Georges Rodenbach (Belgium): Bruges, a halott város

Szerkesztő B, h, 10/12/2015 - 00:10

 

 

 

 

 

Részlet a regény 2. fejezetéből

Hugues minden séta alkalmával ugyanazt az utat tette meg: a rakparton ment végig. Testtartása, negyven éves kora ellenére, kissé görnyedtnek tetszett. A tragédia, akár a túl korán beköszöntő ősz, olyan felkészületlenül érte. Homloka már kopaszodott, haja is deresedett. Fátyolos, távolba meredő tekintete pedig a messzi, földi élet határain túli horizontot fürkészte. Bruges pedig, ezen a késő esti órán, még gyászosabbnak tűnt. Ő azonban ilyennek szerette. Éppen ez a búskomor hangulat ragadta meg, végül ideköltözött. Feleségével, a boldog házas évek alatt, egy ízben már ellátogatott ide. Akkoriban amolyan nagyvilági életet éltek: Párizsban, a tengernél és messzi országokban töltöttek el több hónapot, s ott-tartózkodásuk ideje alatt még nem fenyegette őket a mélabú érzése. Később aztán, mikor magára maradt, egy ösztönös érzés azt súgta neki, hogy ebben a városban kell letelepednie. Az évek múlásával különös azonosulás keresése fogalmazódott meg benne: a halott hitveshez egy halott város illik, hogy könnyebben elviselje a gyászt. Az életet is. Mert mindegy volt már az az élet, ami másutt zajlott, pezsegett. Már csak végtelen csendre vágyott, és szürke hétköznapokra, hogy saját létét se kelljen többé érzékelnie.Amikor az ember testét fájdalom gyötri, miért nem szabad üvölteni? Miért csak hangtalanul szabad járni egy betegszobában? Miért érezzük úgy, hogy a zaj csak újra feltépi a hegesedő sebet? A lelki fájdalomra a zaj ártó hatással van. A kihalt utcák, a csendes rakpart enyhítették valamelyest Hugues gyászát, gyengéd érzésekkel tudott visszagondolni halott hitvesére. Élesebben sikerült felidéznie az alakját, tisztábban hallotta a hangját, a csatorna víztükrében az arcát vélte megpillantani mintha Ophéliát látta volna. Ebben a szépséges és szeretett városban a sors megannyi, vérző sebét fedezte fel. Ez személyesítette meg számára a halott kedvest, emlékét megelevenedni látta a tereiben. Minden egyetlen sorssá olvadt össze: Bruges, a halott város immár a halott kedvest jelentette, melynek élettelen, kövekkel kirakott testében a csatorna sötét vize olyannak tűnt, mint a sűrű vér a dermedt erekben. Mialatt céltalanul lézengett a sötétben, egyre-másra keserű emlékképek törtek fel benne, megannyi zokogó arc formájában buktak fel a csatorna zavaros mélyéről a felszínre. Miközben ment a rakparton, furcsa, halált sejtető érzést keltettek benne a csendes házak, az elsötétített,üveges szemekre emlékeztető ablakok, a sötét lépcsők, melyek tükörképe gyászfátyolként lebegett a víztükör felszínén. Végigment a Quai Vert, a Quai du Miroir rakparton, majd a Pont du Moulin hídon átkelve a kihalt, nyárfákkal szegélyezett utcában tűnt el. Egy-egy lépés között a harangok játéka, úgy érezte, nehéz, sötét cseppekben hullik a fejére, s mintha valami feloldozás reményében szenteltvízzel hintenék meg. Ezen a magányos, késő őszi éjszakán, mialatt a szél az utolsó sárga leveleket dobálta ide-oda a porban, Hugues kimondhatatlan vágyat érzett a halálra. Olyan érzése volt, mintha a templomtornyok árnyéka sötét fátyolként borítaná be a lelkét, s az öreg falak, a hömpölygő víz mélyéről egy hang szólítaná meg lehet, hogy Ophélia is ezt a hangot hallotta. Nem ez volt az első alkalom, hogy hangokat hallott. A kövek bölcsességét régóta magába szívta, meghallotta, felismerte a dolgok rendjét: meg kell adnia magát a halálnak, amely mindenütt körbevette. Így hát régóta fontolgatta, hogy végez magával. Ó, mennyire szerette, imádta a hitvesét! A hangját, melyet mindenhová követett, mégis elveszítette, milyen régóta elveszítette De hát miféle erővel bírt, amellyel, amíg élt, mindent magához húzott, s a halálával mindent elvett a világtól? Sokan vannak bizonyára, akik megízlelték már és soha el ne felejtik a szerelemnek a Halál-tengere mélyén rejlő, eme gyümölcsét. S ha sikerült is ellenállnia az öngyilkosság kísértő vágyának, akkor egyedül az iránta érzett szerelem tartotta attól vissza. A múltból örökségként hozott vallásos neveltetése, s a jelen fájdalma, mint a hordó alján leülepedett, hirtelen felkavart seprő, most egyszerre zavarossá vált benne. Abban reménykedett, hogy a halál a nagy talány nem az élet legutolsó állomása, hogy egy nap viszontlátja hitvesét. Vallásos tudata azonban nem engedte, hogy életének önkezűleg vessen véget. Ezzel a tettel végleg száműzte volna magát Isten oltalmából, és örökre megfosztotta volna magát a lehetőségtől, hogy viszontláthatja őt. Így élte napjait; többször imádkozott is, miközben vigaszt keresett gondolataira, ismeretlen ég alatti kertben várakozott, és templomi orgonaszó alatt ábrándozott. Esti sétája közben kis időre betért a Notre-Dame templomba. Gyakran kereste fel egyébként is, szeretett elidőzni benne, mert az elmúlásra emlékeztette: a falakat, a kövezetet, a sírkőlapokat elmosódott feliratok díszítették, a szoborfejek szája is csorba volt Oldalt azonban, az egyik mellékkápolnában, az élet üresség-érzetét egy sírbolt feledtette a látogatóval: Merész Károly és Burgundiai Mária tiszteletére készített emlékmű volt az örökké tartó szerelem szimbóluma. Milyen megindító látvány volt a két egymás mellett fekvő alak szobra De főleg a királynéé, ahogyan mellén összefont ujjakkal feküdt békésen. Lábánál az örök hűség jelképe, egy kutya állt őrt. A szívében szeretett hitvese is ilyen nyugalomban alussza örök álmát. De eljön hamarosan az idő, amikor ő is, mint a király, követni fogja hitvesét a halálba, mellette lel majd nyugalomra. Örök álomban egymás mellett milyen pompás menedék ez a halál elől A vallásos tudatot éltető remény eképp válik majd valóra, a királyi pár példáját követve. Szomorú szívvel lépett ki a templom kapuján. Hazafelé vette az irányt: közeledett a vacsora ideje. Útközben a halott hitves arcát próbálta felidézni, s a királyné fekvő alakja helyett őt képzelte el. Halottakról őrzött emlékképeink az idővel azonban megváltoznak, elhalványulnak ahogyan színét veszti a pasztellkép, melyet a por semmisít meg szép lassan. Halottaink bennünk szenvedik el második halálukat ! Egy pillanat erejéig sikerült mégis felidéznie az alakját, és amikor megpillantotta a mellette elsuhanó járókelőt, nyilallást érzett a szívében: egy nő volt, akit csupán ebben a pillanatban néhány lépésnyire tőle vett észre. Kővé dermedt, amikor meglátta az arcát. Elment mellette, a vele ellentétes irányban folytatta útját. Borzongás futott végig a hátán: látomása lett volna? Egy pillanatra elszédült. Szeme elé tette a kezét, mintha egy rossz álmot akarna elhessegetni. Néhány percig habozott, végül megfordult, és az ismeretlen után eredt, aki lassú, ritmusos léptekkel távolodott a sötétben. Siető léptekkel, járdáról-járdára követte. Egyre közelebb ment már mögötte. Tekintetével rámeredt, olyannyira, hogy az ismeretlen minden bizonnyal illetlennek találta volna, ha észreveszi. Az csak ment, kifejezéstelen arccal. Egyre nagyobb rémület fogta el. Jó ideje ment már mögötte, volt olyan pillanat, amikor egészen közel. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha kémkedne utána. Megint közelebb erészkedett, de újra megriadt. Megtorpanva lassított léptein. Valami egyszerre hívta, húzta maga felé, és félelmet keltett benne. Mintha valami kút mélyére nézve keresett volna egy arcot És akkor meglátta! Felismerte! Ugyanolyan halovány volt bőre, kerek a szeme ! Miközben követte, a sötét kendő alatt ugyanazt a selymes, aranyszínű hajat pillantotta meg. És ugyanaz az ellentét játszott a szem és a haj színében. Cserbenhagyta volna a józan esze? Vagy talán a szeme káprázott, amiért minden járókelőben a feleségét kereste? Milyen sokáig kereste emlékezetében azt az arcot, s lám, az ismeretlen nő révén most egyszerre megtalálta. Milyen felkavaró erejű tud lenni egy látomás ! Volt valami rejtélyes, mi több, hátborzongató a két nő hasonlóságában. Egyszeriben mindent visszakapott a sorstól: járását, csípőjének ringását, formás karját, arcvonásait, merengő tekintetét, lelkének minden rezdülését. Minden hús-vér, élő mivoltában jelent meg neki újra! Követte hát tovább, mint valami holdkóros. Csak ment, gépiesen, és már azt sem tudta, mit miért tesz. Csak ment Bruges ködbe borult utcáinak útvesztőjében. Majd az ismeretlen egy útkereszteződéshez ért, és mint a kámfor eltűnt. Megállt, hosszan a távolba nézett, a semmit fürkészte, és közben könnybe lábadt a szeme. Ó, mennyire hasonlított hitvesére...!

Appl Mária fordítása

Forrás: Polísz, 2005. 75. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap