Gödörben

Petrozsényi Nagy Pál, v, 10/27/2013 - 00:10
Ott ült a padon, s az öregeket nézte. Sakkoztak. Valamennyi nyugdíjas és sakkrajongó volt. Forgách nyúlánk, szemüveges férfi s ugyancsak sakkrajongó. De már évek óta nem ült tábla elé. Mint pártaktivista örökösen lótott-futott, szervezett itt egy előadást, ott egy gyűlést. Pedig valaha egész másként indult: előbb muzsikus, aztán színész szeretett volna lenni. Végül beérte egy marxista oklevéllel. Ez szerzett neki kenyeret, tekintélyt, s tán még ma is ennek árnyékában nyüzsög, ha a történelem kereke át nem gördül rajta.

– Sakk-matt!
A tatárbajszú játékos leforrázva állt föl.
– Még nem, gyógyszerész úr.

– Nocsak! – mosolygott gúnyosan a tatárbajszú partnere: ő volt a bajnok a nyugdíjasok között. – Hát maga sakkozni is tud, Forgách?
– Megengedi? – cserélt helyet a férfi a levitézlett öreggel, pár pillanatig koncentrált, és két perc múl­va győzött.
– Ördöge van! – seperte le a bábokat bosszúsan a „bajnok”. – Ha még egyszer legyőz, megeszem a királyt.
Forgách újból kenterbe verte, utána a többit. Előbb külön, majd egyszerre fektette őket két vállra. Másnap szintén, azzal a különbséggel, hogy akkor már pénzben játszott. Naná! Állása nincs, segélyt nem kap, enni meg kell, ha marxista is volt egykor.
– Maga... maga átrázott minket, uram! – hápogott a patikus. – Biztosan sakkmester, így persze könnyű. De van egy vejem, az is sakkmester ám. Őt dugja zsebre, aztán rázhatja a rongyot.
Forgách rábólintott. Valamikor régen naponta edzett, szakkönyveket vett, táblázatokat és híres játsz­mákat másolt egy irkába. Utoljára maga is kitalált egy rendszert, olyan szisztémát, amely szinte képletszerűén sűrítette magába a sakkjáték lényegét. És ezzel, gondolta, rengeteg dolog fölöslegessé válik. Nem kell tanulmányozni például a skót játékot, az Aljehin-védelmet, a bonyolult óindiai megnyitásokat. Csak figyelni kell, memorizálni, és bírni szusszal, cérnával. Sajnos pont ezen a téren állt a legrosszabbul. Hiányzott a türelme, kitartása, így ez a kísérlet is torzóban maradt. Csak amióta facér, sakkoz­gat ismét, de már inkább hátra, mint előre tekintget. Szakmát nem tanult, álmai kiégtek. Maradt a sakk, de hogy mit ér vele, hát az mindjárt kiderül.
A gyógyszerész veje gőgösen fogadta el a kihívást. Alig nézett Forgáchra, amikor kezet fogtak. E4. Forgách C6-ra lépett. Caro–Kann-védelem – állapította meg magában a diplomás sakkmester, a D4-gyel reagált, D5. Hm! Legjobb, ha üti, amire nyilván C:D5 következik, utána C4, HF6... Kívülről tudta, elő is vett egy Playboyt, s csupán fél szemmel sandított az asztalra. A tizedik lépésre már fölkapta a fejét, s bizonytalanul fedte föl az F7 pontot.
Forgách szeme nagyot villant, pillanatokon belül betört, és ellenfele királyát a bal sarokba űzte. A mester arcán megszaporodtak a ráncok. Még hat percig ellenállt, majd feladta a partit. Az öregek megilletődtek, s irigységük mély tiszteletbe csapott.
– Szuper! – adta lejjebb a sakkmester is. – Tulajdonképp melyik klubban debütáltál?
– Egyikben sem, sőt, idestova tíz éve, hogy alig láttam sakkot.
– Jó, nem faggatlak, hanem figyelj ide, komám! Épp a jövő hétre várunk egy nemzetközi mestert. Ha őt is kinyírod, leveszem a kalapomat előtted.
Forgách bizonytalanul mosolygott. Ha megéri, merthogy alig élt egyik napról a másikra. Munka, pénz és feleség nélkül. Fiai elszéledtek, így élt egymagában kétség és remény között, hátha valamivel, például most ezzel a sakk-kal, tisztára moshatja magát. Talán, igen, miért is ne, elfelejtik, ki volt, talán önmaga is, és új lappal, nemesebb szívvel mászik ki abból a gödörből, amibe a sors ilyen orvul belökte.
A nemzetközi mester derűsen nyúlt a sakkórához. Könnyed s egyben szerény modora még a nyugdíjasokat is leszerelte, akiknek időközben Forgách lett a példaképük.
Teltek a percek. Forgách feszülten gondolkozott. Ez a manusz zseni, abszolút átlát rajta. Talán még azt is sejti, mi végre ücsörög itt. Szemei kápráztak, gyomra korgott. Újabban bizony elég gyakran koplalt. Pedig egy szelet hússal még megnyerné a játszmát. Hús? A férfi szájában összegyűlt a nyál, s kép­zeletében felvillant egy hatalmas flekken behintve borssal, pirospaprikával.
– Sakk!
Meg sem hallotta, folyton csak a húsra gondolt, utána a villanyra, gázra, szemétre. Vajon hogy fogja ő mindezt kifizetni?
– Azt mondtam, sakk. Volna szíves lépni már azzal a királlyal?
– Bocsánat! – zökkent vissza a hústól a sakktáblához, találomra lépett, és a nyugdíjasokra pislantott.
Bástyája nincs, vezére ugrott hála a flekkennek, mely egyre távolabb lebegett előtte. Vagy inkább a szisztémája sántít?
– Matt!
Világos: kikapott. Hej, csak abból a flekkenből ehetett volna egy pindurkát, még mielőtt leült volna játszani!
– Köszönöm a játékot! – biccentett kurtán, faarccal.
Ebből a gödörből, úgy tűnik, ő már sohasem fog kimászni.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap