A gondolati utat magam küzdöttem ki

Jókai Anna, v, 08/19/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

A Somogykérdései – a „pedagógia” számára – Jókai Annához

– Arra kérem, beszéljünk hajdani iskolai élményeiről. Milyen útravalóval látták el tanárai?

 

– Az iskolai élmények a gyerek jellemén, alkatán kívül, három dologtól függenek: az adott történelmi kortól, az iskola helyétől, környezetétől és az éppen ott és akkor tanító pedagógus személyiségétől. A kor „levegőjét” nem lehet kicselezni, minden iskolába beszivárog, sőt talán minél „mintább”, „elitebb” az az iskola, annál jobban. Hogy hova járjon a gyerek, melyik intézménybe, abban már szerepet játszik a szülő társadalmi helyzete, ügyeskedése. De hogy ki, kik lesznek az első tanítói, az végképp szerencse kérdése – hiszen a legragyogóbb iskolában is van lélektelen tanító, tanár, s a leggyatrábbnak, leggyöngébbnek vélt iskolában is akad legalább egy jóságos, kiváló szellem. Én az úgynevezett „Horthy-rendszer” utolsó éveiben voltam elemista és kisgimnazista, háborús szelek és tényleges háború közepette. Szüleim, különösen az édesanyám, nagyra törő emberek voltak, egyetlen, nálam tizennyolc esztendővel idősebb nővérem is tanár volt már, amikor engem az akkori Mária Terézia téri Elemi Mintaiskolába beírattak. (Ma ez Horváth Mihály Téri Gyakorlóiskola.) Lakóhely szerint a Práter utcába vagy a Jázmin utcába tartoztam volna, szegény anyámnak nem kis hízelkedésébe került, hogy a jó hírű „mintaiskolába” felvegyenek. Nekem mégis keserűre sikeredtek itt az első évek, talán mert nem voltam rugóra járó mintagyerek, talán mert nem sikerült első tanítóimat megszeretnem, és ők sem szerettek engem. Sokat büntettek, és pusmogva beszéltek rólam a hátam mögött. Gyorsan és jó hangsúllyal olvastam, élénken és színesen fogalmaztam. A számok nem érdekeltek, és az írás megkínzott. Valami görcs volt a kezemben: valóban iszonyú rondán, szögletesen és főleg szabálytalanul formáltam a betűket. Még felnőttkoromban is rémálomként tért vissza, ahogy az „elsős” tanító nénim minden egyes írásórán kiállít a dobogóra, hogy szégyenszemre mutassam meg az osztálynak, milyen pocsékságot műveltem megint… A gyerekek pedig nevettek és csúfoltak. Három évig dicsérő szót nem kaptam következő tanítóimtól sem; ha olvastam, szépen és dallamosan, mindössze azt hallhattam: „Persze ha az írás is így menne…” „Bezzeg a számtan!” Valósággal éheztem a dicséretre. Vigyázó szerettem volna lenni, de egyetlenegyszer sem voltam az. Mire a negyedik elemihez érkeztem, már dacos és ellenséges voltam, ambícióm (melyet anyám talán mértéken felül táplált belém) végképp hamvadóban. S ekkor jött életem nagy áldása, Zsombolyai Valéria! Nem véletlen, hogy egyedül az ő nevét nem felejtettem el. Zsombolyai Valériát a gyermekszem már nem tekintette fiatalnak, mai eszemmel, gondolom, negyven év körüli lehetett. Magas, szikár, barnásvörös hajú nő, „vénlány”, a legszigorúbb hírében állt. Rettegve vártam – vagy talán inkább közönnyel –, nekem ugyan édesmindegy, ki szégyenít meg, ki röhögtet ki a többiekkel, ki lesz az, aki nekem soha, semmiért nem ad „jutalom képecskét”, amit aztán be lehet még nagyobb, még fényesebb képre váltani… Nem emlékszem minden sorsdöntő mozzanatra, de arra a csodára igen, amikor Vali néni megnézte az első ízben feladott írásbeli házi feladatot. Jött-jött, a padok között, sorba, a füzetemet felemelte. „Miért reszketsz, kislány?” – kérdezte. „Azért, mert csúf az írásom, és piszkos és maszatos, és úgyis tudom, hogy mit tetszik majd mondani.” – Szemtelen válasz volt ez, akkoriban és a „mintaiskolában” szokatlan. Vali néni pulykavörös lett, de nem szólt rögtön. Nézte-nézte a füzetemet. Aztán megvonta a vállát. „Hát rondán írsz, az biztos – mondta tárgyilagosan, de csendesen, indulat nélkül. – Az viszont érdekes, hogy balról jobbra döntöd a betűket. És a sormintád is nagyon érdekes. Van benne fantázia… Látjátok, gyerekek… – s odafordult a többiekhez. – Ilyen sormintát is lehet csinálni, nem csak azt az egyformát, mindig…” Én voltam az első, akit Vali néni megdicsért az osztályban. És a gyerekek megszűntek csúfolódni! Én pedig – mint az őrült – elkezdtem a „szépírást” gyakorolni, Vali néni kedvéért, hogy megmutassam, ezt is tudom, ha akarom! Negyedik év végére már csak két kettesem volt: az egyik írásból, a másik kézimunkából. Gyakran jöttek hozzánk tanárjelöltek, Vali néni óráit figyelni, s Vali néni mint a poént, engem ugratott elő, amikor az osztályban senki sem tudta, hogy mondják egy szóval: díszt aggat, ki tud csírázni… Vali néni felszabadított. Imádtam iskolába járni. Csak egyszer szidott meg Vali néni, amikor egy társnőm beárult, hogy a földrajz munkafüzetben előre kiszíneztem a Dunát… „Máskor ne csinálj ilyet – mondta. – Elveszed magad elől a holnapi örömöt. Ne légy mohó.”

Zsombolyai Valéria visszaadta önbecsülésem. A kreativitást szabadította fel bennem. Haló porában is legyen áldott. Emlékét a Napok című regényem őrzi – ez minden, amivel a hálámat kifejezhettem.

A gimnáziumban már nem ért ilyen meghatározó „tanári belenyúlás” az életembe. Ebben talán az a bizonyos történelmi kor volt a ludas. Légiriadók, bombázások között indultak ezek az évek, valahogy más volt fontos és érdekes, nem az iskola… s ez így maradt 45 után is. Alig tanultunk és alig tanítottak; kár letagadni. A Práter Utcai Leánygimnázium polgári szellemű vagy inkább kispolgári szellemű iskola volt, igyekezett minden széljárást kiszolgálni, bár aligha hiszem, hogy akadt olyan intézmény ezekben az időkben, amely nem kényszerült arra, hogy úgy táncoljon, ahogy fütyülnek. Rövidített órák, szénszünetek, téglahordás, eleinte az újjáépítés jó pezsgése – majd a „mozgalmi” korszak. Minden fontosabb volt, mint a tanulás. A tanárok féltek; féltek a diákszervezettől és az új igazgatótól, aki aztán a ballagást is megtiltotta mint káros csökevényt. Gyorsan cserélődött a tantestület is. Én szerettem, de egy kissé mulatságosnak találtam a magyartanárnőmet, aki velem látványosan kivételezett. Emlékszem, egyszer brillírozni akart szegény a szakfelügyelő előtt, s felszólított, olvassam fel a házi dolgozatomat, Vörösmarty költői nyelve vagy valami efféle… s nekem nem volt egy sor sem a füzetemben. Én meg „fölolvastam”, csak úgy menet közben rögtönözve. A szakfelügyelő elégedetten bólogatott, Mária néni elkérte a füzetemet, mindketten elsápadtunk, néztünk egymásra az üres lapok fölött. Mária néni nem árult el, gondolom, magát is védte. Óra után magához rendelt, s miközben alaposan leszidott, meg is dicsért: „Aki erre is képes, hogy folyékonyan választékosan felolvassa, amit le sem írt, az nagyon tehetséges… te disznó kutya!” Mária néni mondta ki először, hogy a tehetségem „művészi tehetség”. Az utolsó években az osztályfőnököm, a puritán s megint csak vénlány Albrecht Ida volt rám a legnagyobb hatással. Ő valóban szigorú volt, nála valóban kellett tanulni, még akkor, azokban a zavaros időkben is. Osztályfőnököm volt és történelmet tanított; saját meglátásait sosem spórolta el, ezért tiszteltük. A maga fanyar és száraz módján méltányolt, úgy éreztem, szeret. Aztán megváltozott: nem állt velem az órán kívül szóba, nagy és tisztázhatatlan fájdalmam, miért csalódhatott bennem, vajon mit követhettem el, amit magam sem tudtam? Ez a szeretetből való „kilököttség” aztán még sokszor kísértett az életemben. Bizony nehéz a tanárnak útravalót adni, ha annyi, bár hivatalosan felmagasztalt tévút közül kell az igazit megtalálnia…

 

– A tanulás az élet egyik meghatározó tevékenysége. Ön szerint miért tanul az ember?

 

– Azt hiszem, ez összefügg az élet értelmével. Az élet értelme a megismerés, az egyre tökéletesebb megismerés, s ehhez eszköz a tanulás. Persze, az emberek zöme nem ily fennkölt meggondolásból tanul. Különösen manapság nem. Tanulnak, hogy a fizikai munkától megszabaduljanak, tanulnak bizonyos pozíciók miatt, tanulnak kényszerből, tanulnak sznobságból. Magát a tanulást kevesen szeretik – én sem szerettem, holott jó tanuló voltam, jelesen érettségiztem, és „piros diplomát” szereztem. Tudni jó. Amikor már tudjuk a dolgokat. A tudás hatalom – bármilyen elcsépeltnek, sőt karikírozhatónak látszik ez a mondás. Nem, ne ringassuk magunkat ábrándokba: a tudás által az ember nem valamiféle külső, látványos hatalom birtokosa lesz, igaz, aki tudja a dolgok lényegét, erre nem is pályázik – hanem egyszerűen csak meg tudja hosszabbítani saját határait, a lényét képes kiterjeszteni, akár kozmikus méretekre. Minél többet tud, annál kevésbé lesz idegen a világban és annál kevésbé tudja a világ átejteni.

Azt hiszem egyébként – s erről több helyütt is írtam már –, hogy olykor a rossz tulajdonságok is segítenek a tanulásban. Nagy felhajtóerő van a hiúságban, az irigységben, az exhibicionizmusban… aztán amikor már tudunk, természetesen meg kell ezeket az indulatokat mint feleslegeseket és nemteleneket fojtanunk.

Van gonosz tudás is, hideg tudás, amelyik csak az okozatok világát látja át, és az okok világára nem is kíváncsi… Nem annyira a tényeket, az „egzakt anyagot” kéne megtanulni, hanem a gondolkodást a megnyilvánuló tényekről. Ne vegyék ünneprontásnak, ha azt mondom, számtalan okos „buta embert” ismertem, akár három diplomával, és életem nagy nyereségei között tartom számon azokat, akik minden „iskolázottság” nélkül rendelkeztek valamiféle bölcsességgel. Egyébként minél magasabb fokon és minél mélyebb intuícióval tanul az ember, annál hamarabb eljut oda, ahol a kérdések megválaszolhatatlanok, ahol még Einstein is így kiált fel: „Már csak azt szeretném tudni, volt-e a Teremtőnek választása, mielőtt megteremtette az Univerzumot?”

 

– Ön tanári hivatást választott. Hogyan készítették fel erre az egyetemen, s melyek voltak pályájának fontosabb állomásai?

 

– Én kora ifjúságomban nem tanár: író szerettem volna lenni, némi színészi ábrándokkal megtűzdelve. Aztán majdnem elsüllyedtem a köznapokban. Könyvelő, népművelő, főkönyvelő – sok hivatali és magánéleti zsákutca, igaztalan és néha igazságos bántások… Az egyetlen lehetőségem a kiemelkedésre az volt, hogy megpróbálok bejutni az egyetemre. Ez 1956 őszén sikerült is. Fölvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára, magyar–történelem szakra. Két kisgyerekkel, félig-meddig nyomorogva végeztem el, levelező tagozaton. Igaz, minden vizsgám és szigorlatom jeles lett: öt év éjszakái vannak ebben. Akinek nincs protektora, és a természete sem hajlékony, csak abban reménykedhet, hogy a „bizonyítvány” is számít majd valamit… Hazudhatnék tanáraimról az illendőség kedvéért szépeket, de a levelező tagozatra csak néhány előadás jutott, nem sok puskaport pazarolt erre az egyetem. Maradtak a tankönyvek és a jegyzetek. Egy-egy beszélgetés, néhány kiemelkedő vizsga, egy-egy rám csodálkozó, biztató ember, egy kivételes egyéniség emléke, ennyi maradt az öt esztendőből. Egy bizonyos: tanítani nem az egyetem tanított meg. Nem sokat kezdhettem volna a pontokba szedett módszertannal első iskolai munkahelyemen, a Jázmin Utcai Általános Leányiskolában, amelyet hamarosan átalakítottak koedukálttá. A Jázmin utca a nyolcadik kerületben van, mint már említettem, akár ide is járhattam volna iskolába, ha anyám a „jobb helyet” annak idején ki nem járja. Lebontásra ítélt környék volt ez, ma már toronyházak állnak körös-körül, csak a kis iskola áll még. Erről a környékről nehéz sorsú gyerekek kerültek ki, nem volt ritka sem az erkölcsi, sem az anyagi nyomor. Mindenesetre nem olyan iskola volt, ahova azért hozzák a vendéget, hogy büszkélkedhessenek: nálunk ez ilyen! Talán ezért volt igazi iskola. Itt tanítottam csaknem tíz esztendeig, 1961-től 1970 őszéig. Ha visszatekintek, ez volt pedagógusi pályám valódi szakasza; itt eleinte még nem voltam író, „csak” Anikó néni, megismertem, milyen köztanárnak lenni, éreztem a pedagógus kiszolgáltatottságát, a szabályok merevségét, sokszor a kétségbeesést is, hogy bármennyire akarom, mégsem tudok egyik-másik „kölykömnek” érdemben segíteni… egyetlen szülőt se sikerül megváltoztatni, egyetlen butuskát sem sikerül okossá varázsolni, s le nem oldhatom senkinek a púpját, sántaságát meg nem szüntethetem. A tantestület itt nem volt rossz, némelyikükkel még ma is tartom a kapcsolatot. Első igazgatónőm meghalt, én mondtam a sírjánál – már íróként – gyászbeszédet. Különösen nagyra tartott igazgatóhelyettesünk a nyugdíj óta mozgásképtelen beteg. Mégis úgy emlékszem vissza erre a korszakra, hogy a sok baj közepette is tudtunk néha jóízűeket nevetni, trécselni. Ebben az iskolában lettem író, innen „nőttem ki” – s a többség drukkolt nekem. Már „Jókai Annaként” helyeztek azután a Vörösmarty Gimnáziumba, amely szintén a nyolcadik kerületben működik, korántsem „kiemelt” iskolaként. Itt tanítottam magyart, hatvanszázalékos állásban, négy-öt esztendeig. Innen mentem el szabad pályára, előbb fizetés nélküli alkotószabadságra, majd 1976-tól már ez szerepel a személyi igazolványomban: tag/író…

A gimnáziumban – a papírforma szerint – könnyebb a munka, kevesebbet kell fegyelmezni, magasabb szinten lehet közvetíteni azt, aminek a megszállottja vagyok… Mégis, ez már nem volt az igazi! Sohasem találtam meg a helyemet ebben a tantestületben, egy-két kivételtől eltekintve irigységet, pletykát, rosszindulatot tapasztaltam, bizalmatlanságot. „Minek tanít egy sikeres író, akinek egyébként is van mit aprítani a tejbe?” – így fogalmazhatnám ezt a közhangulatot. A gyerekek is nehezebben oldódtak, igaz, ma is van közülük, aki visszajár! Nem velük volt bajom. Hanem a gimnáziumi légkörrel, az őszintétlenséggel, a klikkharcokkal. Tanítani itt is szerettem. Három osztályt érettségiztettem le, s azután – senkit „félbe nem hagyva” búcsúztam el a pályától. Már nem bírtam együtt a hármas, sőt négyes terhelést: írás, tanítás, család, közélet…

 

– Milyen alapelvek szerint dolgozott pedagógiai pályája során?

 

– Nem voltak előre rögzített „alapelveim”. Egyet tudtam biztosan: mi az első, mi a legfontosabb. A tanítványaim szeretete. Ha ezt meg tudom szerezni, ki tudom érdemelni, a többi már könnyebb. Valósággal beteggé tett, ha egy-egy osztályba belépve (például helyettesítéskor) közönyt vagy esetleges ellenszenvet éreztem. Lebénított. Mindent megtettem, hogy felmelegítsem a társaságot. Általában semmit sem követeltem azért, mert én vagyok „felül”, mert „jogom” van rá, hanem azért, mert így tartom helyesnek, s erről igyekeztem meg is győzni őket. Ha elkapott egy-egy különösen nehezen kezelhető gyereknél a düh, segített az empátia. Beleéltem magam a helyzetébe, s az ő oldaláról könnyebben oldottam fel a konfliktust. Nem felejtettem el gyerekkoromból, hogy vannak „különös” gyerekek – s ezeknek nem szabad megnyirbálni, csak megfelelő karóhoz igazítani a „különösségüket”. Hamar ráébredtem arra, hogy abszolút igazságosnak lenni szinte lehetetlen. Néha vállaltam egy magasabb rendű „igazságtalanságot”. Volt olyan tanítványom, aki ha megfeszült, sem tudott a bukás és a gyenge kettes közöttnél jobbat produkálni. Sohasem buktattam meg. Viszont lelkifurdalás nélkül megbuktattam a másikat, aki a jegyei alapján hajszálra ugyanúgy produkált, de azért, mert lusta vagy cinikus volt. Ebből titkot sem csináltam – és az osztály helyeselt. Intőt egész pályafutásom alatt nagyon keveset adtam, olyan jellegűt, hogy „Pisti a padon ugrál” vagy „óra alatt evett”, „társa almáját megnyalta” stb. sohasem. Ezt restelltem volna beírni. Bizony, az is előfordult, hogy valami nagyobb disznóságért is megkönyörültem, amikor tudtam, milyen szörnyű fizikai megtorlás várja otthon – ennek nyomán – a gyereket. Elhatároztam azt is, hogy őszinte leszek hozzájuk, „magánügyeimben” is, ha azt akarom, hogy ők is kinyíljanak. Ezért – különösen abban az osztályban, ahol osztályfőnök is voltam – mindig beavatódtak saját csemetéim viselt dolgaiba, otthoni nehézségeimbe, esetleges betegségem részleteibe. Mint elrettentő példa élt előttem egy kollégám, aki a saját növendékeit mindig az ő kislánya szorgalmával, okosságával buzdította. Utálták őt is meg a kislányát is!

Igyekeztem elkülöníteni pedagógiai munkámban a lényegest a lényegtelentől. Nem állnak szabályosan vigyázzba: lényegtelen! Nem néznek rám? Lényeges. Békát ugratnak egy zsákból: lényegtelen. Szöget tesznek egymás alá: nagyon is lényeges.

Megengedtem, hogy egy gyereknek is legyenek „rossz napjai”, „hangulatai”, „akadályai”, ami miatt egyszer-egyszer nem képes fölkészülni az anyagból… nem faggattam, nem adtam elégtelent, de a következő órán számon kértem. Keresztnéven szólítottam őket, és ők is „Anikó néniztek”.

A tárgyamat szenvedéllyel tanítottam, de nem mániákusan. Elismertem, ha valaki a matematikát részesíti előnyben, nem gyötörtem feleslegesen. Általában: a tanított tárgy eredményességénél az emberi kapcsolatok eredményességét előbbre helyeztem. A gyenge „magyaros” is lehet áldozatkész, tisztességes ember. És fordítva: a sima beszédű osztályelső is válhat olyanná, akire a kutyánkat se bíznánk rá, nemhogy embereket…

Barátság, szeretet, kölcsönösség az emberi sorsban, talán így fogalmazhatnám meg utólag, mi vezetett, amikor az osztályba léptem. Kudarcnak azt érzem – s erre a gimnáziumban akadt egy-két példa –, ha valakiben nem tudtam, bár megfeszültem az erőlködéstől, felébreszteni semmit… Ez fájt. Fáj ma is. És a humor! Hány kínos szituációt sikerült feloldanom azzal, hogy „humorra vettem” a dolgot! Nem a megszégyenítő kigúnyolásra gondolok – a humor és a gúny között nagy különbség van. A legnehezebb az volt, ha súlyos titkot bíztak rám, a felelősség, hogy még a szülőnek sem mondhatom meg, hiszen megígértem! Ilyenkor nekem kellett egyedül „intézkedni”, a dolgok ódiumát is vállalva. Ez a felsorolás talán csapongó, kevésbé rendszerezett, de a mindennapi gyakorlat szinte magától hozta, mi a helyes. Sémát alkalmazni, legyen bár az mégoly meggondolt és jó szándékú: céltalan, mert ezerarcú a megnyilatkozó élet.

 

– Ismerős képlet az irodalomból, hogy az írók egy része előbb tanári munkát végzett. Ön ugyanezt az utat járta be. Mi késztette tapasztalatai megírására?

 

– Mint említettem, én a „tanárság” előtt is dolgoztam már, tapasztalataim nagy része még előbbről származik. Hogy mi késztetett…? Pontosan nem tudhatja az ember. Hiszen már gyermekkoromban is ezt akartam: kifejezni a világot az én szememmel, panaszkodni, tiltakozni, változtatni… Nem volt az én életem olyan különleges, nem szenvedtem annyit, mint sok más embertársam, hiszen borzalom, mennyi szenvedés van körülöttünk, de ami megtörtént velem, valahogy erősebben történt, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Ezt a sérülékeny személyiséget a születésemben kaptam, s életem nagy kegyelme, hogy kaptam vele talán egy olyan tehetséget is, ami segít elviselni, sőt hasznosítani ezt a civil tekintetben talán „szerencsétlen” alkatot. A környezet, az egészen távoli világ fájdalmát is elevenen érzem, ki sem bírnám, ha nem kiabálhatnék, s röstellném magam, ha legalább meg nem próbálnám a könyörtelen rögzítés mellett a válaszadást is a sok keserves „miért”-re… Azt hiszem, akkor is író voltam, amikor csak bukdácsoltam a hétköznap buktatóiban, csak az írás más fázisában, az anyaggyűjtésben merítkeztem, persze, ezt sem előre megfontolt szándékkal. Az iskola addigi tapasztalataimhoz azt a többletet adta, hogy mélyebben megismertem a gyerekeket is, s megerősödtem abban, hogy eredendő bajaik a felnőttekével közösek – éppúgy megváltásra várnak, akár tanáraik. A tanítás mellett maradt parányi időm is, hogy a „hangokat” betűkké alakítsam, a gondolatot papírra kényszerítsem. A tehetségemet – ha van – kaptam. Erre nem lehetek büszke, csak hálás jó angyalomnak érte. Mondtam is mindig egynémely gőgös tanulómnak: „Ne légy ezzel, édes fiam, olyan nagyra… nem a te érdemed, mint ahogy a szép kis pofikád sem az… arra légy büszke, hogy nem hagytad az eszedet elkallódni, hogy hozzátettél az adományhoz valamit, te magad…”

Bizony, annak örülök, ahogy haladok előre az időben, ha megjelennek írói világomban a kiküzdött harmónia képei, ha képes vagyok ebben a sivatagban egy-egy cölöpöt leverni, az oázis irányába… Ezt a gondolati utat magam küzdöttem ki magamnak, a tapasztalat földszintjére húztam magasabb szintet.

 

– Igen sok munkájában jelenik meg a modern pedagógus képe. (Tartozik és követel, A forma, Magyaróra, Szép, kerek egész, Selyem Izabella, hogy csak a legismertebbeket említsük.) Nyilván tapasztalatait foglalta össze ezekben. Milyen ez a pedagóguskép? Nem túl kedvezőtlen? S ha igen, a kedvezőtlen változásokat milyen okokra vezeti vissza?

 

– Engedjék meg, hogy ezekről az írásokról külön-külön beszéljek. Egyik sem hasonlít – remélem – a másikra. A Tartozik és követel, legkorábbi munkáim egyike nem elsősorban pedagógusportrét rajzol fel. Sitkovics Ildikó sorsában s jellemében még mellékesként kezeltem azt a tényt, hogy iskolában tanít, majd igazgatóhelyettes; nem eszményítettem őt, sőt inkább azt ábrázoltam, hogyan lesz a szilárd, helyes elvekből elviselhetetlen rögeszme, milyen szörnyű, ha az erény hígítás nélkül jelentkezik. Ezt a fiatalasszonyt azért helyeztem iskolai környezetbe, mert a pedagógiai munka gyakran tartogat olyan csapdát, amelyben modorossá, életidegenné, szárazzá válik a tanár. Ha nem vigyázunk, egyszer csak észrevesszük, hogy sztereotípiákban létezünk csupán. A Magyaróra – ez a rövidke novella – szintén első novelláim egyike. Néhány éve a dolgozók iskolájának hetedik osztályos tankönyvében találkoztam vele mint tananyaggal, egy eléggé merev „elemzéssel” kísérve. A pedagógusról nem lehet igazán úgy szólni, hogy a gyerekeket leválasztjuk mellőle. Együtt érvényes a kép. A Magyaróra fiatal, súlyos családi tragédiákkal küszködő tanárnője rádöbben, hogy tanítványai sem boldogabbak… s ebben a felismerésben egy pillanatra fájdalmasan nevetségessé válik minden nyelvtani szerkezet, s a kijelentés: „nagyon fontos” – más értelmet nyer. A Szép, kerek egész-ben már nagy szerepe van az iróniának. Évekig tanítottam túlkoros osztályban, nem titkolom, ott azt éreztem, hogy az irodalmat, a verset, adott esetben Csokonait soha nem tudom nekik megtanítani, de helyette talán ezt-azt, számtalan apróságot, valamit a realitásból, a darabokra tört költészet cserepein. A pedagógusnak néha nagyon szerénynek kell lenni az eredményben: az az icipici is több, mint a semmi! A Selyem Izabella írói pályám egyik botrányköve. Sokan sértődtek meg miatta, pedig egyszemélyes élő modellje nem volt, ettől mindig is tartózkodtam, a magnómódszer nem irodalom, nem szoktam a valóságot egy az egyben lemásolni. Pusztán egyre jobban irritált az a pedagógiában sem ismeretlen embertípus, amelyik nem érti ugyan a dolgát, de „papírja” van arról, hogy érti. A papírhatalommal való fenyegetőzés teszi ezt az egyébként ártalmatlan, máshova való embert nemcsak ellenszenvessé, de félelmetessé is. A diktatórikus Selyem Izabella drasztikusan megszégyenül – itt, ebben a novellában a szemben álló diáknak van igaza, még ha könyörtelenül érvényesített igaza is. Aki feljelentgetéssel, terrorral tanít és fegyelmez, gyengeségét szadizmussal palástolja, sehol, semmilyen körülmények közt ne kerüljön olyan posztra, hogy emberek felett dönthessen, emberi lelkeket irányíthasson! Kétségtelen, Selyem Izabella negatív hős, bár bukásában nem tagadtam meg tőle némi szánalmat sem. De ott van mellette egy másik alak, a Méhes tanár úré; én ezt a tanárfigurát nagyon szerettem! Ő az ellenpólus. Teszi a dolgát, őszintén, szemforgatás nélkül, jó humorral megáldva… élvezettel írtam meg. De úgy látszik, az emberi fül hajlamosabb arra, hogy a rosszat, az elítélőt hallja ki a szövegből, mert Méhes tanár úrért egyetlen kollégám se szorította meg a kezem… Nyilván az író is ilyen: a jelenségekből jobban benne ragad a „negatív”, mint a „pozitív” talán többet és hevesebben ír róla, de ez csupán tiszte és nem vétke! Egyébként valóban módosult a pedagóguskép, s nem előnyére. Mi ennek az oka? Már szinte közhely, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya, ami miatt sok rátermett fiatal kivonul a szakmából, vagy eleve nem is választ tanári hivatást… Ez ördögi kör, mert ezáltal tovább csökken a pályán maradók presztízse. S hogy a társadalom miért nem becsüli tanítóit jobban? Miért nem teremt olyan erkölcsi és anyagi helyzetet számukra, hogy legyen kikből válogatni? Talán azért, mert ennek a munkának nem lehet a hasznát zsákba gyűrni, kilóra és darabszámra mérni. Egyébként az egész magyar értelmiség szenved attól, hogy szerepét és tevékenységét alulértékelik. Így aztán fogynak az igazi egyéniségek, akik meghatározhatnák egy-egy iskola szellemét, akikhez lehetne igazodni, s akikre a szülő is tisztelettel tekintene. A pedagógust gyakran kényszerítik „utasítás-végrehajtó” szerepbe, önnön véleménye háttérbe szorul, túlságosan belesimul a „központi” elgondolásokba. A kiemelkedő tanárt pedig valójában nem szeretik: pusztít az irigység, a szűklátókörűség, a féltékenység. Az iskolavezetés is fél az ilyen embertől: nem illeszkedik a sorba. Mégsem tehetünk mást, azt kell kívánnunk, mindezek ellenére legyenek egyéniségek a pedagógusok között, minél többen, az áldatlan láncolatot ezáltal megszakítva, teremtsenek legendát, mint nem egy elődjük, s akkor az általános „lesajnálás” megszűnik. Végezetül A forma című kisregényemet idézhetem. Ez a mű az én „pedagógiai végrendeletem”. A hetvenes évek végén írtam, egy zártkörű pályázati meghívásra. Nem kedvelem a pályázatokat, a „szempontok” szerinti rendelést. Ekkor mégis kivételt tettem. Úgy éreztem, bár sokat írtam az iskoláról, de arról nem elég határozottan, hogy annyi akadály, nehézség között mégis, miért csinálja az ember?! Miért tanítottam én magam is, tizennégy évig, akkor is, amikor már valóban más jövedelemforrásból éltem? Valamit mégiscsak kéne üzenni, demagógia és hazugság nélkül üzenni annak a sok-sok ezer tanítónak, tanárnak, aki kételyek között, de mégiscsak teszi a dolgát szerte az országban… Így született az A forma. Meglepetésemre (mert a nyomasztó légkört sem hallgathattam el) első díjat nyert a pályázaton, a kisregény-kategóriában. A forma kötetben 1980-ban jelent meg (A panasz leírása), s az ezt követő időkben számos tantestület, iskola vendége voltam. Ezúttal is szeretetükbe ajánlom az írás „főhősét”, Nórát, a fiatal tanárnőt, aki a vidéki, kacsalábon forgó, küllemében modern iskola vegyes tantestületében a lélektelenségtől kínlódik, s a mindenekelőtt fontosnak tartott „forma” bűvöletében aláztatik meg. Nóra állapotos; s néhány kolléga rosszindulata s az igazgatói képlékenység arra kényszeríti, hogy néhány perc miatt órákig várjon az utolsó buszra, amely a városba visszaviszi… Nóra vagy vár, vagy fut a síkos, havas úton a nagy hasával – ha nem éri el a buszt, az ablakokból néhány kárörvendő nevet rajta. Ezt a helyzetet a gyerekek elégelik meg: csatárláncba fejlődnek, és nem engedik el a buszt, amíg kedves Nóra nénijük komótosan el nem éri… „Hát ilyet még nem pipáltam – mondja a buszsofőr. – Mégiscsak jó tanító néninek lenni…!” – Nórában feloldódik valamelyest a keserűség, így felel: „Hát igen… ezek a büdös kölykök!” Ezek a büdös kölykök… egyedül ők a lényeg. Értük érdemes, ha mégoly keserves is. Emlékszem, akkoriban Kaposváron jártam éppen, s egy vitaesten a főiskola egyik hallgatója lehangoltan kérdezte meg: „Tessék mondani, tényleg erre kell felkészülni? Nem tetszik egy kissé pesszimista lenni?” – Aztán egy községi általános iskola kivételesen szabadon gondolkodó testülete hívott meg, ők pedig azt kérdezték: „Kedves Anna, nem túl optimista? Hogy a gyerekek megállítják a buszt?” – Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Amit látok, azt látom. De amiben hiszek, azt hirdetem. Így azt a három alaptörvényt is, amit A formá-ban fogalmaztam meg:

„Szolgalelkű tanár szolgalelkű ifjúságot nevel. A nyáj nem közösség. Az embernevelésben pedig a tanár személyiségének minősége mindörökre első és döntő marad.”

 

– Nyilván vannak tapasztalatai az irodalomtanításról. Íróként is jár rendhagyó órákra. Kérem, beszéljen tapasztalatairól!

 

– Igen, sokat járok gimnáziumokba, szakközépiskolákba, szakmunkástanuló-iskolákba. De ez már nem ugyanaz. A szebbik része az enyém ilyenkor: az átadás, számonkérés nélkül. Egy-egy alkalommal nem lehet a tényleges tudást megállapítani, csak az érzékenység, a nyitottság, az érdeklődés fokát. S ez nemcsak iskolánként, iskolatípusonként, de osztályonként is változik. Egyik helyen hidegzuhanyszerű, agyagkötésű érdektelenség, amely csak a találkozó végén kezd oldódni, amikor már csöngetnek és menni kell tovább… s még aznap egy másik társaság viharos, lelkes részvétele. Nagyképűség lenne tőlem a felelősséget tanárra hárítani. Magam tudom, gyakorlókoromból, hogy a kudarcnak és a sikernek számtalan oka van. Különben is, mindig sérelmeztem, ha egy kívülálló becsücsült az óráimra, s „következtetéseket” vont le egy-két óra alapján. Nem tisztességes a „látogatótól”, ha a tanár munkájába agresszíven belebeszél. Nem élek naponta a kollégáim között, ezért nem az irodalomtanításról, legfeljebb eredményéről vannak tapasztalataim. Attól tartok, a régi, mindenáron „tartalmi” irodalomszerettetés helyére most a másik véglet, a mindenáron „formai” irodalomtudományosság lép. Az élmény veszik el, ha nem vigyázunk. Az irodalomtanárnak óriási a felelőssége: mit hogyan propagál, az ízlésben milyen szabadságot enged. Egy dolgot lelet lemérni: a diákok mennyire félnek a jelenlévő tanároktól – ahol nincs „drill” és megtorlás, ott rögtön van élet, másutt süket csönd, oldalpillantások s váratlan „felszakadás”, ha azt a bizonyos illetőt a csöngő kiszólítja… Azt tapasztaltam, hogy éppen a legjobb iskolák viselik el a kritikus hangot, a sértettség ott dominál, ahol találat van.

 

– Filmekben, televíziós feldolgozásokban nagyon sokszor balfácánnak állítják be a pedagógust, akin nevetni lehet. Mit tehet a kedvezőtlen tendenciák ellen az író?

 

– Elsősorban maga a tanár tehet valamit. Ne legyen olyan. S akkor nem fognak ráismerni. A gyerek szemében ilyenkor csak az a tanár kisebbedik, akire ráillik az „ing”. A többi inkább megnő: „No, a mi tanárunk aztán igazán nem hasonlít erre…” A gyerekek igazságosak, egyénileg ítélik meg pedagógusaikat. De természetesen az író is tehet valamit. Ha olykor-olykor a szakma selejtjét vagy csak az elszürkült, habókossá vált tanárt ábrázolja is, adjon nyilvánosságot a másként akaróknak, a példahordozóknak, máskor. No nem patikamérlegen, „egy kicsit arra, egy kicsit erre”, hanem ahogy az élet, a variációk végtelen gazdagsága hozza.

 

– Milyen tervek és munkák foglalkoztatják?

 

– Nemrég fejeztem be új könyvemet, már nyomdában van, remélem, a jövő könyvhéten már kézbe is vehetem. Az együttlét címmel két „szöveg” kapcsolódik, Az unokaöcs utazása és A nagynéni levelei. Az együttlét: ahogy együtt létezünk, a magunk bűneiben és erényeiben, egymással szüntelen kölcsönhatásban, mi, emberek, valamennyien. Fehérek és feketék, Kelet és Nyugat, férfi és nő, fiatal és öreg. Okosak és buták. Keresünk, kérdezünk, választ várunk feleletek helyett. Most a készülődés szakaszában vagyok. Nem beszélek arról, ami formálódik. Nem is sietek. Nem a mennyiség a fontos. Egyetértek Pilinszkyvel, aki egyszer azt mondta, amikor megkérdezték, miért ír olyan keveset: „Nem az a fontos, hogy a madár repülés közben hányat verdes a szárnyaival, hanem hogy egy csapásra milyen magasra húz…” Sok mindent megírtam már, ami rám tartozott, megszólított, érdekelt. Ismételni nem akarok, még stílusbravúrral sem. S ami jön még, el nem tékozlom, érlelem. Egyébként sosem vagyok munka nélkül: önmagamon dolgozom, hogy ne úgy haljak meg, ahogy megszülettem, hanem legalább valamicskét „javított változatban”…

Németh László mondta egy helyütt, hogy nem az a világ dolga, hogy sok írót termeljen, mert amúgy is sok az író, és a remekmű kevés, hanem az a világ dolga, hogy minél több olyan ember legyen, aki önmagából, lelki-szellemi anyagából formál élete során remekművet. Ez vigasztaló, foglalkozáshoz kötött perspektíva; mégis, ezt a vágyat a tanár – hiszem – mindenkinél jobban érti.

(1986)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap