Gedővári Csillag Anna ruhája

Duray Miklós, szo, 12/28/2013 - 00:13

 

 

 

Ez igencsak az előttes időkben történt, mert a szabómesterség alapos ismeretét bizonyító mesterlevelemen még alig száradt meg a tinta. Illő tudni, hogy már abban az időben is sok szép fehérnép lakozott Várgedén. Így hát siheder legényként én is arrafelé igyekeztem. Persze úti célom nem csak a lányok körüli legyeskedés volt. Tudomásomra jutott, hogy Gedővári Csillag Anna, egész Gömörország leghíresebb szépsége, új ruhát szándékozik varratni magának.
„Olyan könnyű és lengő legyen, mint a hajnali fuvallat, télen melegítsen, mint a júliusi nap, nyáron pedig hűsítsen, akár a friss forrásvíz, és csillogását ne vakítsa semmi.” Így hirdették szerte a nagy országban Gedő várának hírnökei úrnőjük kívánságát.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy csupán én szerettem volna elnyerni Csillag Anna tetszését a neki készített ruhával. Mert alig kapott szárnyra a hír, máris özönlöttek Várgede irányába a széles környék szabómesterei és szélhámosai. Jöttek a szabók Torna vármegyéből, Nógrádból és Hevesből. Átrándultak a Szepesség legtanultabb mesterei, ám a barsi és a honti szabók sem voltak restek. Még Sárosból és Borsodból is érkezett egy-két éhenkórász szerencsét próbálni. A világ még nem látott egy rakáson annyi csodálatos ruhát és akkora csapat szabómestert, mint abban az időben a Bükk aljában, Várgedén.
A csodaszép Csillag Anna pedig végigvonult a Várhegytől a Bükkig feszülő ezüst függőhídon, hogy megmustrálja a tetszésére készített ruhaköltemények garmadáját. Ám mindegyikben talált kivetnivalót. Amelyik csillogott, az nem volt elég finom. Amelyik elég finom lett volna, az nem csillogott. És ha valamelyiknek megfelelt a külleme, az vagy bőre sikeredett, vagy szűk lett, esetleg törte gyönge testét. Durcásan dobálta el a ruhákat, és elégedetlenül fordított hátat a kedvét leső sokaságnak.
Amint meghallottam hát hírét Csillag Anna óhajának, siettem Várgede irányába. Lelohadt azonban a lelkesedésem, amikor megtudtam, hogy a jobbnál jobb szabómesterek egymás után vallottak kudarcot.
Gedő várát elkerülve Balassagyarmat felé vettem az utamat. Pár napot töltöttem a rárósmulyadi fürdőben, majd átszeltem a Karancsalját, megkerültem a Medvesalját, felugrottam Dobócára, leballagtam Putnokra, átkeltem Bánrévén, és végül Sajókirályiban kötöttem ki. Úgy kerülgettem Várgedét, mint kandúr a forró málét. Ugyan tapasztalatlannak éreztem magamat ahhoz, hogy megbirkózzam ezzel a nagy feladattal, de csábított a siker is, és nem hagyott nyugodni a becsvágy sem. Hátha éppen én lennék az a szerencsefia, aki eltalálja Gedővári Csillag Anna ízlését.
Mikor Királyiba érkeztem, a szerencse Kismátéék portájára vitt. Szóba elegyedtünk a házigazdával, meghánytuk-vetettük a megye ügyes-bajos dolgait, majd vacsora után kiültünk a szakállszárítóra. Ott szóba került Csillag Anna is.

— Hát, fiatal barátom, Cérna Géza, te miért nem próbálsz szerencsét? Szemesnek áll a világ! Ha én szabómester volnék, bizony nem haboznék — biztatott Kismáté András.

— Nincs még bennem ilyen képesség — válaszoltam szerénykedve és elgondolkozva is, mert a becsvágy ismét csak piszkálni kezdett. — Meg hát, hol találok az ilyen fényes ruhához megfelelő kelmét? — tűnődtem hangosan.

— Haj, te, haj — rikkantott András, mint akit darázs csípett. — Ki készítsen habfinom gyolcsot, ha nem mi? Sehol a világon nem kapsz selymesebb vásznat a mienknél.

Az orrod vagy a jó szerencse vezérelt erre téged?! Mi készítjük a legfinomabb fonalat, mert a Tengerszem tavának langyos vizében áztatjuk a lent, és Öreganyám, aki nagy mestere a szövésnek, kerek száz esztendeje csattogtatja a pitvarban a szátvát. Nos, hát jól figyelj, ifjú mesterpalánta! Tizenháromszor tizenhárom esztendőben csak egyszer és csak annak a szabómesternek adódik ilyen nagyszerű alkalom, aki a tavaszi napforduló idején, az Esthajnalcsillag feljövetelekor született.

— Csodálkozni fog, bátya, de én pont abban a pillanatban jöttem a világra — szakítottam félbe a szavát.

— Hiszen akkor majdnem táltos fiú vagy! Ehhez már csak hatvanhat tulajdonságod hiányzik, de ezeket most nem sorolom fel.

— Ne is, András bátya, mert pusztára ürülne tőle az esze tokja — csíptem vissza. — Inkább mondja, mi az a nagy szerencse, amelyben részesülhetek a kend jóvoltából!

— Ami most a te szerencséd, az az én bajom. Hét esztendővel ezelőtt kissé meglegyintett a guta, így bizony a Tengerszemben felejtettem pár kévényi jó lent, s az mind a mai napig ázik. Ilyen anyaga biztosan nincsen senkinek. Kora hajnalban ki is megyünk, és kiszedjük a vízből. De most tegyük el magunkat holnapra, hogy korán kelhessünk, mert a pitymallat előtti harmatban kell letörülgetni a szálakra rakódott nyálkát.

Másnap még a madarak sem csiripeltek, mikor kibaktattunk a Tengerszemhez. Csak hát hosszas keresés után sem akadtunk rá a hét évvel azelőtt beáztatott lenre. Kismáté András azonban erősködött, hogy ott kell lennie, ha mondja, és addig nem nyugszik, amíg meg nem leli. Ezért kimentünk másnap is, harmadnap is, de megint csak eredménytelenül. Megfordult a fejemben, hogy bizony alapos munkát végzett az öreggel az a fránya szélütés, mert még azt is elfelejtette, hogy mit felejtett el. Végül a hetedik nap hajnalán csak ráakadtunk. Büdös volt, mert a szélén már rothadni kezdett, de a belsejében szemlátomást elsőrendű fonalnak való anyag volt.

— Még jó, hogy nem találtuk meg hamarább — mondta András bátya. — Utánaszámoltam, és pontosan ma telt le a hetedik esztendő. Lesz ám dolga az asszonynépnek, mert gyolcsot kell belőle szőni, de szaporán.

— Hallja-e kend, bátyám — szóltam Kismáté Andráshoz. — Aztán mennyibe számolja nekem ezt a munkát?

— A fonalért semmit, mert arról már úgyis megfeledkeztünk. A szövés árát pedig beszéld meg az asszonyokkal. Jószívű fehérnép lakik minálunk, te meg fiatal vagy, biztos könnyen megegyezel velük. Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok a helyedben. De amíg a szövet készül, nézz szét másfelé is.

Így hát előre megköszöntem azt is, ami ezután lesz, és odábbálltam tapasztalatokat gyűjteni. Gondoltam, felnézek Kecsőre aprógöndör naposbárány-szőrmét szerezni. Amint a fehér márványkő sziklák közé kerültem, enyhe, hűs légáram csapott meg. Éppen arra jött egy kutyás öregember. Mindjárt meg is kérdeztem tőle, hogy honnan ered ez a friss fuvallat.

— Látom, öcsém, nem vagy idevalósi — állapította meg azonnal. — Ez a szellő a szilicei jegeslyukból jön, az télen-nyáron tele van faggyal. Nyáron hűsít, de télen hideget enyhítő fuvallata van.

Azonnal rájöttem, hogy ismét közelebb jutottam Gedővári Csillag Anna megálmodott ruhájának titkához. „Pehelykönnyű gyolcsot már vettem. Megtaláltam a nyári hűsülés helyét. Télre pedig a selymes bárányprém ad meleget. Még be kell fognom a lágy hajnali szellőt, és meglelem a csillogást, amelynek nincsen párja.” Így soroltam fel a már meglevő és a még hiányzó dolgokat. Aztán letelepedtem egy patak partjára, amely az Ökör-hegy tövéből folyt, éppen Gömörország hátárából. És amint üldögéltem a vízparton, megpillantottam a verőfényes nap tüzének szemkápráztató visszfényét a patak puha fövenyében.
Markomba vettem a homokot, és jobb tenyeremből a bal tenyerembe szórtam a szemcséket mindaddig, míg a felvillanó pikkelyek nem csillogtak-villogtak ezüstös-aranyos fénnyel.„
Ez ám a csillám! Ennek lágy, ezüstös fénye méltó lesz a szépségesen szép Csillag Annához. Íme, megtaláltam a csillogást is” — lelkendeztem, és hozzáláttam, hogy jó csomót összegyűjtsek belőle. Három akkora tüszőt töltöttem meg a csillagfényt szóró csillámmal, hogy bizony alig bírtam cipelni.
Most már elhatároztam, hogy visszamegyek Királyiba, de még megálltam Pelsőcön, mert ott voltak a széles környék legjobb kovácsmesterei, és nekem elsőrendű acélból készült ollóra volt szükségem a finom gyolcsok szabásához.
A telet pedig Sajókirályiban töltöttem, és ott annak rendje-módja szerint hozzákezdtem Csillag Anna ruhájának varrásához.
Tavaszra, húsvét tájára elkészültem a munkával. Gedővári Csillag Anna pedig éppen egy évvel előtte, húsvét hétfőjén hirdette meg kívánságát. De mi van akkor, ha talált már azóta megfelelő köntöst, és én hiába dolgoztam? És azért is elfogott a félelem, hogy hátha nem sikerült hiba nélkül megvarrnom a ruhát. Mi lesz, ha nem tetszik majd neki? Hát legalább meglocsolom, úgyis húsvéthétfő lesz akkor.Zöldcsütörtökön indultam útnak sóskamártásos reggeli után, és szombat estére, éppen Krisztus urunk feltámadásának ünnepére érkeztem Várgedére. Igen sok idegent láttam az ájtatos körmenetben és a bámészkodók között, akik nyilván hasonló ügyben jártak errefelé, mint én. „Úgy látszik, még nem lelt megfelelő ruhát Csillag Anna” — véltem reménykedve, és hogy ne lássam a kevély szabók seregét, nyakamba vettem az erdőt. Egy elhagyott nyúlfészekben töltöttem az éjszakát. Hajnalban nagyot ugrott bennem a jókedv és a bizakodás, mikor visszaindultam Gedő várához, mert húsvét vasárnapja szívderítő volt és illatos. De ahogy felfelé hágott a nap az égbolton, úgy lankadt bennem a bizodalom. Elkalandoztam egy kissé, így estére sem értem utam céljához. Leheveredtem hát a dombtetőn, és elaludtam. Pirkadatkor arra ébredtem, hogy az egyik oldalam didereg, a másikat meg enyhe langyosság simogatja. Hajnalhasadás volt éppen, és a domb bércéről megpillantottam a kelő nap kékes-vörös fényében ragyogva a Hajnalvölgy-forrást. Száguldottam le a meredélyen. Szétbontottam a fehér gyolcsköntöst, és a kelő nap simogató sugarai elé tartottam. A lágyan lengedező hajnali szellő pedig kikapta kezemből, és hordozta körbe-körbe a dombvonulatok hajlatain. „Csoda, csoda” — lelkendeztem, és leborultam a gyönyörűségtől. Aztán felugrottam és akkorát dobbantottam, hogy úsztam én is a levegőben, fél kézzel tartva magam mellett a ruhát, akár egy fehér selyemzászlót. Így érkeztem meg a Bükk aljába. Csodaszép Csillag Anna pedig éppen akkor lépett az ezüst függőhídra.
Igen sokan nyüzsögtünk a Bükk alatt. Messze földről jött mesterek hozták és mutogatták tudásuk legjavát. Hallottam, amint azt suttogták egymás között: ma van az utolsó lehetőség, és hogy Csillag Anna a reménytelenségtől már bizony búnak eresztette a fejét. Ez bizony igaz lehetett, mert gyötrődés árnyékolta homlokát, és szomorúan lépdelve haladt a függőhídon. Támogatták jobbról, balról. Arca egyre komorabb lett, mintha nem is látná a szebbnél szebb ruhák sokaságát. Nem akartam hinni a szememnek, amikor rám mutatott.

— Azt a ruhát parancsolom! — szólt Csillag Anna.

A szolgák tüstént felém rohantak, és a ruhával együtt engem is Csillag Anna elé vittek. Majd cserényből falat emeltek köré, hogy illetlen tekintetek ne érinthessék habfehér testét, amint öltözködik.
Az én szemem pedig igencsak káprázott a hitetlenkedéstől és a mindent befedő csillám ragyogásától, mert szárnyalásom közepette kiszóródott a tüszőkből az ezüstfényű csillám, és apró pikkelyei rátapadtak a ruha fehér gyolcs anyagára is. Aztán megjelent előttem Gedővári Csillag Anna teljes szépségében és méltóságában. Az ámulattól térdre estem.

— Kelj fel, ifjú mester! — szólt csengő hangon. — Áruld el nekünk a neved, és beszélj magadról!

Alig tudtam szóra nyitni számat az illetődöttségtől, de erőt vettem indulataimon.

— A nevem Cérna Géza, de még nem vagyok mester...

— Állj meg! — szakított félbe mosolygós fő-fő szigorral Csillag Anna.

— Mától kezdve te leszel a palócok elsőrangú szabója! — és a kinevezés hitelesítésére kezét a vállamra helyezte.

— Köszönöm tisztelettel, szépséges-szép Csillag Anna

— Várj, ne hálálkodj! Hadd szóljak még néhány szót. Tudd meg, hogy nem csupán azért választottam az általad varrt ruhát, mert jó munkát végeztél. Láthatod, hogy a káprázatos és mesterien elkészített ruhákkal elrekeszthetnénk egész Gortva völgyét.
De olyan ruhát, amilyet te készítettél, nem hozott senki. Sok drága holmit hordtak ide az esztendő folyamán, de a legdrágábbakat mégis te hoztad, mert népünk munkáját mutattad meg bennük. A lent gyolccsá szövő asszonyok gondos kezét. Ködmönömet a rétjeinken legelő legselymesebb szőrű bárányok bőréből varrtad. Az ékes csillogást a mi patakjaink nemes hordalékából merítetted. A frissességet és lágyságot pedig a bennünket nap nap után csodálatba ejtő természettől kaptad. Ezért választottam a te ruhád, és azért is, mert megláttam benne a szíved, a szeretetet és a féltő gondot. Mert tudd meg, hogy ez az ember legnagyobb erénye.
És csodaszép Csillag Anna körül egyre nagyobb fényesség támadt. Szeméből két könnycsepp gördült az arcára, onnan pedig a ruhájára pergett, és ott azon nyomban szemkápráztató hegyi kristállyá változott. Ezen a napon nagy lett a boldogság és a vigalom, de nemcsak a Bükk aljában, Várgedén, hanem egész Gömörországszerte.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap