Gárdonyi Géza Emléknap

Szerkesztő A, h, 10/30/2017 - 00:20

 

 

 

 

 

 

 

Gárdonyi Géza a magyar próza mestere, aki feledhetetlen szépségű történelmi regényeivel csodálatos szépségű, de hiteles világba repíti olvasóit. Egyik irodalmi közhöz sem tartozott, különös, magányos ember volt, aki ugyanakkor a közösségért élt. Tanító volt a szó legnemesebb értelmében, szívén viselte az ifjúság sorsát. Néptanítóként féltő-gondoskodó kézzel nyúlt a falusi gyermekekhez, akik felemelése a nevelők, a felnőttek feladata, kötelessége. Kezdő tanítóknak című versében ezt így fogalmazza meg: „Mikor először lépsz az iskolába,/legyen arcodon Jézus nyájassága:/szólítsd köréd a kisgyermekeket,/és símogasd meg kezecskéjüket./S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,/gyermeki arccal búbánatosat,/ismerd meg benn a korán-szenvedőt, -/s öleld magadhoz, és csókold meg őt.” Gárdonyi jól ismerte a népi életet, a természet titkait és csodáit. Első nagy műve Az én falum (1898) című novellaciklus volt. Számos újságba írt, pedagógiai folyóiratban, sőt, sakkozóként sakklapban is publikált. 1897-ben költözött Egerbe, egy olyan házba, melyből a híres várra (annak több bástyájára) és a város vár alatti részeire nyílt pompás kilátás. Itt, egri „remeteségében” születtek nagy történelmi regényei (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), melyekben történelmi hitelességgel, megkapó stílusban, a romantikus kalandosság eszközeivel is élve, a lélektani vonásokat is megemlítve szól nemzetünk fontos eseményeiről. Az Egri csillagok nagyszerű hősköltemény, A láthatatlan ember a régmúltba, a hun korszakba vezeti az olvasót, az Isten rabjai pedig gyönyörűséges, lírai hangulatú történet Szent Margitról és a korabeli életről. Az öreg tekintetes című kisregény (1905) egy idős ember sorsát mutatja meg a századvégi nagyváros elidegenedett viszonyai között, Ida regénye című alkotása (1924-ben jelent meg) egy női sors szép elbeszélése. Gárdonyi Géza hazaszerető, keresztény ember volt, a természet rajongója, aki titkosírással kísérletezett, s rácsodálkozott a teremtett világ miszticizmusára is. Édesapja Kossuth fegyvergyárosa volt, a hazaszeretetet az ő révén is magába szívhatta; ez, népe-nemzete és anyanyelve szeretete minden művét áthatja. Hitt abban, hogy az író feladata az alkotás: az adás, valamint az olvasó lelkének-képzeletének megragadása. „Az író hatalma nem abban rejlik, amit mond, hanem amit az olvasó fantáziájával mondat: ahogy az olvasó fantáziáját működteti.” – vallotta. A magyar nyelvet magyarnak akarta megtartani, küzdött magyartalanság, az idegen szavak ellen, s tudta, hogy a nyelv a kultúra alapja: „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.” – írta. Másutt így szólt: „A nyelv is változik idők haladtában, mint ahogy a nemzet is változik. De a nemzet lelke nem változik, hát a nyelvnek a lelke se változhatik. A nemzet lelke, meg a nyelv lelke egy. Aki hibásan beszéli a nyelvet, a lélek ellen vét.” Gárdonyi Géza a nagy mesélők sorából való, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula társaként a magyar nyelv kiemelkedő, mindenkihez szóló alakja. Kosztolányi Dezső így írt róla: „Vannak viharos lángelmék, melyek a gyémánt ragyogásával tündökölnek, élesen és keményen, s vannak prófétáló, útmutató előrehajtó lángelmék is. Gárdonyi Géza más volt, és sokkal több volt minekünk. Ő a bájos lángelme volt. Úgy égett, mint egy családi lámpa. A magyarság, ez a nagy és boldogtalan és szétszóródott család az ő fényében ült.”

 

 

 

 

 

Nyiri Péter

igazgató

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap