatait!
Két napja beosztottak századba, és munkára visznek, úgy hírlik. Nem baj, vigyenek csak akárhová, legalább addig nem leszünk a drótok között. Május 25. óta csak drót veszen körül, ha éhes vagy, ha fázol, ha beteg vagy, drót s géppuskás őr vigyáz. Hát kinek vétettünk mi, hogy így megbüntete az úristen?
Szent Anna napján szívem fájdalmával gondolok édesanyámra s a nővéremre, Isten éltesse őket sokáig, s adja meg azt a kegyelmet, hogy viszontláthassuk egymást. Ennél többet nem kívánnék.
Megint utazunk. – Ez békeidőben nagy örömmel töltene el s izgalommal, de itt most csak az izgalom marad. Hova visznek megint?
Később kiderült, hogy megint Nürnberg az úti cél. Amikor megérkeztünk, kaptunk 40 deka kenyeret s 5 deka sajtot fejenként, ami egész nagy lakomának tűnik a szemünkbe’. Úgy faltuk a kenyeret, mint farkasok a színhúst, mikor sokáig tart a tél. Mert akármi történjék is, az ember fia sok mindent elvisel, de az éhségnél nagyobb csapás nem kell. Csak azt érzed, hogy kivetkőzöl magadból, csak nekiesnél fűnek-fának, hogy valamit tehess a gyomrodba, s osztán mikor semmi sincs, hát átkozod azt a percet, amikor megszülettél. Odaadnád a fél karodat egy falás kenyérért, csak hogy ehess, csak hogy ne halld azt a szörnyű korgó hangot a hasadban.
Szerencsére, az elkövetkező napok gyorsabban telnek a többinél, mert kivittek minket munkára. Egy fegyverraktárban dolgozunk, úgy néz ki, már soha nem szabadulunk meg a fegyverektől. Azokat pucoltuk s raktuk sorjába egész nap, de a sok éhezéstől olyan gyengék vagyunk, hogy alig bírunk el négyen egy lőszeres ládát. De még így is jobb, hogy van elfoglaltságunk, mert így inkább telik az idő. Reggel adnak 4 deci kávét, délben és este is meleg levest, ezenkívül kapjuk a 40 deka kenyeret, néha vajat, sajtot, sőt egyszer egy falás kolbászt is adtak.
Ahogy így visszalapozok a noteszomba, ejsze, két dologról írok állandóan, az ételről s a honvágyról. Ez a két dolog foglalkoztat a legjobban. Amióta eljöttem ebbe a háborúba, egyetlen saját gondolatom sem volt az életről, a világról, már a 12. hónapja, hogy elszakítottak az életünktől erőnek erejével, és egy felsőbb hatalom alárendeltté tette az életünket. Menni kellett a háborúba, pedig nem is akartunk, foglyok lettünk, pedig nem vétettünk az amerikaiaknak. Az igazságtalanságok világában élünk nap mint nap, ahol már egy éve megmondják percről percre, hogy mit is kell csinálni. Megfosztottak bennünket az akaratunktól, s olyanok lettünk, mint a farkas bőr nélkül, nem mehet vadászni, hanem csak azért él, hogy a saját életét óvja. Enni is csak azt eszik, amit a társai meghagynak.
Ejsze jobb, ha belé se gondolok a sorsomba. Sokszor úgy elemészt a bánat, hogy legszívesebben megszöknék innét. Mondtam is Palinak, hogy szökjünk meg, mi értelme így élni, lám, vége van a háborúnak, de münköt csak nem akarnak elereszteni. Osztán a másik eszemmel azt gondolom, hogy minek is szöknék meg, fogolynak nem tanácsos egyedül járkálni, s előbb-utóbb úgyis főbe lőnének. De akkor legalább megpróbáltam, legalább a saját akaratom vinne a halálba, így most várhatom, hogy mások szabják ki az életet. Ennél keserűbb kenyér nemigen kell az életbe’. Úgy eléveszen a honvágy, hogy ha lehetne, kitépném a szívemet is csak, hogy ne fájjon annyira. Az egész bensőm csupa keserűség, s befelé hullott könnyeimmel tengert csinálhatnék. Istenem, adj változást, hogy vége legyen már!
Szegény embert még az ág is húzza – tartja a közmondás, s milyen nagy igazság van benne. Nem elég a saját bajunk, még egy szomorú esemény is beárnyékolta a napjainkat. Az éjszaka többen közülünk faszeszt ittak. Nem tudni, honnan szerezték, de állítólag az erőssége miatt nagyon hasonlít a valódi szeszre. A mindszenti Nagy Sándor és Török János reggelre meghalt, Silló Jenő meg Szabó Károly is a halálán van. Szomorú, hogy éppen rajtuk történt meg. Milyen kiszámíthatatlan is az élet! Ami csak pár órája történt, az is múlttá válik egycsapásra. Két nappal ezelőtt Karcsi elkérte a noteszomat, s az itt következő verset írta bele. Akkor még egyikünk sem gondolta, hogy ez történik.

Majd ha egykor unalmadban elmerengsz
a múlt felett,
unalmadban vedd elő a kicsi noteszedet.
állj meg az én soraimnál, szentelj néhány percet,
jusson eszedbe, ki írta emlékül e verset.

Boldog, kinek nincsen álma, vágya,
boldog, kinek nincsen zavarva az álma.
Boldog, ki szeretett, és el tud feledni,
boldog, ki nem tanul meg sohasem szeretni.

Augusztus 11. – Mára virradóra Jenő és Karcsi is meghalt a kórházban. Istenem, adj örök nyugodalmat nekik!
Elszorul a szívem, hogy ilyen hamar elmentek mind a ketten, az ő emlékükre álljon itt ez a vers, melyet az egyik bajtársam írt a noteszomba még a tavasszal:

Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet,
öt perc és nincsen tovább,
legszebb imámba foglallak téged,
hű szívvel gondolok rád.
Bajtárs, előre, ma olcsó az élet,
jöjjön a legszebb halál.
Bajtárs, ma még tán csak öt perc az élet,
öt perc, de meghalsz, ha muszáj.
 

 

Folytatjuk...

1946. március 2.

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 103. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap