Gondolatok a kereszténységről és Európáról

Nyiri Péter - A..., sze, 03/13/2013 - 00:11

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”(János 14,6)

Lakásom ablakából a nagy, sárga falú plébániatemplomra látok, amely méltóságteljes megjelenésével, megragadó méreteivel, egy kis dombon állva klasszikus módon uralja a város képét. Tájékozódási pont az emberek számára, hajnali-reggeli ismerősként köszönti a munkába indulókat, megilletődött pillantásra készteti a kisiskolásokat. Otthona az életüket Isten színe előtt összekötőknek, a keresztvízzel megáldott kisdedeknek, a szeretteiktől a Teremtő vigaszától kísérve búcsúzóknak. Harangszava reményt keltőn száll a házak fölött, a közeli, városölelő, évezredes hegyek is tisztelettel nézik az Urat dicsőítő földi alkotást. A templom szent helyként magasodik a település fölé, mégis a hétköznapok része. Szakrális voltával együtt, szeretetteli harmóniában olvad bele a mindennapokba. Megközelíthető, nem zárja el kerítés, a harangkondulásba olykor a főtéri utcazene hangjai vegyülnek.

Vajon a kereszténység, melynek maga a templom is monumentuma, uralhatja-e életünket és Európa életét-kultúráját olyan magától értetődő, békés, mégis meghatározó módon, mint a városokat-falvakat a szent épületek. Avagy hitünket jövője az útszéli Krisztus-kereszthez hasonítja: őrzi, jelzi az is a szentséget, üdvözli az úton járót, de megkerülhető, figyelmen kívül hagyható, periférián lévő…

Nikodémusz felismerése

"Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába."(János 3.5)

Amikor Nikodémusz, a híres Nikodémusz, az írástudók legkiválóbbika, a jómódú és bölcs tanító, aki egyaránt járatos volt a föld és az ég dolgaiban, találkozott Jézussal, és hallgatta a vándorló názáreti ács isteni lelkéből fakadt szavakat, ráeszmélt arra, hogy a szeretet kelyhében ott a bölcsesség is, és hogy egy harmatcseppnyi jóság többet ér a világ minden tudományánál. Mert e harmatcsepp maga az élet vize. És amit Nikodémusz, a bölcs írástudó ekkor érzett, az az alázat volt; a tudat, hogy nem mi állunk a legmagasabban.

Nikodémusz története egy életfelfogás, egy cselekvési modell felülvizsgálatának, e modell tarthatatlansága felismerésének a története, annak belátása, hogy csakis a szeretet, a lélek minősége az életünk igazi mércéje. Nikodémusz története máig ható tanulságokkal teli történet. Mire tanít minket, 21. századiakat? Mindenekelőtt alázatra, melyre világunkban égető szükség van. Ha a kereszténység útját akarjuk járni, le kell mondanunk a gőgről, az anyagelvűség, a tudomány kizárólagosságának oltárán való szüntelen áldozásról, arról a mentalitásról, mely a hitet és érzelmeket mellőzve a haszonelvűség, Mammon széles, álságos ösvényén járóké. Rákjárás és rákút ez, mert valójában visszafelé, lefelé visz. Le kell mondanunk a gőgről, mely az anyagot annak minden vonatkozásával magasabb rendűnek tartja a léleknél.

Nikodémusz, a tudós erre ébredt rá, amikor az egyszerű ács szavait hallgatta. Vajon mi, 21. századi európaiak halljuk-e még a lélek hangját? S vajon alázattal hallgatjuk-e a lélek szavát szólót?

Mentális paradigmaváltás szükséges, mely az anyag helyébe a lelket, a szeretetet állítja, kétkedés nélkül, immár végérvényesen. Ez az átállítódás, személyes életünk átlelkesítése lehet a forrása egy új kezdetnek. Csak akkor születhetünk lelki értelemben újjá, ha ráeszmélünk: a valódi tudás és a valódi érték a szeretet.

A gyógyító szeretet

„Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala: és mikor azt látta, könyörületességre indula.

És hozzájárulván, békötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.”(Lukács 10, 33-34)

Az irgalmas szamaritánus cselekedete a segítő szeretet megtestesülése, az egymás felé fordulás erkölcsi parancsának követése. Annak a keresztény elvnek a megvalósítása, hogy a földi kategóriákat, osztályokat, nemzetbéli különbségeket felülírják a lélek törvényei, és az elesetteken, a gyámolításra szorulókon, a támogatást-felemelést kérőkön segíteni erkölcsi kötelességünk. A szeretet mindig lánclétre törekszik, célja, hogy a szigetemberek világa, a töredezett, szakadozott, közösségfoszlányokra tépett, elmagányosodó és kapcsolódások nélküli világ újra egységes legyen, tagjai láncszerűen fűződjenek egymásba, önállóságukat megőrizve nemesedjenek közösséggé. A lánclét termékeny talaja az isteni erőkiáramlásnak, mert a szeretet világra-világba áradásában e lánc megfeszül a teremtői kegyelemben, felfénylik, megerősödik és megmarad. Ha korábban az alázat égető hiányáról szóltam, most az empátia, az együttérzés fájó hiányáról is szólhatok; az emberi kommunikációképtelenségről, a szeretet nyelvének elvesztéséről-elfelejtéséről. Európai kultúránk, kereszténységünk két emblematikus történetének felidézésével beszélek erről.

Az egyik a Grál-mítosz, mely éppen az együttérzés ihlető mítosza, az empátia narratívája. Az életvándor Parzival Anfortas, a Grál-király sebének láttán hallgat, nem kérdez, nem teszi fel a kérdést, melytől Anfortas meggyógyulna: „Uram, mi gyötör?” A lovagi szokásrend túlzott követése, a részvét hiánya miatt nem kérdez az ifjú. És éppen ez, az együttérzés, az odafordulás, az átérezve-segíteni akarva, kimondva-megcselekedve „együtt szenvedés” hiánya tartja fenn a sebet (melyet a szeretettől a testiség felé való elfordulás okozott), ezért sérül, ezért beteg az isteni szeretet erejét jelképező Grál-vár. Amint azonban Parzival öntudatra ébredvén felteszi Anfortasnak az együttérző, részvétteli kérdést, amint Parzival valóban szeret, a Grál-király meggyógyul. A világ testén tátongó, a gyűlölet és a szeretethiány marta-ütötte sebek csak a lánclétben, a segítő-cselekvő szeretet által gyógyíthatók meg. A világ épsége-egészsége a tét.

A krisztusi szeretet gyógyító szeretet – sebet gyógyít, fájdalmat enyhít, életet ad. Teológiai szóhasználattal élve: A Sátán munkája ellenben a pusztítás. A világot kísértésbe vivő Sátán a rosszra buzdít, élvezetet, gyönyört hazudik, s csapdájába eső-hulló – az érzelemmentes életet élő, a pénz, a test, a hatalom igézetében tobzódó – ember az üdvösségbe vezető úton elbukik. Mert gyengének mutatkozik, a szeretetre-jóságra, az egyetlen erőre képtelennek, s kihull az élet rostáján. Ez a sátáni elv: aki gyenge, az hulljon, bukjon, pusztuljon. A Sátán munkája megrontja a világot, káoszt-sötétséget teremt, pusztít – s az emberáldozat mérhetetlen. És éppen ennek ellenkezője Krisztus küldetése: a gyógyítás, a betegek, a bűnösök, az elesettek felemelése, a tékozló fiúk visszafogadása, az elkóborolt bárányok megkeresése. Krisztus a szemünkbe-lelkünkbe néz, felemel, megbocsát, életadó kezét sebünkre teszi; a Sátán azonban eltiporja a gyengéket, s megforgatja kezét a sebünkben, pusztuljunk, ha gyengék vagyunk. Európának el kell döntenie, hogy melyik elvet követi.

A szeretet nyelvének elvesztése

„Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.” (Mózes I. 11.7)

A másik történet a Bábel tornyáé. A bibliai Bábel tornya történetet egy nyelvészeti kérdés megválaszolásának, a nyelvek különbözősége-sokfélesége megokolásának-magyarázatának tekinteni meggyőződésem szerint téves következtetés. Miért is lenne a földi világ nyelvi sokszínűsége, az éghajlatnak, antropológiai  sajátosságoknak és gondolkodásbeli heterogenitásnak megfelelő, abból származó emberi soknyelvűség eredője egy büntetés? Miért akarná a Teremtő, hogy teremtményei ne értsék egymást, eleve azt feltételezve, hogy az egymást értés képességét kizárólag rosszra használnák? Bábelnél elveszett egy közös nyelv. De melyik volt ez a(z ős)nyelv?

A Szentírás költői képekben beszélő példázatsor, a szimbólumok nyelvén szóló tanítás. Ekképpen kell tehát értelmezni: elszakadva az elsődleges jelentés felszínes válaszokat kínáló értelmétől, s a lényeget nyújtó tartalmi rétegek után kutatni. A bábeli történet alapképlete nem más, mint hogy az egymást értő emberek a magasba törés következményeként érthetetlenné válnak egymás számára. A nyelv, melyet mindenki megért, mely közösséggé formál egyéneket s azonos dallamban pendíti meg a különböző lélekhúrokat: a szeretet. Az ősnyelv, a kezdetben lévő Ige, a napot-csillagot mozgató áldásos rezgés, melyre válaszolva egyszerre, egymást értőn dobban az emberi szív. A torony(építés) azonban megtöri a harmóniát, benne a felfelé törekvés, az Istenhez hasonlatossá válni akarás, az embernek önmagát istenné emelése tárgyiasul. A magasba törés az egyén saját vágyait-érdekeit példázza, a gőgös-törtető elkülönülést. A vízszintesen mozgó, önmagát mások mellé rendelő, szeretetben társító szellemi haladás helyett a fölérendeltség helyzeti előnyét megcélzó emelkedés anyagi vágyát. Mely, éppen az elkülönülés, a közösségből való érdekelvű kiszakadás folytán a közös nyelv, a szeretet elvesztését is jelenti. Hiszen nem értheti a másikat, nincs abban szeretet, aki csupán magára néz. Ez okozza a soknyelvűséget: mindenki sziget, saját célokkal, független, önző álmokkal, a közös értékek semmibe vételével. S az emberek szétszélednek, mert a szeretet elvesztése a távolodással egyenlő. Zavar a harmóniában, káosz a megértésben: ez Bábel tornya. Ám a Szentírás vigaszt nyújt a kereső, újbóli összhangot „reménylő” léleknek. Bábel ellenpontja Pünkösd, a Szentlélek kiáradása: míg az addig egymást értő toronyépítők elveszítik közös nyelvüket, a különböző nyelvet beszélők mind egyformán megértik az apostolok üzenetét. Mert ők a szeretet, Krisztus nyelvén beszélnek: megérti szavukat minden ember, bármely nyelven is beszéljen. Krisztus újra ledönti a bábeli tornyot, s felkínálja az emberiségnek az ősnyelvet, hogy a szeretetben egyesüljenek a nemzetek, s a magányos toronyember évezredei után eljöjjön a láncszerűen építkező emberi(es)ség korszaka. A keresztény ember ilyen pünkösdi Európára vágyik.

Azon az éjszakán, amikor egyszerre megdermedt minden, a hatalmas csillag fellobbant, s mintha mennyei messziről fakadna a szózat, a betlehemi magányos barlangban eleven-erős hangon fölsírt a Gyermek, a Mérték született meg. Életünk iránytűje.

Mindennek mértéke a szeretet, és mindennek próbaköve a szeretet. Átlelkesíteni, Krisztussal megtölteni, a szeretettel megtermékenyíteni-meggazdagítani életünket azt jelenti, hogy szeretetkaput állítunk fel földi létünkben. S mindent, ami az életünk: kapcsolatainkat, gondolatainkat-érzelmeinket, cselekedeteinket, erkölcsi, társadalmi, politikai döntéseinket, mindent ezen a kapun viszünk keresztül, ezen a szeretetkapun, mely egyszersmind transzformátorként működik, s átalakítja azt, amit lehet, ami átalakulás, átlelkesítés nélkül nem mehetne be a kapun. Ami pedig végképp könnyűnek találtatik, az előtt bezárjuk a kaput, és kizárjuk életünkből. Ezt az újratervezést, erkölcsi úttévesztés-korrigálást nem csupán saját életünkben, hanem a nemzetek és egész Európa életében meg kell tennünk.

Európa a kereszténység alapjain nyugszik, a kereszténység Európa lelke. Vagy erre az alapra építünk tovább, vagy egy érthetetlen lélek- és önmegtagadással lemondunk identitásunkról, és gyökér nélkül maradunk-lebegünk a világban. Miként a nemzeteknek, Európának is csak a saját kultúrájára építve lehet jövője, ha anyagi érdekből, félreértelmezett toleranciából vagy tudatlanságból Európa lemond a kereszténységről, közösség voltáról és jövőjéről mond le.

Miközben Európa azt várja el tőlünk, tagjaitól, hogy a másság minden árnyalatát fogadjuk el, addig néhol éppen a – már-már a másság kategóriájába tartozó – kereszténység iránt csökken a tolerancia. A relativitás korát éljük; azt mondják, minden viszonylagos, még az értékek is. A sokfelé igazság világa ez, igazságon csakis az egyéni nézőpontokat, személyes érdekeket értve, megfeledkezve az egyetlen, örök Igazságról. E terjedő viszonylagosság-világban, az értéknélküliség erénnyé magasztosításának korában nekünk, keresztényeknek igenis meg kell vallanunk keresztény hitünket, vállalnunk kell kereszténységünket. A péteri Krisztus-tagadás helyett a péteri apostolság: hitvallástétel, erkölcsi önleleplezés, bátorság és vállalás szükséges. A hitágazattá emelt tolerancia (az értéknélküliség s hovatovább már az erkölcstelenség iránt is) korunk szabados szabadságában szinte sakkban tartja a kereszténységet. A keresztényeknek el kell hagyniuk feszélyezettségüket, szégyenérzetüket, vállalniuk kell azt, amiben hisznek, vállalniuk kell az értékeket, a szeretet, az egymás felé fordulás örök értékeit. Azok a fiatalok biztosíthatják Európa jövőjét, egy meghasonlás nélküli Európa létét, akik vállalják az értékeket, a nagy elbeszélés mindenkori létjogosultságát, azt, hogy „A történet”, Krisztus üzenete nem avul el soha, nem válthatják fel egyéb történetek. Az egység és az összeillesztés nemzedéke Európa jövője. Nem a tolakodó, hittérítő kereszténység, nem az intolerancia, hanem a hitvalló és cselekvő hitében komoly teljesítményeket létrehozó, hagyományaival együtt is modern módon élő nemzedék. Közösségben, békében másokkal, de vállalva önmagát. Ezen múlhat, hogy elismeri-e Európa a kereszténységet mint önnön létének egyik alapját.

Isten, haza, család

„Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő útaiban jár!

Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod.

Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül.” (128. zsoltár)

A kereszténységnek Európa mai és holnapi kultúrájában fenntartó, megtartó szerepe van. Európa lelke, kovásza a kereszténység, lelkéről-önmagáról mond le hát e kontinens, ha kereszténységét megtagadja. S most éppen ilyen „lélekcserélő idők” járnak. De Európát – még – nemzetállamok alkotják. Gyökereinket pedig éppen saját nemzetünkben kell megerősítenünk, hogy a múlt-jelen-jövő láncolatát fenntartsuk (ez is lánclét), Európa jövője tehát a kereszténység parancsa szerint élő nemzetállamok megmaradásában van. Isten, haza, család – e lánc örök érvényű. A kereszténység alapján-szikláján álló nemzetállamok megmaradása létfontosságú Európa megmaradása érdekében. Ennek a sokszínűségnek, a nyelvi kulturális sokszínűségnek, akárcsak a biodiverzitásnak, evolúciós tétje van. Csakis anyanyelvemben-kultúrámban lehetek európai, csakis gyökereimből táplálkozva, anyanyelvemben-kultúrámban bontakoztathatom ki önmagamat teljesen, mert anyanyelvem-kultúrám által ismerhetem meg legteljesebben a világot. Európa hasznára akkor lehetek, ha önmagamat megvalósítva állhatok szolgálatára – ezt pedig leginkább saját közegem, lelki-szellemi otthonom segíti. Ezért létfontosságú a nemzetállamok megmaradása, s ez, a hazaszeretet és a hazamegtartás meggyőződésem szerint isteni parancs is.

Mert a hazában, az otthonban kezdődik minden. Az otthoni harang szavában, az ereszről lelógó ismerős jégcsapokban, az öreg fa lombjában, a házfal hűvösében, a sejtelmes kertben, a hazavezető, töredezett kövű járdában érlelődik a hazaszeretet, ezekben, ekkor és így, a személyes, érzéki tapasztalatok által idomul tudatunk a helyhez, szövetségre lép, eggyé válik vele. S aztán az élmény érzelem lesz, eszme, mely a földhöz, házhoz, hazához húz és köt. Nem hiszek a véletlenekben. Abban hiszek, hogy sorsunkat az isteni törvények mellett-szerint szabad akaratunk révén, döntéseink következményeit hordozva-vállalva mi magunk irányítjuk. A kezdet a Teremtőé, s minden, mit tőle kapunk, adomány, talentum, adottság. Adottság a lokalitás is, és ha hiszek Isten tökéletességében, tudom, nem véletlen, hová születünk. Adottság hazánk is, ott folyik vérünkben, ott zengedez nyelvünkben, benne lüktet a szívünkben, s égi adományként felelősséget ró ránk. A mindenség titkait fürkészhetjük tudós szemmel, hittel, filozófiával, de a legtöbbet a nyitott szív segít. És jöhetnek új korok, új gépek, más világrend, ez nem változik. És a kitárt szív, mely befogadja az élet minden rezdülését, s mozgásba hozza saját lélekhúrjait is, tudja, érzi, hogy hazánk a táptalaja, éltető forrása személyiségünknek. Múltunk, nyelvünk, kultúránk az a közeg, melyben önmagunk s embernyi emberek lehetünk. Ha adottság a haza, ezt az adottságot fejlesztenünk kell magunkban is, mint a sportolónak az izmait. Cselekvés ez is, az is. Mozgás mindkettő. A helyesen értelmezett lokalitás cselekvő hazaszeretet. Ha adottság, Istentől kapott adomány a haza, élnünk kell vele és fejlesztenünk kell, amíg csak lehet, de amíg lehet, addig kell. Miként kereszténységünket, nemzeti voltunkat, kultúránkat és nyelvünket is vállalnunk kell; bátortalanság, kisebbségi komplexusok, feszélyezettség, szégyenérzet nélkül. Különösen nehéz, de elengedhetetlen ez számunkra, Magyarországon, közép-európai nyelvi és kulturális szigetként.

Európát a megerősödő, keresztény nemzetállamok biztosítják, melyek saját hagyományaikra-kultúrájukra építve fejlődnek (Európa kultúrája alapvetően a nemzetállamok sokszínű kultúrája, azok harmonikus együttélése, együtthatása), egészséges nemzeti öntudatban (ennek, az egészséges nemzeti öntudatnak a hiánya is égető napjainkban), de egész Európa (és a világ) felé nyitottan munkálkodnak.  Az Európához magyar módra-úton felemelkedni kívánó Kazinczy, a magyarság nagy mesemondója-megéneklője, az örök európai (és világ-) békét, nyugodalmas együttlétet vágyó Jókai, az európai polgár Márai és még sokan mások a példái e művelt magyar mentalitásnak, e kultúrlétnek, mely egyszerre keresztény, magyar és ennek révén európai.

Európa lelki és szellemi pilléreiről nem mondhatunk le. Szellemi fejlődésünkben a nemzeti hagyományaink, nyelvünk és kultúránk – az egyének fejlődésének analógiájára – családi hagyományainknak, mikroközösségünk örökségének felelnek meg. Közös európai kultúrkincsünk, szellemi alapunk, a görög-római műveltség pedig az elsődleges szellemi szocializációs közegünk, színterünk. És a kereszténység ebben a láncolatban, összefüggésrendszerben nem más, mint lélekalapunk, lelki vérvonalunk, génállományunk. Szellemi és lelki vonatkozásban én így látom Európát.

Nemzeti és európai létünk mikrokozmosza-mikroközössége a család. A család megtartása, miként a nemzetállamoké is, egy keresztény Európában alapvető jelentőségű. A hatékony nevelés, a kereszténnyé, magyarrá, európaivá nevelés elsődleges közege, a helyes mértékre-értékre eszméltetés egészséges színtere a család. Ha a nemzetállamban s azon túl Európában a helyes megvalósítási forma a lánclét, akkor a családban a cél, a kötelesség a tanítványlét. A szeretet üzenete átadásának nemes küldetésében a szülőnek úgy kell tanítóvá, gyermekei lelki-szellemi nevelőjévé válnia, hogy közben maga is tanítvány: az egyetlen, örök tanító, Krisztus tanítványa.

A pedagógia, a nevelés döntő jelentőségű Európa jövőjében. Ahhoz, hogy Európa elismerje a kereszténységet, egy új, magabiztos, feszélyezettség nélküli keresztény nemzedék szükséges. A nevelésnek a gyökérmegtalálást, a keresztény és a nemzeti öntudat megtalálását kell elősegítenie, elsősorban és mindenekelőtt a családban. A szülők, a gyökértáplálók, a hagyományozók-átörökítők felelőssége igen nagy, ám a küldetés boldogító.

Szent és profán

De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul.”(János 4,24)

A samáriai asszony története a kultusz lerombolását, megszüntetését hirdeti. A kereszténység átgondolatlanságból vagy éppen érdekből, a háttérbe szorítás szándékával való legnagyobb félreértelmezése, felfogása az, ha mindenekelőtt és kizárólag vallásként, eszmerendszerként, filozófiaként tekintünk rá. Ha mintegy száműzzük a vasárnapokba, az ünnepi misékre, istentiszteletekre, és kultuszként tekintve rá valójában nem engedjük be mindennapjainkba. Ha a szeretet vallását nem cselekvési modellként értelmezzük, hanem pusztán retorikaként, és a világtól elkülönítve egy más, a hétköznapoktól elválasztott régióba helyezzük, ha csak a vallás kategóriáiban gondolunk Istenre, és így szembeállítjuk Őt (Istent) az élettel. Csak akkor töltheti be igazi formáló-jobbító-teremtő küldetését a kereszténység, ha a szentet a profán részévé tesszük.

A cél a szentnek a mindennapokba való beépítése, a szent és profán elválasztottságának megszüntetése, e kettősség integrálása úgy, hogy a szent megőrzi szentségét, de a mindennapok része lesz. A szentnek és a profánnak ez a megtartó (a szentet szentnek megtartó és az embert embernek megtartó) egysége, a profánnak a szentbe való (vissza)szervesülése a vágyott erkölcsi cél. Mindez egy ősi, természetes állapot helyreállítása, a szenthez való helyes emberi viszonyulás. A szent és a profán egysége úgy teremthető meg, ha az ember a cselekvő szeretet által a mindennapjaiban a Szent akaratának, a Teremtő törvényeinek megfelelően él és tesz. A szent kultikus, szemlélődő imádata helyett erkölcsös cselekvésre van szükség.

Szóltam már arról, hogy a kereszténységet vissza kell állítani jogaiba, hogy szellemi-vallásos „újrapozicionálás” szükséges. Hitünket a kultusz – és így az értékrendtől függően akár komolytalannak is vehető státuszból – régióiból le kell hoznunk a mindennapok gyakorlatába; a kereszténységet életmodellé kell tennünk. Hétköznapi evangelizálás szükséges, nem retorikával, nem erkölcsi sznobizmussal és nem dogmatikával, hanem életpéldával.

Ez voltaképpen a krisztusi élet értelmezésének kérdése; hogy Krisztust nemcsak Isten megnyilatkozásaként, a Teremtő önvallomásaként, csodaként-kultuszként fogjuk fel, csakis a hit világába utalva lényét; hanem cselekedetként, tettként, azonosulási mintaként, felszólításként, egy erkölcsi kategorikus imperatívuszként (élj úgy, ahogyan Ő tanította!) éljük meg Őt. Ha számunkra Jézus valóban az út, melyen járnunk kell: vagyis az általa elhozott igazság, azaz a kinyilatkoztatott – a szereteten alapuló – életmodell maga Krisztus, akit követnünk kell: emberként, a mindennapokban. Ha Krisztus, a Szeretet üzenete ­– a tanítása az üdvösségbe vezető útról – lesz mindennapjaink része, ha nem a forma kerül előtérbe a tartalommal szemben.

Miért kutakodunk máshol?

„Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Máté 28,20)

A materializmus, a szeretet- és léleknélküliség réme fenyegetően, le-lecsapva köröz fölöttünk, hatalmas, otromba testével beárnyékolva életünket. A kereszténységgel, a szeretettel elűzhető. De figyeljünk arra is, hogy egy túlspiritualizált, szellemi pótcselekvéseket, lelki tévutakat kereső világ is kibontakozóban van. Miközben az emberek milliói tesznek ezoterikus zarándokutakat, keresnek azonosíthatatlan kilétű gurukat, idegen módszereket, eszmerendszereket, elfeledkeznek (és lemondanak) a kereszténységről, saját hagyományukról-kultúrájukról, a leginkább magától értetődő, legbiztosabb létformáról, Krisztus szeretetéről.

Krisztus velünk van minden pillanatban, a világ végezetéig. Ha kozmoszra vágyunk a káosz helyett, ha jelenre-jövőre vágyunk az elmúlás helyett, ha szilárd hazára, nemzetre és Európára vágyunk a szigetlét helyett, s ha életre, boldogságra vágyunk saját létünkben, lépjünk rá az útra, próbáljuk meg, forduljunk Krisztus felé, és szeressük Őt! És tapasztaljuk meg, hogy ez saját létünk, hazánk és Európa életbe vivő, igaz útja.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap