A garnitúra

Jókai Anna, v, 06/10/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

A járókelők a látványt megmosolyogták. Ki így, ki úgy. Arcukba húzódott a sorsuk, ahogy a teherkocsi mellett elhaladtak. Volt, aki fölényesen élvezte az elébe táruló helyzet iróniáját: mit meg nem enged magának a primitív népség! Az innen-oda rohanók épp csak rápillantottak a képre, ezeknek jó, gondolták keserűen, szedik össze a nagy pénzt, s közben még erre is van idejük… A sétálgatók – az általánosításokra hajlamosabbak – elégedetten levonták messzemenő következtetéseiket: ez jellemző nálunk mindenre. A felemás, össze nem illő dolgok hitelesítése, állami pecséttel. Csizma az asztalon!

A szimbolikus „asztal” a valóságban osztrák import asztal volt – dohányszínű, méltóságteljes, noha alacsony. Felesleges díszítés nélküli, csakúgy, mint az ülőgarnitúra; elegáns, modern és hatásában mégis kortalan. Időtállóan új: felébresztette az egyébként csupán az antik iránt jogos áhítatot. A bársonykárpit zöldesszürke, a párnarendszer kényelmes lazaságot színlelve tapadt egymáshoz. A sarokrész farekeszes; külön ital-, kártya-, hanglemez- és újságtartó. Társalgószoba. A bútoráruházban is csak kísérletképpen importált, egyedi példány. De a nyitott teherautó tetején, a piszkos deszkafenéken és az otromba gumikerék fölött szabályosan berendezve: arculcsapás. Pofonra pofon jár; talán ezért telepedett a három szállítómunkás az asztal köré, a ruganyos párnázatra, ha már úgyis várni kell valamiféle rohadt tartozékra, valamiféle külön kartámaszra, mert ehhez még az is jár, a raktáros esküszik rá és keresi.

A szállítólevelet Fekete Péter markába nyomták, ő szokta aláíratni, a pénzt beszedni, a borravalót harmadolni. Illetve negyedelni – mert a sofőr is cipel. Ez egy olyan sofőr, nem bagóért váltott munkát. A népművelői fizetésből még tisztességes képkeretre se futotta, hogy a diplomát legalább a falra akassza, de a munkába boldog-boldogtalan beleszólt.

Fekete Péter tulajdonképpen kedvelte a sofőrt: ez a fiú a régi slágerek közt hál’ Isten, tájékozatlan, így sohasem fordult elő, hogy a pofájába fütyülje a legnehezebb lépcsőfordulónál: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, ki a szerencsemalac fülét sose fogod…” Ami csak piszkos ugratás. A tíz darab rongy havonta minimum. Neki is meg a másik kettőnek és Misi sofőrnek, természetesen. Na igen, nagy meló, dög meló – de Fekete Péter végzett már másfajta nagy melót, dög melót is, amelyik ugyanígy ette az erőt, de még zabálni se adott. Mit tud minderről ez a két ideszalajtott slapaj? Az egyik folyton iszik, a Kohóból rúgták ki, mielőtt a henger végleg kivasalja. Itt ihat, csak a bárszekrényt le ne ejtse. „Pia-papa.” A másik meg, világ szégyene, alig támolyog, a két lábszára összeakad, erőlködik, szuszog, kigombolja a hasán a nadrágot, a köldökét nézegeti szabad perceiben, ez már köldöksérv, ez a dudor… Majd megpukkad, hogy a „Dudor” aztán rajtaragadt. Gyűlölködő fajta. Csak a pénzt akarja begyűrni. S azt gyűlöli a legjobban, akitől a legtöbbet kapja.

– Üvegszilánkot a gyomrába, azt érdemli, aki ezt képes csak úgy, fiókból kifizetni…

Kéjjel lapította szét fenekével az érzékeny bársonyszálakat.

– Ne vadulj, Dudor – Fekete Péter lapokra szedett Népsport-ot osztogatott –, rakjátok a gatyátok alá! Minőség! Képesek reklamálni, s akkor nézhettek a lukon: güri vissza, potyára!

Az újságra telepedtek, szétvetett lábbal. Fekete Péter előcsempészte a kártyát zubbonya belső zsebéből. Pia papa már hozta a Kőbányai világost meg az üveges kevertet; becsúsztatták az asztal alá, onnan kapdosták az üvegeket egy-egy gyakorlott mozdulattal nyakon.

A sofőr nem szállt be a buliba. Nem tudort kártyázni. A volánra borult, bóbiskolt. De hát az ultiban a negyedik úgyis csak kibic. Meg kell szokni: ez egy ilyen fiú. Hosszú, aranyos hajú, csak a szakáll hiányzik, és teljesen „Jézus Krisztus Szupersztár”. Ezt a feliratot Fekete Péter a fiánál látta a lemezborítón, kérdezte, mit jelent, a fiú nyeglén azt felelte, éppen annyit, mint a címe: Jézus Krisztus Szupersztár. Kicsúfolnak ezek mindent! De hát, ha ő kibírja az ötven évével, Misi sofőr is kibírja a heccet. Ámbár jámbor: neki ez csak rang, azt mondja, szupersztár, annyi, mint a csillagok közt legfényesebb. Röhögni kell, amikor rájön a hoppáré. Múltkoriban nem előzött meg egy „Hycomat” jelzésű kocsit: ne okozzunk a tulajdonosának kisebbségi érzést, csak azért, mert testi hibás… Amikor a neki osztott százasból Tibi csokit meg kis tigrist vett a trafikban, és visszaszaladt vele oda, ahonnan kapta, már aggódtak is érte. De ezt a cselekedetett is meg tudta magyarázni: túl sok a bútor abban a lakásban és túl nagy a rend. A gyerek vézna, és sehol egy játék. Kárpótlásul aztán balhét csapott a következő helyen, a mákosan őszülő, kölniszagú úrnál: mit képzel, bagóért még össze is szerelik az elemeket? Nem kell félteni, ebből is látszik. Csak hát, nincsen ember dili nélkül.

A partihoz zene is dukál. Dudor cigányzenére csavarta a zsebrádióját.

„Száz forintnak ötven a fele, egye meg a fészkes fekete fene, nem lehet az ember fábul, ki kell rúgni a hámfábul…”

– Ne röcögtesd a hangod, Dudor. Köldöksérvvel már úgysem vesznek fel az operába… – mondta Fekete Péter, és egyúttal bejelentette a betlit. Pia papa az orra előtt vette fel a lapot, durchmarsra. Dudor morgott, nincs igazság, hogy ő még a kártyában is ide-oda csapódjon, ahogy a másik kettőnek kedve szottyan.

Ittak, kártyáztak, harsogott a magyar nóta. Otthonosan berendezkedtek az extragarnitúrában, a nyílt utcán, a nyílt kocsi kellős közepén. És még a nap is sütött, és még szél sem volt, egy csenevész felhő sehol; semmi kétely, semmi szemérmes jele a mentegetőzésnek. Mindent szabad. Minden természetes.

Misi érezte a parázs ellenszenvet, az utca ítéletét – csak ki kellett az ablakon pillantania. Tulajdonképpen szánta a három cimborát: mi a vétkük? Nyilvánvalóan, fedés nélkül gyakorolják ugyanazt, amit a többség letagad, vagy ami rosszabb, föl sem ismeri, hogy ugyanazt cselekszi. (Misi eredetileg filozófia szakra jelentkezett, de később nem bánta, hogy áttették népművelésre. Misi túl sokat várt a filozófiától: a legnagyobb szellemszabadság gyönyörét a programozott tudat kényszere helyett.)

A mulatságnak a raktáros vetett véget. Előkerítette a hiányzó kartámlát – majd éppen ezek lazsáljanak, amíg ő, mint a pincebogár, csak csúszkál egész nap a homályos járatokban…

– Itt a vacakotok, apukám – mondta Fekete Péternek. – Vihetitek! – Letépte az „eladva” cédulát, a tű után halvány borzolás maradt a bársonyon. – Viheted a dupla druszádnak – ismételte meg. Örült, hogy csíphet egyet. – Van még Fekete Péter, akinek az a bizonyos kövér malac nem futott át a lába között!

Akkor nézték meg, ki a vevő. Szintén Fekete Péter.

– Nem is doktor? – kérdezte Pia papa.

– Nem is – morogta Fekete. Legalább az a hülye „dr.” ott állna a címzett neve előtt. Hogy ne legyen látszatra ugyanolyan, amikor a valóságban más, egészen.

– Fogadok, hogy nem lakótelep… – sziszegte Dudor.

– Remélem. Egy régi jó széles bérház, az a jó…

– A villalakás a legjobb! – szólt ki Misi sofőr az ablakon. – Kevés a lépcső, sok a jatt…

– Törjed ki a nyakadat – rímelt Dudor, mindenki tudta, a címzettnek szól.

Fölhajtották a három lifegő oldalt, becsusszantották a vaskampókat. Az üres üvegeket egy e célra rendszeresített zsákba dugták, jól megtámasztották az asztal lábai között, ne csörömpöljön, ne ütődjön. Ha majd a zsák teli lesz, Pia papa óvatosan hátára kapja, beadogatja darabonként a tartalmát az üvegvisszaváltó ablakán; hadd káromkodjon a közértes meg a sok ingyenélő a sorban.

Misi sofőr indított – előbb a térképet is megnézte. A jelzett utca nem szerepelt. Lehet, hogy lakótelep mégis? Ámbár a Sas-hegy környékén… Végül is behajtott a kerületbe. Leállt egy forgalmas csomóponton.

– Rendőr! Rendőr! – kiáltott kedélyesen.

– Kuss – szólt rá Fekete Péter. – Még viccből sem szeretem…

Persze, rendőr úgysem volt sehol. Csak a közlekedési lámpák váltottak át mechanikus pontossággal pirosról gyorsan villogó zöldre.

„Nem szabad megöregedni – gondolta Misi. Elnézett egy kétségbeesetten evickélő bácsit. – A lámpákat hibátlan, fiatal emberekre tervezték. Egy perc? Másfél perc? Ennyi idő alatt könnyebb meghalni, mint két tilos között átjutni.”

Háromtól is megkérdezték, amíg végre egy kutyát pisiltető középkorú asszonyra bukkantak.

– A szolgálati újtelep… – precízen elmagyarázta, fontossága tudatában bagolyszeme körül szélesebbre nyíltak a mélylila karikák. Csupa egyforma kétszintes, házi kerttel. Én mindenről idejében informálódtam. – Körülkémlelt. – Csak vigyázni kell, mert a falnak is füle van… Kíváncsiak még valamire? – Közlésvágyában már a kerékhez nyomult.

Továbbhajtottak.

– Kutyát sétáltatnak! – mondta Dudor. – Egy ilyen dög két kiló húst zabál.

Egyetértően, ellenségesen morogtak.

Misi nem szólt. Hiszen gyógyszer és élettárs ez a kutya. Akinek van szeme, látja. De hát maga sem tudta már, jó-e, ha az emberből egyszer csak kinő szinte a vállán, testén túl, mint a mérlegszárnyak, az effajta mindent fölmérő érzékenység.

Most már könnyen rátaláltak a házra. Az egyforma, homokszínű épületeken katonás négyszögbe foglalták a számokat.

– Aztán itt minél kevesebbet dumálni – adta ki az utasítást Fekete Péter –, és mozogni, minél frissebben…!

A hatalmas, egybeszabott asszony már várta őket a teraszon.

– Egy pillanat, elvtársak! – hátralépett. – Apus, megjöttek az elvtársak… vidd a kulcsot… azonnal, elvtársak…

A férfi – alacsony termetű, feltűnően vékony nyakú és gyalult mellkasú – készségesen igyekezett. A tréningnadrágja oldalán két fehér csík szaladt.

Dudornak rögtön visszatért az önbizalma. Ezek ugrálhatnak?! Fekete Péger rögtön véleményt alkotott. Hát ezeknél nincs semmi testi norma?! Pia papa biztosította az üveges zsákot, le ne guruljon, Misi pedig mulatott. Tetszett neki a pár. Az oszlopasszony meg a cérnaférfi.

– Nyitom már, Anyus… parancsoljanak az elvtársak, csak ide a földszintre, a fogadószobába…

A távolság a kaputól csekély, lépcső mindössze három. Eszményi fuvar. Amellett roppant közvetlenek.

– Erre a sarokra gondoltam. Ugye, Apus? – Az asszony önkéntelen mozdulattal besegített. Az egyik darabot szakszerűen megemelte.

– Igen, Anyus. Centire kimértük, elvtársak. Hogy közben ne adódjon probléma, amit váratlanul le kell rendezni…

Minden stimmelt. Csak össze kellett tolni a párnákat. A bútor megtömte a helyiséget, elszívta a levegőt.

„A falakat nem lehet lecsatolni. Ennyi a különbség” – gondolta Misi.

– Kézcsókom, elvtársnő – mondta Fekete Péter, idomulva. – Ez intelligencia kérdése!

– Apus, pakolj máris… ide a francia kártyát meg a te régi kis zsírosodat, látod, ide, ebbe a lyukba…

A férfi ugrott.

– A feleségem két hét alatt tanult meg kanasztázni – dicsekedett –, hogy a többi feleség ki ne nézze…

Minden rekeszbe jutott valami. Képes Sport, divatmagazin. A hanglemezek között Misi fölismerte A cigánybáró-t. Az italpolcra Gordon gin került.

– Van is benne, vagy csak szobadísz? – provokált Pia papa.

– Van, jelenleg, elvtársak. Egyszer veszünk külföldit, aztán magyarból utántöltjük. Ugye, Apus?

– Anyus… anyus… – a férfi kedélyesen csóválta a fejét –, ami a szívén, az a nyelvén is… No hát egészségükre!

Az asszony egy hajtásra ivott. A karcsú, hosszú poharak hasán más-más színű matricaegér.

– A volt állomáshelyen kaptuk. Búcsúajándék. Apust mindenki szerette. Lent is, fönt is. Ugye, Apus?

– Az elvtársaknak még sok a dolguk. Ne tartsd föl őket, Anyus!

– Apus, te írd alá! – Az asszony továbbcsúsztatta a szállítólevelet. Fekete Péter ugyanis eléje rakta, mivel csak az asszonynak volt zsebe, és abból kukucskált ki a tárca.

A férfi alákanyarított. Óriási F-et rajzolt és óriási P-t. A név maga olvashatatlanul szétfolyt a két nagybetű között.

Az asszony fejenként kétszáz forintot adott, a fuvardíjon felül.

Hát igen. Gavalléros.

– Kézcsókom… jó egészséget… illetve, erőt-egészséget! – szalutált Fekete Péter. – Az egész családnak. És ízlésből kitűnő.

– Örülök, hogy az elvtársaknak is tetszik. Végtére illetékesek. Csak aztán ha tovább helyezik Apust, kérdés, befér-e… mert ez egy ilyen hivatás, mire megmelegszünk, jön a parancs. Ugye, Apus?

– Anyus, anyus… ezek szolgálati ügyek!

– Dolgozókkal állunk szemben, Apus. Itt bizony nem a maga ura az ember, elvtársak!

– Bizony, bizony – bólogatott Fekete Péter. Pia papa ivott még. Dudor óvatosan a házigazda mellé sündörgött, és összemérte a vállmagasságot. Misi látszatra bambán vigyorgott. A rekeszek tartalmát leltározta. – Bizony, bizony… egyesek azt hiszik, nem is az anyjuk hasa köpte őket a világra. Már csak jobb ez a közvetlenség. Mert hát tetszik látni, milyen érdekes, engem is így hívnak e: Fekete Péter.

– Ó! – A tréningnadrágos barátian megveregette a szállító karját. – Egyenlők vagyunk, elvtársam. Ki-ki a maga posztján…

– Nem egyenlők maguk, legfeljebb valamiben egyformák – mondta Misi, a Jézus Krisztus Szupersztár pózában –, ámbár a mi Fekete Péterünk azért erősebb…

Lehűlt a hangulat. Gyorsan kapkodták a gurtnikat.

– Látod, látod, miért nem vetted fel a zubbonyodat, látod, látod, Apus… – utánuk szállt az erkélyajtón az asszony szelíd, de határozott korholása.

– Te idióta – mondta Fekete Péter Misinek. – Mit kötözködsz? Szerencse, hogy csak a jatt után nyitottad ki azt a savanyú pofádat… Ezeknek se fenékig tejföl… egy füttyentés, és szedhetik a talpukat tovább.

Kivételesen Dudor is elégedett volt. Kisebbet talált önmagánál, egy napra elég az. Pia papától pedig történhet már bármi. A mámor is nagy szabadító, csak arra kell vigyázni, egyetlen józan perc a rabságba vissza ne taszítsa.

Fekete Péter beült Misi mellé a sofőrfülkébe. Kell egy kicsit nevelgetni, se anyja, se apja, se egy tisztességes nője a gyereknek…

– Mindenki ráhajt a pénzre. Te is. Azok is, a komám Fekete Péterék… de hát ész is kell hozzá, nem lefolyatni, mint Pia papa, nem elkurvázni, mint a Dudor… olyan kertes családi házam lesz, mire a nyugdíj bejön, olyan, hogy azt a garnitúrát le se csinálom… édes fiam, bízd ide. De ehhez modor is kell! Aztán, hogy végre ne ugráltassák, az ember eléri… végül. Neked is benőhetne a fejed lágya. Hova a francba teszed azt a sok pénzt?! Van neked célod, Szupersztár? Egyáltalán, van valami…?!

A Szupersztár vigyázott. Csúcsforgalomba értek. Egymást ölték a kocsik.

Nem válaszolt. Hülyét játszott. Tudta, még legalább tíz év így. Legalább tíz év; de azután nem lesz sem Fekete Péter, sem Fekete Péter. A fényűzés felső fokára hág: egyetlen szobát szerez, fehérre meszelt falakkal, benne egy keskeny szekrény, de sok szék nagy asztallal; laticel derékalj a földön.

És végzi majd végre az igazi munkáját, végezheti szabadon, mert fizetésnapkor nem kell már félnie, hogy osztanak-e neki fizetséget: dolgozik, s ha minden kötél szakad, kifizeti önmagát. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap