A gondolat formát teremt

Jókai Anna, v, 07/16/2017 - 00:06

 

Barátaim, ezen a tanácskozáson Európa irodalomkritikusaié a főszólam: én viszont író vagyok, és csak alkalmanként kényszerülök teoretikusi szerepre. Most sem akarok olyasmibe avatkozni, ami nem tisztem, s aminek teljes átlátására sem időm, sem energiám nincsen. A kortárs európai regény fejlődési lehetőségei és az ezzel kapcsolatos sokféleség elméleti visszatükröződése a kortárs kritikában – bár a vállalkozás imponáló, de a véleménymondót egy bizonyos fokig el is bátortalaníthatja. Mi mindent kell, kellene ismernünk egymás irodalmából, hogy semmi, ami lényeges, ne maradjon ki, amikor pedig töredezett, esetleges erről a tudásunk, legalábbis az enyém az. Esetleges, mikor, milyen művet fordítanak le és hol – szerencse és egyéb szempontok, sokszor az irodalomtól idegen szempontok befolyásolják, mi kerül a külvilágból egy-egy nemzet szellemi vérkeringésébe. Így aztán vannak olvasmányélményeim, de nincs róluk rendszerezett tudásom. Még azt sem tudhatom pontosan, milyen lenne egy korrekt hiánylista. Magyar pályatársaimat pedig nincs kedvem skatulyába csukni, mégoly elegáns, divatosan felmáslizott skatulyán sem. S ha történetesen mégis megkísérelném – ösztökélve magamban az egykori irodalomtanárt –, jóízlésem visszatartana: nem szabhatok még burkolt értékrendet sem pályatársaim közt, nem érvényesíthetem a személyesség hitelét, helyzetemnél fogva, elfogultság nélkül… Személyiség híján pedig a megnyilatkozás fabatkát sem ér. „Csak az ének tudnak párbeszédet folytatni” – írta Balassa Péter, nagy hatású fiatal irodalomesztétánk, s igaza van. A személyesség azonban soha nem fajulhat személyeskedéssé – s kötetezi az igényes megszólalót, hogy csak abban nyilvánítson véleményt, ami fölött uralkodik is, részben széles körű és mély ismeretei, részben pedig legalább valamelyes objektivitás által. Aki egy a sorból, ne dirigáljon a többinek, hogyan álljanak, merre álljanak. Elég, ha a saját tartására futja.

Ezért aztán, amikor a megtisztelő meghívást megkaptam, némi ellenérzést kellett legyőznöm. Nem szeretek a „felületen” beszélni, sem dadogni, sem okoskodni. No meg az író amúgy is állandóan szavak útvesztőiben él: kifent vagy tompán nyiszáló szavakkal próbálják egyéniségét szabályosabbra farigcsálni, és foszló szavakkal fizetik ki. Ő maga is szavakból válogatja a legkevésbé devalválódottakat, a legkevésbé mérgezetteket, hogy ezekből aztán az úgy-ahogy érvényes szöveg összeálljon. Talán ez a másik oka, amiért valamiféle tartózkodás s, kelletlenség él bennem mindenfajta „tanácskozás” hallatán. Szó, szó, szó… Vágyunk a csönd súlyára – de ha ezt kimondjuk, beszéltünk máris. A paradoxonok kíméletlenek.

Attól tartottam, összejövünk ugyan, de változtathatatlanul megtörtént tények regisztrálására van csak módunk – s amiről vitatkozunk, az irányzat, a stílus, netán az író úgyis éli a maga önálló életét, talán meg is változott azóta, s mi csak a kihűlt nyomokat rajzoljuk körül a porban, gyermekes buzgósággal. Nem is lenne pusztán ennek sok értelme, csak pazarolnánk az időt, mint annyi más szájtépő „eszmecsere” a világban, szerte. Bele is fulladnánk az együtt gyártott klisékbe, barátaim, ha nem lopnánk a szigorú anyagba – a formai megoldások szakszerű taglalása mellett s talán annak ürügyén – valami szárazságoldó, éltető nedvet: ha nem ismernénk fel, hogy mindezeken túl, mindenekfölött mégiscsak az egyre katasztrofálisabbá váló emberi lét kérdései a legfontosabbak – a megélt és a megírt életműben egyaránt. Nagyok vagyunk a tünetek briliáns felmutatásában. Az okfeltárás már kevésbé hálás, kevésbé tetszetős. Sokkal több szellemi munkát igényel, és sohasem valósítható meg teljességgel. Mert nem állunk sem a mindent tudás, sem a megszenvedett szentség fokán: keres az író, keres az olvasója, keres a mű kritikusa. Feleletet keres a magyarázkodások helyett, szilárd fogódzót a csúsztatható, labilis fogantyúk helyett. S ha ilyesmiről is ejthetünk szót – márpedig ez csak rajtunk múlik –, mégsem „múlatjuk” itt a drága földi időt hiába. Ez már „saját terület” számomra is – merek beszélni. El merem mondani: nem elég szimplán könyveket írni, hanem fontosakat kéne… Mondhatnám úgy is: sűrítményeket. Mintha Valaki sürgetné a világot: veszélyes fázisban vagyunk, most már többé ne fecsegjünk! Legalább mi ne! S ezenközben csatázik a hagyományosnak bélyegzett az újszerűnek tűnővel. A realista kicsúfolja a neoavantgárdot, a posztmodern lenézi a régmúltban kikristályosult formákat. Mindkét oldal kitermeli a maga lelkes teoretikusgárdáját, egyedül üdvözítő útként ajánlgatva ki-ki a maga ízlésvilágát. Közben az író – mármint az igazi, nem a jobbra-balra pillogató divathajhász, sem az egyszerűséget a primitívséggel összekeverő sikerhajhász –, tehát nem a „skribler”, hanem az író csinálja a maga dolgát, s gyakran érzi úgy, hogy nem róla szól a nóta és korántsem érte… Higgyünk Goethének: „Halvány minden teória, de zöld az élet aranyfája.” Ez nem a kritika szerepének lebecsülése. Becsülöm azt az irodalomtudományt, becsülöm és hálás vagyok annak a kritikusnak, igenis hálás, aki belülről közelít az alkotáshoz. Aki – ha igazán jelentős munkával van dolga – maga is képes az író szemléleti fokának magasságán létezni, ha pedig silányabb művel találkozik, nem a silány mű eszmei és formai fegyvereivel hadakozik maga is – nem lealacsonyodik tárgyához a bírálatban, hanem megemeli, nem félek a szótól: szeretettel felemeli azt a maga esztétikai-erkölcsi szintjére, s ott vizsgálja. Az ilyen kritikus maga is alkotó, s jól tudja, hogy a kritikának is van kritikája…

Egyébként is hiszem, hogy az értékek nem zárhatják ki egymást, ahogy Pilinszky János fogalmazta, s ahogy Niels Bohr, a modern atomelmélet kiválósága is vallotta: „Contraria non contradictoria sed complementa sunt.” A hangsúly egymás kiegészítésén van! Ugyanakkor elszaporodtak a kétségtelen félkészültséggel zajló viták. Nem a szenvedély, a meggyőződés szenvedélye hibádzik, hanem az olykor mindenáron súrlódás, ellentétkeresés ott is, ahol nem kéne, ott is, ahol tulajdonképpen ugyanazon aura alatt lehetne szövetkezni. A szellem, a gondolkodásszabadság igényének jegyében. Különben – gyanítom – édes mindegy, milyen göncben, milyen káprázatos figurákkal forgolódunk a sárban – ha így is, amúgy is sárban folyik a tánc… A magasság viszont – a szellemi szféra – kitermeli törvényszerűen a maga eszközét, a szárnyat. De az angyalok szárnya sem egyforma: sem színük, sem számuk, sem a méret, sem az alakzat. Mégsem civakodnak össze, mert a szolgálati céljuk azonos és a működési közegük. Az irodalomnak se volna szabad semmiféle abszolutizáló törekvésnek beugornia. Kegyelmes pillanataiban nem is teszi, s ezért kellene minden, valóban önmagában világot teremtő regényre külön, csak rá jellemző meghatározást teremteni. Prózaírótársam, Esterházy Péter írta valamelyik jegyzetében – s őszintén sajnálom, hogy nem én írtam le először –, hogy a rossz műnek teljesen mindegy, „realista” vagy „modernista”, ez csak a közepesnek számít – a remekmű megint csak fütyül az ilyesmire. Azt úgysem lehet befogni – teszem hozzá én. Ha elviseljük is a középszert – belátásból, emberségből vagy kényelemszeretetből éppen –, ne ehhez igazodjunk, a mérce legyen magasabban! „Oszd meg és uralkodj!” – hangoztatja a politika, s a szellemi ember még mindig hajlamos, hogy az ócska trükknek beugorjon. Tehetsége természetét kizárólagosnak képzeli, elveszti toleranciáját és empátiáját a másképpen jó iránt, ezáltal forgácsolódnak éppen a legértékesebb erők széjjel. Nem, ehhez – sok más társammal együtt – asszisztálni nem fogok. Nem akarom és nem is tudom patikamérlegen mérni, ha szívszorító, egészséges irigységgel egy remek regényt olvasok, hogy ez melyik „irányzatot” erősíti éppen, milyen formai elemek túlsúlya teszi egyik vagy másik serpenyőbe… hanem tisztelettel megmerítkezem a csodában. Van bennem alázat a másik iránt – de rosszul tűröm, ha „másságom” miatt megaláznak. Az érvényes mű olyan, amilyen. Éppen olyan és nem lehet más, bármily erőszakosan vagy megejtő simasággal próbálja is befolyásolni az irodalmi sznobok divatja vagy az irodalmi tunyaság-maradiság. Minden alkotás belső természete teremti meg önnön a formáját: nemcsak alakot, de határt is szabva annak.

Nagy hajtóerő és az író tragikusabban éli meg – a szabadság kezdetektől fogva belénk plántált vágya. Szabadok akarunk lenni lelkünkben – szabadok akarunk lenni társadalmi, nemzeti viszonyainkban. Az író küzdelme anyagával a saját belső szabadságáért folytatott küzdelem, de olyan küzdelem, amely elbírhatja, szerencsés esetben el is bírja az őt születésében befogadó és azóta is szüntelenül érlelő szellemi, biológiai nemzet megbízatásait is. A szabadság az esztétikumban van csupán, a tökéletes mű valósíthatja meg – vélik egyesek, és igazuk van. De elkülöníthető-e ez a szabadság a gyakorlattól, a társadalmi valóságtól? – kérdezik mások, s nekik is igazuk van. Bojtár Endre találóan jegyzi meg esszéjében: „A »szolgálat« elhanyagolása miatti félelem él a kelet-európai íróban.” A nemzeti hagyományok, a kelet-európai nemzetek sajátos helyzete mindig is arra késztette az itt gyökeredző írókat, hogy olyan ügyeket és gondokat is irodalmi ügyekké és gondokká tegyenek, amikre egy más atmoszférában élő európai kolléga azt mondhatná: ez nem az irodalom dolga! De igen. Ez is az. Az esztétikai minőség, a formai bravúr nem zárja ki ennek a feladatnak a teljesítését sem. Ezért nem élvezem igazán az ilyen vitákat. Ott remeg előttem írói-emberi létem célja: hét meghódítandó karika, a még ködbe burkolt falra szegzett vékony rúdon… (Most bizony képes beszéddel élek, talán nem olyan nagy bűn mégsem.) A karikák átmérője különböző. A legnagyobb karika emlékeztet, hogy a végtelenség fia vagyok – benne a valamivel kisebb: szegény, kötött földlakó is vagyok, ne feledjem. A még kisebb karika jelzi: ebben a korban születtem éppen, majd a következő: s éppen fehér bőrrel. Az ötödik karika: Európa lát vendégül, a hatodik (s ez simul az elevenemre a legszorosabban) nemzeti kötődésem jelenti. Az a hetedik, az a bizonyos mágikus hetedik pedig egy képzelt kör középpontján… az vagyok én, az vagyunk az én, föl nem ismert megváltottságunkkal és kétségbeesett önmegváltási kísérleteinkkel. Célzok – célzunk –, van egy íjunk és több nyílvesszőnk. Barátaim, ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer azt a kicsit, de mégis az egész középpontját, eltaláljuk, fölfűztük egyúttal az összes karikát… Nem lehet elkerülni, így törvényszerű, ha jó helyre célzunk, s nem kacsingatunk közben még a közönségre sem, s nem lessük a cirkuszigazgató kegyeit: a sanyarú bért kifizeti-e…?

Az arányokban van különbség – de a közvetlen társadalmi környezet finoman, akarva-akaratlanul is beivódik a műbe. S az író, ha látszatra politikába keveredik, nem azért teszi, mert szeret politizálni vagy mert életszükséglete, hanem mert van lelkiismerete, és igazságérzete nem korcsosult el. Kénytelen belekontárkodni, ha egyszer látja, amit lát. De ehhez nem kell, sőt nem is szabad a „napi politikával” foglalkoznia (mármint az alkotásban), e téren Stendhallal értek egyet: a napi politika csak kő az irodalom nyakán, s a művet fél év alatt alámeríti biztosan.

A választóvonal nem a nívós másságok között húzódik, hanem a és a rossz között. Az erőfeszítést, szinte társszerzőséget kívánó súlyos művek és a közhelyeket az unalomig csócsáló álrealizmus között, a gondolatokból építkező próza és a komputerügyességű üres bohócirodalom között. A manipulálhatatlan szó és a megvásárolt szó az, ami soha meg nem békülhet egymással.

Nem kell a betanult papagájnyelv, nem kell a levegőtlen panelbeszéd. De nem elég a nyelvvel történő játék sem. Engem önmagában nem vonz. Talán nagyon felnőttem. Értem én boldogtalan-óriás József Attilánkat, értem annyit idézett mondását: „Félek attól az embertől, aki nem tud játszani.” De tisztelettel tovább kell gondolnom: én pedig attól félek, aki eljátszódja az egész másra kapott időt. A világ elrondított erkölcsi állapotban várja az ítéletet. De még van. Még nem törött el. A mocsokfoltoktól javarészt nekünk kell – kellene! – valamelyest megtisztítani, a szívünket, idegrendszerünket, agyunkat spongyaképp elkoptatva rajta. Az otthontalanság érzete világjelenség. De hiába költözünk előle csillogó-villogó játéktermekbe, sziporkázó játékautomaták közé, az otthontalanság így sem szűnik meg – legfeljebb ideig-óráig sikerül magunkat elkábítanunk.

A könyv s így a próza jövője is kérdéses. A világ nagy része csak jobban akar élni, de nem akar jobbá válni. A mindennapi praktikumokba sokszor kényszerűen belefulladt ember nem azért olvas – ha olvas –, hogy okuljon, hanem hogy a saját szellemi tunyaságát igazolva lássa: olcsó szenzációkra vágyik, s megelégszik álmerész „odamondogatásokkal”. A „belletristic”, a „fiction” egyre inkább pejoratív hangsúlyt kap: mit segít az rajtunk, hiszen csak fikció, merő kitalálás, miközben semmi sem változik, legyintenek egyre többen és többen… Egyre kevesebben vannak, akik várnak valamit az irodalomtól – de ezek a kevesek egyre szomjasabbak. Tartozunk nekik. Akkor is, ha az írónak szüntelenül éreznie kell, hogy megpróbálják sajátos feladatát „lenullázni”. Az irodalomkritika helyzete legalább ilyen nehéz, hacsak meg nem elégszik azzal, hogy csöndesen fő a saját levében. A dolgok olyan bonyolultak lettek, hogy nem volna szabad, csak egyszerűen beszélni róluk. (Paradoxon ez is!) Az egyszerűség nem primitívség – inkább letisztultság, lényegiség, hiánya a póznak. Sem a hideg, ravasz spekuláció, sem a parttalan, jámbor locsogás nem segít – ha egyáltalán segít még valami.

Vállalom a hagyományosságot, abban az értelemben, hogy a világ démonikusságával szemben ideát, érzelmet és hitet akarok szegezni, hiszek a művészet ősi, mitikus erejében, amivel az ember a kísértő rontást hárította el. Vallom, hogy az örök kérdések sosem avulnak el, és tudom (bár megtiszteltek számos külföldi megjelenéssel), hogy gyökerekkel elszaladni az eredeti talajtól nem lelet – csak nőni lehet, magasabbra. A lombkorona fölfelé tör, de a gyökér megóv; hogy ki ne dőljünk időnek előtte… Az itt és most teljesített munka egyúttal szilárd szigete az örökkévalóságnak. De nem vállalom, eltaszítom magamtól a konzervativizmust, amely azt jelenti, hogy csámpás cipővel kitaposott, beszikkadt ösvényeken kéne járnom, álbiztonságos korlátok között, az unásig „megszokottat” gyakorolva a felfedezés szüntelen kockázata helyett. A gondolat az, ami mindnyájunkat kiemelhet, a magas esztétikai izzásban művészetté alakított újraértékelt gondolat, az teszi a művet (és a műről írott művet is) feszessé. Ha úgy tetszik, a gondolat minőségén áll elsősorban, hogy avítt vagy fogyasztható, sőt konzerválható-e, amit jó óráinkban életre hívnunk engedtetett. A sokat emlegetett „modernség” a kialakított világkép érvényességében és függetlenségében rejlik.

A gondolat nem szégyen. Ne hagyjuk semmilyen irányból irtani!

(A Budmericében, 1987. szeptember 7–13. között megrendezett Regény 87 című európai szimpóziumon hangzott el.)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap