Glevitzky Irén, a XX. századelő ünnepelt énekesnője

Horváth Lajos, k, 08/14/2012 - 00:04

 

 

 

 

 

 Legendák Szent László királyról

 

  Újramondja Horváth Lajos

 

 

Ráczné Csík Mária

Glevitzky Irén, a XX. századelő ünnepelt énekesnője

 

Mindig rendkívül érdekelt, milyen emberek éltek előttünk Veresegyházon. A 119 éve született Glevitzky Irénről, a magyar operajátszás és dalműéneklés ígéretes, de korán kihunyt csillagáról szeretnék írni a kedves Olvasónak.

                Fent nevezett “úrhölgy” 1921-től lakott falunkban férjével, dr. Laborfalvi Nagy Lajos ügyvéddel, aki ekkor nyitott irodát a Fő úton, a mai Jakab-féle ház helyén. E házat a háború alatt lebombázták, s ők ezután vették meg Eisenhut Kálmán tanácsostól Táncsics utcai házukat, melyben halálukig éltek.

                Mivel Irén néni 1956-ban elhunyt, én már csak nagyon halványan emlékszem rá. Előttem egy idős, sötét ruhás, fonott székben üldögélő, termetes hölgy képe jelenik meg. A házaspárra már bizonyosan csak az éltesebb lakosok emlékeznek. Dr. Nagy Lajos jellegzetes alakja gyakran tűnt fel Veresegyház utcáin, amint hátizsákjával bevásárolni ment. Hosszú fehér szakálla abban az időben igencsak egyedi látvány volt. (Azaz “kettedi”, mert Belházi Arnold is szakállat viselt, noha abban az időben ez az úri csökevény már burkolt rebelliónak számított.) A gyerekek Jézuska bácsinak hívták. Praxisa fénykorában “igen nagy házat vittek”, szívélyes kapcsolatban álltak környezetükkel, de bensőséges barátságukkal csak kevés embert tüntettek ki. Szüleim házassági tanúi is ők voltak. Lajos bácsi még a háború után is praktizált, aztán nyugdíjba ment, s csak jószívből, ingyen osztogatott tanácsokat a falubélieknek.

                De térjünk vissza Irén nénihez! Az 1885-ben Kassán született kislányról hamar kiderült, hogy istenadta csodálatos hanggal rendelkezik. Már gyermekkorában szólót énekelt a Kassai dómban, s tekintettel arra, hogy édesanyja is muzikális volt, hamar elkezdték taníttatni. Kassa után Pestre költöztek, s a fiatal lány az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia opera tanszakának növendéke lett. Jellegzetes, sötét színezetű, súlyos, hatásos mezzoja miatt eleve eltanácsolták az “olasz dallamosságtól” (idézet egy korabeli kritikából), s már körvonalazódott, hogy repertoárján - mint ahogy ez később meg is valósult - leginkább Liszt, Wagner és Schubert drámai jelenetei fognak szerepelni.

                Főiskolás korától - az énekesnő precizitásának köszönhetően - rendkívül sok adat áll rendelkezésünkre. Előttem kritikák magyar és német nyelven, diplomák, megsárgult meghívók, megfakult fényképek, kézzel írt, kalligrafikus tanjegyzetek, melyből megtudható, hogy már az első vizsgán Schubert- és Brahms dalokat adott elő, és a kritika igen elismerően nyilatkozott: “erős, hatásos, szép, iskolázott hang, sötét színezetű, súlyos mezzoszoprán, lélekteljes előadási mód jellemzi”. Mivel már az első akadémiai házi hangversenyen, 1907-ben kitűnt, nem csoda, hogy elhalmozták meghívásokkal. Az akkori divat szerint gyakran hullt virágeső a díva lábaihoz, s tüntették ki hódolatával a közönség - főleg a zenerajongó férfinép -, a későbbi férj nem túl nagy tetszésére. Szülővárosának, Kassának is ünnepelt vendége, amikor a dóm felszentelésének évfordulóján fellép.

                S vége-hossza nem lett a teaestélyeknek, jótékonysági nőegyleti rendezvények sorának. Az ezekről írott kritikák maguk is “megérnek egy misét”; képet adnak a korról, annak hangulatáról, szokásairól, olvasásuk is kész gyönyörűség. Az ifjú művésznőről szuperlatívuszokat olvasok: “A teaestély fénypontja Glevitzky Irén kisasszony gyönyörű éneke. Szépen iskolázott hangja kitűnően érvényesült Brahms Tündéri szép vagy kedvesem című művének előadásában.” “Meleg, tiszta zengésű, kifejező hangján a szűnni nem akaró taps és éljenzés után még elénekelte a kitűnő művésznő Szendynek egy dalát. Az estély közönsége percekig ünnepelte a művésznőt, kinek énekét édesanyja kísérte.”

                Csak érdekességként említem meg, hogy tanárai és osztálytársai között olyan nevek fordulnak elő, amelyekről ma már talán a témában jártas vájtfülű hallgató, olvasó sem hallott. Csak egy-két ember neve tűnik ismertnek, ők elérték a halhatatlanságot: Ábrányi Emilné, ő alighanem a költő felesége volt, Moiret Lujza pedig - feltételezem, ritka neve után - Moiret Ödönnek, a Gödöllői Szecessziós Műhely szobrászának rokona lehetett, valamint Bartók Béla, aki nem szorul bemutatásra.

                Az akadémiai diploma elnyerése után hirtelen elárasztották a megkeresések. 1914-ben már “hatalmas hangú Flosshilde”-ként emlegetik, s szerepet kap Wagner Lohengrinjében is, ahol Telramund brabanti nemes nejét, Ortrudot énekli. A korabeli méltatások igen kedvezően ítélik meg, természetesen a közreműködő művészek felsorolása mellett az akkori divatnak megfelelően rangsor szerint említették még a közönségben résztvevő notabilitás névsorát is. “Szombaton este tartották meg a Tisztiorvosi Egyesület Eszterházi utcai palotájában Mayer Dönci és Zluk József vigalmi bizottsági elnökök buzgó fáradozása mellett, magas művészi színvonalon álló hangversennyel egybekötött táncestélyét. A fényesen sikerült kedélyes összejövetelen megjelent Zuglónak és környékének egész művelt közönsége - szól a korabeli híradás. A Zeneakadémia kistermében megtartott önálló estjének méltatásából megtudhatjuk: “A kis helyiség akusztikája túlzott rezonanciát ad a hangnak, így a hangok erejéről, tömörségéről, intensitásáról biztos ítéletet nem mondhatunk, csak a tálentumról és a készültségről szólhatunk.” Irén néni hangjának rezonanciájáról csak annyit, hiteles hallgatótól tudom, hogy egy házi estélyen megcsörrentek a kávéspoharakban a kanalak a kitartott magas hangok “hallatán”.

                Megemlékeznek még egy pár úgynevezett nadrágszerepről, Liszt Jeanne d’Arc című drámai jelenéséről, “melyet hatással és erővel, s oly lélekteljes előadással énekelt, hogy még a Liszt-ellenségekkel is elfogadtatta a nagy zeneköltő eszthétikáját”.

                Az utolsó újságból kivágott kritika az alig harmincéves énekesnőről szól, aztán csend és üres lapok az emlékkönyvben. Családi okok mellett egy végzetes betegség is oka a korán derékbatört karriernek. Gyógyulása után érezte, nem szól már úgy a hangja, mint régen. “Nem akarok a saját hangom temetésére elmenni.” - mondta, és nem énekelt többé nagy nyilvánosság előtt. Otthonában önmaga szórakoztatására és az utcán járók ámulatára, saját zongorakísérettel és a templomban alkalmanként el-elénekelgetett egy-két Ave Maria-t.

                “Azután a dal visszhangját vesztve, félve,/ belenémult a hervadásba, télbe”.  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap