A füttyös postás

Kő-Szabó Imre, sze, 10/18/2017 - 00:11

           Napjaink elmagányosodott világában általában egy emberrel havonta egy-két alkalommal találkozhat a városlakó. Ez az egy ember a postás. Vele mindenki, minden alkalommal vált néhány szót. Van még gázóra-leolvasó, villanyóra és vízóra fényképező. Ők természetesen csak arra járnak, amerre kiépítették ezt a fajta vezetékeket. A sorban első helyen a postás áll.

           Ki ne ismerné a „füttyös postást”, Fedor Sándort, aki mindig vidáman, udvariasan, szolgálatkészen tűnik fel a város néhány utcájában.  Fütyülve kerekez, zöld színű kerékpárján, így mindig lehet tudni, hogy éppen merre jár. Kézbesítési körzete – mint „egyesített kézbesítő”-nek (hivatalos szóhasználattal) – Petőfi Sándor utca páros oldala, Fürst Sándor utca, Budai út, József Attila utcák által határolt, majdnem szabályos téglalap alakú terület. Ezen kerekez végig naponta, természetesen beleértve a köztes Munkácsy Mihály, Piros alma utcákat is. A városban más utcák lakói is régóta ismerik.

           Megáll velem szemben, átad egy levelet és mintha számadást akarna csinálni, elkezdi kérdezés nélkül.

           -Harminckét éve csinálom ezt a foglalkozást! – mondja elégedetten és beszélgetés közben sem engedi el a zöld kerékpár „kormányát”. Ő az a „kormányzó”. aki ragaszkodik kormányához. Egyik kezével talán néhány pillanatra mégis, amíg megigazítja hatalmas, nyakba akasztott, sokszor a levelektől és egyéb kézbesítésre váró papíroktól degeszre tömött postástáskáját.

           Érzem, nem siet annyira, ezért megkérdezem:

           -Milyen volt a kezdet?

           -Ki emlékszik már arra! – mondja és legyint a kezével. – Na, ne haragudjon, csak vicceltem és folytatja. – Falusi gyerek vagyok. Ott nem volt munkalehetőség. Egyik ismerősöm csalt a postához, nem bántam meg.

           Közben, ahogy állunk a 14-es házszámnál, a Budai úton, két szomszédnak is int, küldeményük van. Átveszik, aláírnak! Az egyik férfi, megveregeti a vállát és annyit mond:

           -Jó egészséget Sanyi!

           Fedor Sándor csak bólint, majd folytatja:

           -Hárman vagyunk testvérek, a két öcsém is itt van a postán. Aztán képzelje el a szülőfalumból még hárman, ilyen kézbesítő postások itt a városban. A mi falunk jobban ismeri ennek a városnak a lakóit, mint ők maguk. Képzelheti, milyen történetek látnak ott napvilágot. Kész kabaré vagy éppen tragédia hangzik el ezen a mesedélutánon. Mert ugye ez a hat postás, vasárnap délutánonként a Szepi falusi sörözőjének lugasában, kibeszélik a városi ember rátartiságát.

           Legközelebb is összefutunk ennél a bizonyos 14-es házszámnál. Aztán mesél, mert tudja, hogy a múltkor nem mondott el mindent.

           -Először csomagkézbesítő voltam, aztán táviratokat nyomtak a kezembe, mondván: - Uzsgyi, a címzetthez! Akkor még fiatal voltam, felpattantam a kerékpárra és keresztül-kasul bekerekeztem a várost, az Öreg-hegy kanyargós, homokos utcáit, dűlőit. Az elkoptatott kerékpárok számát már talán meg sem tudnám mondani. – Annyit azért összegezni lehet, hogy az elmúlt harminckét év alatt – a napi közel kétszáz levelet számítva – másfél milliót juttattam el a címzetthez, amely olyan tekintélyes mennyiség, hogy néhány zöld színű postás vasúti kocsit megtöltene.

           Elköszön, először tolja a biciklit, de aztán felpattan rá és megy nagy nyugalommal. A sarkon áll meg, pont a kocsma előtt. Egy alacsony, köpcös férfi lépett ki az ivóból.

           -Jó, hogy látlak, pénz áll a házhoz! – mondja Fedor Sándor és a nagy táskából egy óriásira szabott pénztárcát vesz elő. Az utalványt aláíratja, kiszámolja a pénzt. A köpcös férfi a papírpénzeket összehajtja és a nadrágja zsebébe gyűri.

           -Gyere, fizetek egy sört! – invitálja a postást.

           -Köszönöm, nem lehet! A szolgálat! – teszi még hozzá.

           -Egy sör az semmi! – erősködik a köpcös férfi.

           -Persze, aztán elfizetem magam és nézelődhetek. Nem játék ez! – mondja a férfinek. – Te csak azt látod, itt-ott megállok, bedobok egy levelet, aztán fütyülök és tekerek tovább.

           -Persze ez a látszat! – teszi hozzá a köpcös egy kicsit megenyhülve.

           -A sört majd hazafelé, gyalogosan megiszom! – mondja befejezésként Fedor Sándor és ő is a sörre gondolt.

           -Rendben, megértelek! – tette hozzá. – Ki lesz fizetve, csak meg kell innod!

           Kezet fogtak és a köpcös visszament a kocsmába, Fedor Sanyi pedig kerékpárra pattant és elhajtott.

           Legalább két hétig nem találkoztam a füttyös Fedor Sándorral. Már délután volt, amikor összefutottam vele. Látszott, hogy a munkavégén van, a táskák üresek. Arcát apró izzadság cseppek gyöngysora ékesítette. Látszott rajta, erre a napra elegendő volt minden. Először szótlan maradt, de aztán mintha elhangzana egy varázsszó, annyit mondott:

           -Mára végeztem! Most én mondom, igyunk meg egy sört! – mutatott a sarki kocsma irányába.

           Meglepődtem, de éreztem, ennek így kell lennie. Elindultunk, kikérte a sört, mellé egy fehér feles erőset. Koccintottunk. Az erős marta a torkomat, Fedor Sándor is krákogott. Az utána következő hideg sör, nyugalmat adott. Beszélgetni kezdtünk. Arra voltam kíváncsi, hogy mint postást, nem akarták kirabolni, sohasem? Elmosolyodott.

           -Nem is egyszer! – mondta. Ami emlékezetes maradt az a Gát utcai volt. Helyettesítettem, átlagos nap volt. Két eléggé csapzott fazon állt elém.

           -Ide a pénzt! – mondta bőrgőzös hangon a szőkébb, nyurga srác, nem volt több harminc évesnél. A másik, aki eléggé cingár alak volt, elvette a táskámat, pár ezer forint volt benne. Szaladni akart, megfordult, éppen akkor lépett ki a következő házból egy olyan birkózó típusú fickó. Átlátta a hirtelen kialakult helyzetet és a futásba lendült magát tolvajnak kinevező ipsének, gáncsot vetett. Az pedig a hirtelen jött fordulattól arcra esett ott a betonos járdán. Úgy összetörte magát, hogy a rendőröknek mentőt kellett hívni.

           - A másik fickó, a rablótárs? – kérdeztem önkéntelenül.

           -Elfutott. A Kislapos sörözőben találták meg vagy öt óra múlva. Egy fröccs mellett remegett, egyedül. Ez volt az egyetlen eset, amely emlékezetes maradt szolgálatom alatt.

           Négy nap múlva egy ajánlott levelet hozott. Átadta, aláírtam. Rám nézett és beszélt, mert a múltkori eszmefuttatást még folytatni kellett.

           -Maponta átlagban nyolc-tíz kilométert biciklizek. Olyan „figurákkal”, hogy két ház között felpattanok rá, ha közel vannak a címzettek, akkor meg tolom magam mellett.

           -A gyors számítás szerint az említett szolgálati időm alatt, pontosan kétszer megkerültem a Földet az egyenlítő vonalán – mondja elégedettséggel.

           -Természetesen nem kedvtelésből, hanem munkám végzése közben – tette még hozzá.

           -Egyszer tényleg megnéztem a nagy atlaszban, merre kellett volna kerekeznem. Aztán kiderült, hogy Vizi biciklire kellett volna szállnom, mert az óceánok közül az Atlanti, az Indiai és a Csendes, utamat állta volna.

           Ezen elmosolyodik, majd nevetni kezd.

           -Olyan országok estek volna utamba, melyről nem is hall az ember. Kár, hogy az egyenlítő nem érinti Párizst, vagy Londont, mert oda tényleg elkerekeztem volna.

           Gondolkodik egy kicsit, aztán még hozzá teszi:

           -Az egyenlítőnek Európát kellene átszelnie, mert itt sok olyan dolog van, melyet ki kellene egyenlíteni.

           Arra a kérdésre, mi a titka annak, hogy jókedve, füttyös hangulata, sohasem hagyja cserben, a válasza egyszerű volt.

           -A jó családi háttér. A feleségem megértő és türelmes. A szakmai utódlással van csupán „gond”, mert egy lányom van, aki gyerekkorában kézbesítő útjaimra elkísért. Az unoka is lány, nyári időszakban néha eljön a nagypapával. Már kérdeztem tőle, mi leszel, ha nagy leszel?

           -Azt válaszolta: - Postás!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap