Godot megjött (9.)

Jókai Anna, sze, 08/10/2011 - 05:19

 

 

 

Folytatás 

– …tendenciózusan, periodikusan felrémlenek – mondja Alex.

– Már azt hiszed, zöld ágra vergődtek, s akkor elővánszorognak… rontani a városképet – mondja Alexandra.

– De hol itt a város…? – kérdi Flórián.

– Kiszagolták a Godót! – Belus rázogatja a drótot. – Munkakerülők, naplopók!

– Szipusok és piások. Szinte mind! – csatlakozik Lidi néni.

– Deklasszált elemek! És akkor mi tartsuk el őket! – Vilmos kiflicsücsköt vet Miriam elé. – Egy köszönöm, nem sok, de annyira se futja!

– A nevelés! – mondja Gabriel. – Minden a gyerekkorban dől el. A családi indíttatás a dolgok rákfenéje.

– De hol a némber pasija? – kérdi Albia. – A múltkorjában még hárman voltak. Bár a pasin látszott, hogy nem sokáig húzza. Remegett a feje, folyton bólogatott vele, mint a porcelánangyal a rezervátumi kápolnában…

– Félkegyelműek! – Lorenza élvezettel forgatja a szót. – Milyen találó… nem őrült, nem bolond, nem tébolyodott, csak félkegyelmű… ó, ez az árnyalt nyelv!

– Megmurdelt az ürge – mondja Góliát. – Ahogy Terry hirdette: hulljon a férgese!

– Talán csak lelépett – Albia méregeti Miriamot. – Ilyen loncsos penészvirág mellett ki bírja sokáig?

– Ez az életforma – mondja Vilmos – a bűnözés melegágya. Tartsuk rajtuk a szemünket. A nyiszlett kölyök okozhat még meglepetést. A szeme se áll jól.

– Alultáplált, közepesen fejlett – Gabó belekotyog. – Az én kartonomra is ezt írták. A szenyó suliban.

– Hagyjuk őket! – Paulus a hangját lágyan böcögteti. – Milyen édesen szundítanak! Könyörületesnek kell lenni! Nálam mindig kapnak egy tányér lebbencslevest, forró teát… olykor még egy-egy ízes buktát is. Csak hát, senki sem hibátlan, a tömegszállásra nem tudom rászorítani őket.

– Derogál nekik – mondja Lidi néni. – Dunsztjuk sincs arról, mi volt az a társbérlet!

– Inkább a szabad ég alatt?… – Gabriel értetlenkedik.

– De hol itt a szabad ég?! – sóhajtja Flóra.

– Van róluk tapasztalatom – mondja Albian. – Vérciki népek. Egy könnyelmű pillanatomban befogadtam őket az alagsoromba. Majdnem három napra, az ünnepekre. Hát nem átallottak utánam szaglászni? Kivel, mit, hogyan…? Meredtek rám, mint az élő szemrehányás szobra. Kiütést kaptam tőlük. Jártak a nyomomba, kántáltak, lamentáltak, betelepedtek a kedvenc fotelomba…

– Adj a tótnak szállást, kiver a házadból! – mondja Belus.

– Nana – Alex figyelmeztetően leinti. – Vigyázzunk a közmondásokkal. Rasszista felhang!

– Majd Godó róluk is gondoskodik – mondja Flórián. – Senki nem lesz többé homeless…

– Homeless…? – Belus fintorít. – Szíveskedjenek érthetően fogalmazni. Nem mindenkinek tellett felsőoktatásra!

– Otthontalan – mondja Flóra – mint mi, valamennyien. Bizonyos értelemben. Amióta Godó…

– Na már ne! – mondja Alexandra. – Ő az, aki úri kedvében világgá ment. Ő az, aki hazavágyik. Ha egyáltalán.

– S szép tőlünk, hogy visszafogadjuk! – Lidi néni elérzékenyül. – Valójában páratlan nagyvonalúságról teszünk tanúbizonyságot.

– …amikor ő még arra se méltat, hogy a Fiút előreküldje… miheztartás végett. Itt hagyott minket, ezekkel a deviánsokkal, egykupacban! – Gabriel körbejárja Miriamot és a Fiút. – Csak slattyognak innen-oda, terjesztik a vírusokat…

– Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csüccs… – énekli Gabó. – A néhai anyukám. Szokta ezt. Velem. Játszani.

Gabriel az emlékezésben megakasztja.

– Rásül a sapka a fejedre. Tedd szépen zsebre!

– …és hol a pahittyám? – sipogja Dávid. Belekukucskál a hajléktalanszatyorba.

– Valószínűleg hamarost este lesz – mondja Alex –, bár egzakt tényként nem merném definiálni. Hova tudnánk ideiglenesen bedugni őket?

– Godó nem szereti a kaotikus viszonyokat – mondja Paulus –, kérdőre fog vonni miattuk…

Ha létezik ez a Godó egyátalán! Annyi mindenkit beharangoztak már! – mondja halkan Alexandra.

– Ha valaha is létezett – teszi hozzá hangosabban Alex. – Még nem késő felocsúdni. Álbajusz, álszakáll, redőzött klepetus, nem nagy kunszt. Ez a szakadt népség meg… talán még születési bizonyítványuk sincs, nemhogy személyi…

Beáta megszólal.

– Nekünk nem idegenek. Szíves tájékoztatásul: nálunk vannak bejelentve.

– Mindhalálig beköltöztek – mondja Beátus –, de úgy, hogy mégis házról házra járhassanak…

– Plömplöm – rikkantja Belus –, háborodottak! Zsák a foltját megtalálta!

– Tuti, hogy emögött is Vosso áll! Aláírást gyűjtet velük, éhbérért! – mondja Alex. – Annyira az ő stílusa!

– Annyira, de annyira! – Alexandra is csatlakozik.

– …hát pucoljuk el őket a kirakatból. Hórukk! – javasolja Albian. – Mi vagyunk többségben. Pláne Góliát mesterrel.

– Ohó, és ha kés van náluk? – kérdi Belus –, rugós penge a hacuka alatt?!

– Nem kés. Ha valami, hát kard – mondja Flórián.

– Kétélű kard – teszi hozzá Flóra.

Lidi néni megborzong:

– No pláne! – Rettegni kezd.

– De a humanizmus! – Alex kioktat. – Ez akkor is jogállam. Joguk van akár fölfordulni is ott, ahol éppen akarnak!

Paulus sóhajt.

– Reménykedjünk. Majd Godó megoldja. Saját hatáskörben.

– Kezdem a türelmem veszteni – Albia fésüli a haját, kis tükrében az arcát festi. – Már a sminkem is megsínylette…

– Egy mentsége lehet. Ennek a ti rejtélyes Godótoknak – mondja Albian, gúnyosan –, ha nincsen. Vagy bekrepált.

– Emberek! Gondolkozzanak! Gondolkozzanak! – Paulus könyörgésre kulcsolja a kezét. – Szilencium! Szálljanak magukba! – A rubingyűrű delejesen villog. – Szilencium! És gondolkozzanak. Hiszen olyan jól indult! Emberek, olyan jól…!

Csend támad.

Pihenés-pihegés.

Ki-ki meditál, ki-ki elmereng, ki-ki duzzog. Mint a panoptikumban, pózba merevednek mind.

A talaj lejtésszöge – jobbról balra – egy fokkal megdől. A fáról egyhuzamban lehull minden levél.

 

(A fény előrefut.)

 

Sadotkiemel egy táblát lyukból:

CIGARETTA-SZÜNET

SMOKING TIME

BUFFET IS OPEN

A BÜFÉ NYITVA

FOGYASSZATOK!

(A fény kialszik – szuroksötét.)

Közjáték

A szuroksötétet a háttérből, a hegycsúcs felől áradó, ibolyaszín sugárzás – smaragdba játszóan – váltja föl; mintegy fokozatosan kiszorítva a gumitestű sötétséget. Végül az egész teret beborítja; nincs az „itt” az „ott”-tól elválasztva.

Sadotizeg-mozog, vakarózik, rángatózik, ideges. Ez a megvilágítás talán ártalmára is van, de hogy nem kedvére való az bizonyos.

Michyés Masha azonban felélénkül. Fürdőznek a szelíd, de egyenletes fényáradatban.

Masha

Az átvilágítás ideje.

Michy

Az átvilágítók működnek.

Masha

Ki-kicsoda.

Michy

Kiderül.

Masha

Az eltitkolt.

Michy

Nyilvánvaló lesz.

Masha

Az ügynökök.

Michy

Lelepleződnek.

Masha

Még csak sejthetők.

Michy

A megbízók.

Masha

A felbujtott bevallja.

Michy

Lapul a felbujtó.

 

Együtt

 

A válságból egyetlen kiút:

Hagyjátok dolgozni a Fiút!

 

(Figyelmüket a Néven-nem-nevezett Fiúra irányítják.)

 

A Fiú az anyja ölében megébred; feltápászkodik, igazít gyér, gyűrött ruházatán. A „hajléktalanszatyrot” Miriam gondjára bízza. Miriam – ültében – felsőtestét ütemesen himbálni kezdi. Néma zsolozsma, hosszan tartó, monoton.

A Fiú közelít a dermedt társasághoz. A lila-zöldes derengés mindent befog, de egy-egy pontban pulzálva felerősödik; sorban, egyenként keretbe fonja az elevenedő lelkeket.

Sadotfüldugót nyom a fülébe, majd lebukik a lyukba, kinyújtja a szív alakú táblát:

Dont’t disturb

A Fiú – némi töprengés után – először Belus mellé lép; a kezét Belus bal vállára teszi. Az érintésre Belusból kibuggyan – a „zakatoló” rigmusok stílusában –, ami ő.

– Tizenhat óra meló,

Három óra lötyögés.

Öt óra álmatlan

lihegés.

Gyomorfekély, csípőkopás, aranyér.

Csőstül jön rám, ami ér.

Lepcses asszony, lusta gyerek,

otthon is csak leintenek.

Langyos sörök, egyenkaja,

csatornabűz, fúrók zaja.

Nedves falak, száraz csapok.

Süket duma: „válasszatok”!

Pöffeszkedő főnökök,

aki bírál: „hőbörög”.

Linópadlón csótány szalad,

„Hajrá öreg, ne hagyd magad…”

Elsikkasztott fizetés,

kupac ganéj az egész.

…Bánom is én, ki segítsen,

ördög legyen vagy az isten,

bár egyik sincsen.

Egyik sincsen.

A Fiú átteszi a kezét Belus jobb vállára. Belus „világgá” kiáltja:

– Szegény csóró – nagymenő,

miért nem én – és miért ő?

Miért én – és miért nem ő…?

Masha

Az okot keresd.

Michy

És a cél is meglesz.

Masha

A halál: éleszt.

Michy

Az élet: halaszt.

Masha

Rímes beszéd!

Michy

Rémes beszéd!

Masha

Mézes emlék.

Michy

Visszamennék…

Masha

Engedjünk a kísértésnek?

Michy

Adjunk ritmust.

A beszédnek!

A Fiú továbblép.

Belus visszasüllyed a pótcselekvésbe, hajlítgatja a drótot, kampósítja, majd újra kiegyengeti.

A Fiú Vilmos bal vállát érinti. Vilmos felocsúdik, s mintegy „gombnyomásra” dalolni kezd:

– Száz dollárnak

hetven a fele,

egye meg a fészkes

fekete fene!

Nem lehet az ember fábul,

ki-ki ruccan a bankjábul.

Nyaralásul Tahiti,

ti pancserok, hi-hi-hi!

Kinek pénze, azé minden.

Minek kéne, ki segítsen?

Ha volna ördög, lefizetném,

ő részét is széfbe tenném.

Nem vagyok én rászorulva,

Ha az isten mégis volna.

A Fiú átteszi a kezét Vilmos jobb vállára. Vilmos hangja zaklatottra változik:

– …minden megvan, mégsincs semmi,

poggyász nélkül kell elmenni.

Miért oly szűk a tűnek foka?

Át nem csusszansz rajta soha.

Masha

A torzsát kínálja.

Michy

A belét zabálja.

Masha

Az élet korrupt.

Michy

De nem a halála!

A Fiú továbblép. Vilmos visszazökken; megcsörgeti a pénzt a zsebében, egyik zsebéből a másikba pakolja.

A Fiú Dávid mellé guggol, úgy teszi a kezét a bal vállára. Dávid hüppög, csuklik, sopánkodik:

–Kicsi vagyok, gyenge vagyok,

ha vetek is, nem aratok.

Elcsórták a parittyámat,

letapodják a hazánkat,

Góliátok hóna alatt

hogyan legyek végre szabad?

Ha az Atya erőt adna,

gyurma-óriás megpukkadna,

Isten hátán trónra másznék

Úr-szolgája Góliáttá

válnék!

A Fiú átteszi a kezét Dávid jobb vállára. Dávid sírva fakad:

– Miért mondtad:

a gyenge erős,

s aki támad,

nem az a hős…?

Miért áltatsz győzelemmel,

ha minden jöttment

játszva megver?

Masha

Új játszmában.

Michy

Új a lapod.

Masha

Megtapossák.

Michy

Aki tapod.

 

Együtt

 

(Fordulgatnak, suta tánclépésben)

 

…kicsi vagyok Én,

majd megnövök Én,

új csillagként az Új Égen

kiragyogok Én…

A Fiú továbblép. Dávid megtörli a szemét az ágyékkötője bojtjával. Lekuporodik, összehúzza magát, szipog.

A Fiú Góliátot kerülgeti. Lábujjhegyre áll, kezét a hústorony bal vállára teszi. Góliát megrázkódik, szeretné lerázni, mint a bogarat. De ez mágnes-erő. Góliát kifakad:

– Nem vagyok én

Gólem, bölény,

nyomaszt ez az

erőfölény.

Mindig startban,

folyton sarcban!

Sziesztázni, megpihenni,

dundi macát táncba vinni,

zsíros szívem erre vágyik,

soha nem jutok az ágyig…

A fülembe trombitálnak,

én bunyózom, ők szunyálnak!

Mutogatnak, tapogatnak,

enni-inni bőven adnak.

Gyere, Isten, bajvívásra,

ez az egy harc van még hátra.

Megnyerem a Világkupát,

kiütöm a Világ Urát…!

A Fiú átmegy a jobb oldalára. Ágaskodik, kezét a jobb vállára helyezi. Góliát lelkesedése lelohad; a teste meggörnyed, mint mázsás terhelés alatt:

– …de ha egyszer kiöregszem,

nem lesz hívem,

nem lesz egy sem.

Csontom ritkul, izmom kicsi,

perspektívám; tolókocsi.

Ami duzzad, miért sorvad?

A boltozatos, miért horpad?

Masha

A masszív anyag odalenn.

Michy

Olykor-olykor véd is.

Masha

Tonna-súlyod idefenn.

Michy

Elfújja a szél is.

A Fiú továbblép. Góliát újra plakát-pózba vágja magát, markában a késsel.

A Fiú Gabriel bal vállát érinti. Gabriel kitör:

– …a szaga. Dezodor. Verejték.

Konyhai bűzben civakodós esték.

Májfolt az orrán, a nyakán szemölcsök.

Feketére festett pengeél szemöldök.

Itt hagyott a szajha, a büdös ribanca,

meghágta a csődör, nyerített a kanca.

Nincs rá szó, mennyire utálom, megvetem,

nincs rá szó, hogy mennyire szeretem.

A vérszínre lakkozott, töredezett körme,

rovátkált hasán a köldöke gödre,

elasztik top alatt

az ereszkedő melle…!

Nagyobb gyűlölet,

lehet-e, kell-e…

Büntető Isten, ha sebesre verted,

rugdald vissza hozzám,

ha betelt rajta kedved.

A sebeit behintem,

a nedveit lenyalom,

Tiéd a bosszú,

enyém a hatalom!

A Fiú átteszi a kezét Gabriel jobb vállára. Gabriel térde megroggyan. Mint a megakadt lemez a régi gramofonon, nyekeregve ismétli:

– Szeretem. Ő miért nem?

Én igen. Ő miért nem?

Én igen. Ő miért nem?

Masha

Ok ez vagy okozat?

Michy

Alacsony fokozat.

Masha

A másikat okolni.

Michy

Testestül-lelkestül.

Birtokolni.

Masha

De nem kizárni.

Michy

És sorsáról leválni.

A Fiú továbblép. Gabriel a keblére szorítja Gabót, védencét és egyúttal rabját. A Fiú Gabót elvonja tőle, magához. Egyforma magasak. Könnyű a bal vállát megérinteni. Gabó a sapkát szorongva gyűrögeti. Mintha iskolai ünnepélyen szavalna, előlép, meghajol:

– Füstbe ment terv,

írta Petőfi Sándor.

Egész úton hazafelé

azon gondolkodám,

hogyan fogom szólítani

rég nem látott anyám.

Jutott eszembe számtalan

szebbnél-szebb gondolat

de engem nem várt otthon,

az én anyám örökre

elszaladt.

Mama

József Attila verse.

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindig

meg-megállva

nem mosott, nem is főzött énrám,

csak a tévé csatornáját

váltogatta némán.

Este még megcsókolt,

a takaróm betűrte,

másnapra elrepült

a jedi-lakta űrbe.

A Fiú a kezét Gabó jobb vállára teszi. Gabó imádkozik:

– Én Istenen, jó Istenem,

lecsukódik már a szemem,

de a tied nyitva, Atyám,

hol bujkál az édesanyám?

Pelenkázza, megszoptatja,

kereszt alatt megsiratja;

Jézusnak is ott az anyja.

Hogy énnekem mégse nincsen,

miért hagyja,

miért hagyja?

Masha

Örökbe fogadnám.

Michy

Örökbenincsen senki.

Masha

Egy centiből.

Nem látszik a minta.

Michy

Majd az egész kelmét.

Kiteríti.

  

Folytatjuk

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap