Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes

Szerkesztő C, v, 07/05/2015 - 00:02

 

 

 

Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos megvizsgálta:

baloldali tüdőhűlés a baja. Napokig nem eresztették ki a szobából.

Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott

az emeletről, és ez zavarta őt.

– Adjatok másik szobát – mondotta –, itt a fejemen járnak az emberek.

Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok, és hogy a padlásomon

jár valaki.

Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt.

De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától meg a

villamosok csengetésétől.

– Adjatok másik szobát.

Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy tavaszig

csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.

Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt,

és felizentetett az emeletre, hogy tiszteli őket, lent is laknak.

Persze az üzenet sosem jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már

megint hallatszott a dobogás, és az öregúr bosszankodott.

Azt kérdi az egyik napon az inastól:

– Te, Józsi, hogy van az asszony?

Az inas megértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:

– Tudom is én!

Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten.

– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem?

A doktor erre a szóra toppant a szobába.

45

– Nézzed már – bosszankodik az öregúr –, azt kérdeztem ettől a

kölyöktől, hogy van az az asszony. Hát csak vonogatja a vállát. Hiszen

ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.

A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.

Az öregúr ráduplázott.

– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy és miképpen

vagyon az állapota!

A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.

– Édesapám – mondotta nyugodtan –, azt mink nem tehetjük,

hogy minden betegünket számon tartjuk. Amennyi betegem nekem

van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt

nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban

van, eszébe se jut az orvos többé.

S kiment a szobából.

Az öregúr csak magában mormogott, aztán újra becsöngette az

inast.

– Nesze – mondta megenyhült hangon.

S egy koronát nyomott az inas markába.

– A vőmnek igaz a szava, nem járhattok minden betegnek utána.

– Hiszen – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan – ha

éppen kívánni tetszik… nem messze lakik az az asszony, csak itt a

Práter utcában. A 77. szám.

– Ösmered?

– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.

– Hát nem járt itt azóta?

– Járt biz’ az, instálom.

– Járt? Hát nem engem keresett?

– De a tekintetes urat kereste.

– Hát miért nem eresztetted be?

Az inas vállat vont:

– Elküldtük.

Az öregúr ezen megint megbotránkozott.

– Elküldtétek? Hát miért küldtétek el?

Az inas a vállát vonogatta, látszott rajta, hogy hazudásra készül.

Az öregúr megint felfortyant:

46

– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki hozzám jön? Hát ki

vagy te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön.

– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetőzött az inas.

– Bizony Isten, nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben,

hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.

– Hát persze, hogy nem ő volt – szólt lecsillapodva az öregúr. – Bizonyosan

más volt, akit elküldtek.

Egy napszámosféle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A

kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje

meg holmi jótékony intézeteket. De az asszony mégis nyugtalanította.

Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne megtudakolni,

használt-e neki a sült tök.

Valami nyomottság ült akkoriban a családon. Az öregúr a veje

nagy elfoglaltságára értette a nyomottságot. Hisz’ szinte jólesett látni,

hogy a kérdésen felderültek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de

jobb, ha annak értik.

Hát nevetett ő is.

– A lidérc vigye el – mondotta –, nem megy ki az eszemből az

az asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincs

senkije se?

– Mindenkinek van valakije – szólt megnyugtatóan az orvos. – És

ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.

– Hát nem mindig – felelt rá az öreg. – Lássátok, én is azért jöttem

hozzátok, mert nem volt senkim. Még el sem mondtam nektek.

És elbeszélte, hogy ősz elején egy reggel az ablakra pillantott,

és ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének, és kérdi tőle,

hogy fagyott-e az éjjel.

„Dehogy fagyott, tekintetes uram – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki

hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?”

„Csak a ködrül gondoltam, Kati.”

„Micsoda ködrül, tekintetes uram?”

„Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!”

És az ablakra mutatott.

Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam

is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap