Gonzalo Navaza: Éljen a forradalom

Szerkesztő B, cs, 11/23/2017 - 00:07

 

 

 

 

Pedro Valeixe-t mint Indiánt ismertem meg Párizsban hetvennégy nyarának egyik szombatján, a Spanyol Misszió állásajánlatokat hirdető táblái előtt. Gitárját a hátán vitte, fejét csavargó módjára lehorgasztotta s április 25-ei portugál pólót viselt, melyen Zeca Afonso képmása díszelgett. Nekem is volt egy hasonló, puskával és szegfűvel, sajnáltam is, hogy aznap nem az volt rajtam. Mindketten hasonló munkát kerestünk: gyerekfelügyelet, néhány órás takarítás vagy portaszolgálat valamelyik központi negyedben. Amikor megkérdezte, mit tanulok, elmagyaráztam neki, hogy már befejeztem a COU-t, és most fogom elkezdeni a földrajzot és a történelmet. Azt mondta, ő is Santiagóban tanul. Nem máshova, mint a közgazdasági karra ment. Majd rögtön felvetette, hogy dobjunk be egy kis pálinkát egy kocsmában.
Szombaton és vasárnap az egész la Pompa körüli negyed zsúfolásig megtelt spanyolokkal és portugálokkal, főleg esténként, amikor tánc volt a Bataclánban. A pálinkát a honfitársaink közt járkálva kellett meginnunk, Manolo Escobar dalainak és különböző flamencók zavaró háttérzajának a kíséretében, s ekkor ártatlanul megjegyeztem, hogy olyan, mintha csak otthon lennénk. Mélyen megsértették a szavaim. Elkezdte szidni az emigrációt, mondván, hogy olyanok, mint Celso Emilio törpéi, hogy Franco hívei és hogy nyomorultak, aztán nekem is a fejemhez vágott néhány dolgot: tudatlannak, nyárspolgárnak és hasonlóknak nevezett, aztán végül úgy összevesztünk, mint akik soha többé nem akarnak szóba állni egymással. Mindazonáltal, amikor nem sokkal e nap után újra összefutottam vele egy a Porte de Saint Cloud-nál tartott ünnepen, ahol is maghrebiek és dél-amerikaiak közt láttam meg őt gitárral a kezében, Víctor Jara vagy Quilapayún dalait énekelte és hasist szívott agyagpipából… szóval akkor nagyon kedvesnek mutatkozott. Hajnalban, az ünnep végén kettesben gyalogoltunk a csendes körutakon egyenesen a város központja felé, ordítozva zendítettünk rá a galego dalokra, közben feltúrtuk a XVI. kerület lakóinak luxusszemetét, s közte – ragyogó hadizsákmány gyanánt – régi könyveket találtunk, meg egy-két elrongyolódott hasz­nált ruhát, cafatát és különböző mütyüröket.
Ez után az éjszaka után nem láttam többet, egészen addig, amíg már Santiagóban, egy szürke november végi estén össze nem találkoztam vele a Preguntoiro utcán felfelé menet, félig elrejtőzve a kabátom gallérja mögött. Akkor éppen rabbi-szakálla volt, és elkezdte növeszteni hosszú sörényét, melynek a gúnynevét köszönhette. Egyedül jött, sietős léptekkel és nem vette észre, hogy integetek neki, csak amikor már fél méterre volt tőlem.
– Pedro!
A neve hallatára összerezzent, de azonnal felismert:
– Nahát, Valboa! Mennyi ideje!
Nem úgy tűnt, mintha beszélgetésbe akarna bonyolódni:
– Majd ha legközelebb találkozunk, Valboa, most ugyanis sietek…
Elindultam mellette:
– Hova mész? Veled tarthatok?
– Ne, hagyj, most jobb, ha nem – mondta anélkül, hogy megállt volna. – Tényleg nagyon sietek. Majd ha legközelebb találkozunk…
Egy héttel később megint összefutottunk, és ő ugyanazzal a kifogással tért ki előlem: siet. Amikor harmadszorra láttam, (ez alkalommal éppen a Rúa Nova árkádjai alatt), egy másik szakállas is volt mellette, s ő úgy tett, mintha nem is vett volna észre. Én is így tettem, de elhatároztam, hogy titokban követem. A fél városon át haladtam a nyomában, míg végül elbúcsúzott a társától a Porta do Camino-nál és elindult a Costa das Rodas-on keresztül a Loureiros utcája felé, ahol belépett egy kapualjba. Egy kis időre megálltam, majd fogtam magam és én is bementem. Sötétben lépkedtem felfelé a falépcsőn, majd megálltam az első emeleti ajtó előtt és bezörgettem néhányszor a kopogtatóval. Senki sem válaszolt. Miközben az ajtóra tapasztott füllel hallgattam, nem jön-e zaj belülről, valami furcsa, ismétlődő kattogásra lettem figyelmes, ami a második emeletről jött. Fölmentem. Valójában nem a második emelet volt, inkább afféle padlás. Megkocogtattam a könyökömmel az ajtócskát. A zaj megszűnt egy pillanatra. Újra kopogtam. Csönd volt. Harmadszorra és negyedszerre is kopogtam, de csak az ötödik után jött válasz:
– Ki az? – kérdezte Pedro hangja bentről.
– Én vagyok, Valboa.
Egészen zavartan nyitott ajtót.
– Mit keresel itt? Megőrültél, vagy mi? Hogy találtál meg? Ki küldött?
– Téged követlek már vagy egy fél órája. Minthogy mindig annyira sietsz…
– Kivel jöttél?
– Egyedül vagyok.
Hagyta, hogy belépjek. Kicsi, tetőtéri szoba volt. Rámutatott egy kinyitható kanapéra, hogy üljek le, felajánlott egy teát, s közben kikérdezett.
– Minek ez a sok kérdés? Félsz valamitől?
Ekkor rámutatott az asztal alatt egy dobozra. Odament, óvatosan kinyitotta és hagyta, hogy megpillantsak egy különös szerkezetet.
– Mi ez?
– Egy vietnámi.
Meglepődve néztem.
– Egy micsoda?
– Ezekhez – mondta, és a kanapé alól elővett egy köteg nyomtatott papírt. Kivett egyet, és odaadta, hogy elolvassam.
A szöveg az elnyomás fekete vadállatával kezdődött és a nagybetűs „Gyilkos Franco!” mondattal fejeződött be, meg a MAR (Mocidades de Acción Revolucionaria, azaz a Forradalmi Megmozdulás Fiataljai) nevű szervezet jelképeivel: a csillaggal, a sarlóval és a kalapáccsal. Ekkor esett le a tantusz.
– Belekeveredtél a politikába?
– Szerinted?
Azt a negyedévet annak szenteltem, hogy megismerkedjem a Forradalom alapelveivel, a célból, hogy tájékozott ember legyek, és ha lehetséges, a MAR tagja. Indián azt mondta, nem akarja, hogy még egyszer idejöjjek a rejtekhelyre. Meggondolatlanság lenne. Még a szervezetből se tudja mindenki, hol van a vietnámi. Megvoltak a különböző biztonsági rendszabályok. Például mindig vacsoraidőben találkoztunk a Catro Ventos-ban, és néha egészen hajnalig járkáltunk az utcákon és beszélgettünk az objektív körülményekről, a megmozdulás-elnyomás-megmozdulás láncolatáról, a szocialista társadalom előnyeiről, a nyárspolgárok közönségességéről, de főleg a hatalmasokról és a diktatúra gyűlöletes, mindenhová elérő csápjairól. Sok könyvet kaptam kölcsön, melyeket figyelmesen el kellett olvasnom, mert amikor visszaadtam őket, kikérdeztek belőlük; meg lemezeket is kaptam, azokkal a dalokkal, melyeket Párizsban hallottam. A dalokat mind megtanultam fejből, mert azt reméltem, hogy egy nap elénekelhetem őket Pedróval és a többi elvtárssal, késő éjjel valamelyik kocsmában, vagy a Quintana lépcsőin, gitárkísérettel, magasra emelt boroskancsóval.
Abban az évben a Lousadelo fivérekkel osztoztam meg a lakáson, akik a családom ismerőseinek fiai voltak. A kisebbik, aki félig kollégistaként folytatott egyetemi tanulmányokat a szerzeteseknél, és aki szintén gitározott, hamar megszerette a zenét, amit Pedrótól kaptam kölcsön, és attól fogva a szobámban töltötte a délutánokat. Egyik nap észrevette az asztalomon a MAR különböző kiadványait. Megkérdezte, mik ezek. Én először titkoltam a dolgot, mondván, hogy a karon szedtem össze őket, de amint észrevettem az érdeklődést és csodálkozást, amit felébresztettem abban a szegény bolondban bevallottam a kapcsolatomat a titkos ellenállással, meg főleg Pedro Comanche-val, a MAR egyik oszlopos tagjával, akit a terjesztéssel bíztak meg. És azt a hibát is elkövettem, hogy elárultam, hogy a Loureiros utca 12-es szám alatt, a barátom rejtekhelyén van egy működő vietnámi, amely megállás nélkül ássa alá a diktatúra alapjait.
Egy nap, Pedro kivételesen újra elvitt arra a búvóhelyre, hogy segítsek neki. A szerkezet négyesével nyomtatta a szövegeket, utána mi vágtuk szét a lapokat négyfelé egy kezdetleges vágógéppel (melyet szárított tőkehal szeleteléséhez készítettek, mondta), majd ötvenes csomagokba osztottuk őket. Épp ezt csináltuk, amikor kívülről kulccsal kinyitották az ajtót, és megjelent egy pár: egy szakállas fiú sapkában egy lány pedig dél-amerikai pon­csóban. Amint megláttak, éles hangon kér­dezték meg, hogy ki vagyok, mit keresek ott, és hogy beavatott vagyok-e.
Pedro vagy ezerszer bocsánatot kért a jelenlétemért, és forradalmár becsületszavát adta, hogy az ügy elkötelezettje vagyok. Azt is megígérte, hogy többé senki más nem fog idejönni.
Néhány nappal később a Catro Ventos-ban közölte velem:
– Egy küldetéssel akarnak megbízni.
– Egy küldetéssel?
– Szórás. Azt mondják, hogy túl sokat tudsz, és hogy be kell mártanod magad.
– Mi az a szórás?
– Szétszórni a röplapokat az egyetemen.
Nem nagyon örültem a dolognak. Máris szemeim előtt láttam a következményeit egy kopó pofonjának, amilyet a mondonedo-i Xusto is kapott, amikor meglátták, hogy a Föld és Időt osztogatja.
– Ha elkapnak, megnyúznak.
– Meg kell tenned. A tagok mindig azokat gyanúsítják, akik oda dugják a képüket, ahol nincs semmi keresnivalójuk, de nem mártják be magukat. Különben nem olyan nehéz. Felmész a legfelső szintre, ledobod a köteget a lépcsőházba, aztán gyorsan beszállsz a liftbe. Amikor leérsz a földszintre, még mindig hullanak majd felülről a lapok és senki sem fog rád gyanakodni.
Így nézve nem tűnt túl veszélyesnek, így végül célszerűnek láttam elvállalni a feladatot. Azonban később bonyolódni kezdtek a dolgok. Azon a héten kemény megtorlások voltak az izgatók ellen, barikádok a Hórreo utcában, kődobálás a rendőrök gumibotja és a könnygáz ellen. Két Molotov-koktél robbant a rendőrök egyik teherautójában, súlyos égési sérüléseket okozva két kopónak, és emiatt az összetűzések még erőszakosabbakká váltak; az emberek idegesen járkáltak. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a szórás előestéjén megláttam a röpiratok szövegét: a MAR el­ismeri, hogy ő dobta a Molotov-koktélokat.
Már nem lehetett visszakozni. A lapokkal teli táskát maga Pedro adta át vacsora idején a Cervantes téren. Hazavittem, beraktam az ágy alá, és a nap hátralevő részét a szobámban töltöttem, nyugtalanul és aggódva. Azon az estén, mint ahogy máskor is, megjelent nálam a kis Lousadelo. Észrevette az idegességemet, és én végül félelemmel vegyes büszkeséggel meséltem el és mutattam meg neki a csomagokat. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Másnap reggel a röplapokat beraktam a hátizsák mélyére, a könyvek alá, és elindultam egyenesen az egyetem felé, miközben úgy éreztem, hogy a város minden zugából láthatatlan és fenyegető szemek figyelnek.
Az utcákon körültekintő óvatossággal mentem végig, aztán beléptem az épületbe. Először többször végig kellett járnom az emeleteket, hogy kiszámoljam, mennyi időbe telik lemenni a lifttel, meg egyéb részletek miatt. Azt gondoltam, nem lesznek ott túl sokan, mert ugyanebben az időben gyűlés volt meghirdetve a campuson, és az egész világnak, de főleg a rendőröknek, ott kell lenniük. Mégis ugyanannyi embert láttam, mint bármelyik más napon. Fölmentem a legfölső szintre, újra lementem és kinéztem: nem volt rendőr a láthatáron. Visszamentem, és amint felkészültem, hogy újra beszálljak a liftbe, kiáltásokat hallottam a második vagy harmadik emeletről, aztán röplapok kezdtek hullani az égből, majd lármás futkosásra lettem figyelmes: a lépcsőkön és a folyosókon diákok szaladtak a kijárat felé. Úgy tettem, mintha mi se történt volna, lassan beléptem a liftbe, és megnyomtam az ötödiket. Amikor a második emeletnél jártam, újra átgondoltam a dolgot, és megállítottam a felvonót, hogy gyalog menjek a földszintre. Alighogy kinyílt az ajtó, azonnal megdermedtem az ijedtségtől: hat vagy hét gorilla állt kint, gépfegyverüket rám szegezték. Elsápadtam a félelemtől. Felemelt kézzel jöttem ki, mint a filmekben, és megadtam magam minden ellenállás nélkül. Ugyanez történt egy kék esőkabátos lánnyal is, aki a másik liftből lépett ki. Megfogtak és egy teherautóig taszigáltak, aztán a rendõrségre vittek minket.
Az úton kicsit visszanyertem a színem, és még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a lányhoz forduljak, és merészség meg tapasztalat látszatát keltve halkan megkérdezzem tőle:
– Te melyikből vagy?
– Mi?
– Melyik csoporthoz tartozol…
A dolog azonban fordítva sült el:
– Fogd be a pofád, te nagyokos, inkább azt mondd meg, hogy másszunk ki ebből! Tudod te, hogy mit csinálhatnak velünk?
Ezek a szavak összezúzták tettetett nyugalmamat, és rémült félelemmel töltöttek el. Nem tudom, neki miért kellett aggódnia, de én el voltam veszve a röplapokkal teli hátizsákkal.
A rendőrségen bevittek minket a folyosó végén lévő szobába. Voltak ott még öten vagy hatan, akiket letartóztattak. Megörültem, amint felismertem köztük két tőlünk való embert: a poncsós lányt és a sapkát viselő szakállast, akiket Pedro rejtekhelyén ismertem meg. Megkérdeztek minket, hogy hogyan fogtak el bennünket, erre ők elkezdték magyarázni, hogy ők csak kinyitottak valami dossziét a gyűlésen a campuson, de a kihallgatást megszakította egy kopó belépése, aki a lányt és engem egy másik helyre vezetett, ahol egy kövér, hentesarcú őrmester az igazolványokat kérte. Nem volt nálam. A fazon erre nagyon mérges lett:
– Ide pedig nem jöhetnek iratok nélkül! Értettük? – mondta miközben megragadta a fülemet, majd brutálisan megcsavarta – Nem lehet! Értjük?
Aztán fogta a lányt, és egy másik terembe vitte. Rám parancsolt, hogy ott ülve várjam meg. Vagy tíz percig remegtem a félelemtől, elképzelve a szörnyű kínzásokat, melyek rám várnak, ha majd felfedezik, hogy mi van a táskámban. Ebben a percben úgy tűnt, mintha hátborzongató kiáltásokat hallanék, melyek teljesen megbénítottak: talán épp most gyötrik valamelyik sorstársamat. Amikor kinyílt az ajtó, fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Egy bajszos rendőr lépett be.
– Kire vársz? Mit csinálsz itt? – kérdezte.
Ártatlan hangon dadogtam:
– Valami zűrzavar volt az egyetemen és elkaptak a közepén. Az irataimat kérték, de mivel nincsenek nálam… Nem tudtam, hogy mindig hordani kell.
– A szüleiddel élsz?
– Afféle panzióban lakom a Carreira de Conde-n, de Vedra-ból való vagyok, ott élnek a szüleim.
– Pont Vedrából?
– Egyik ágról Vedra-ból, Roelle-ből.
– Aha, Roelle-ből. És hogy hívnak?
Megmondtam neki a nevem. Folytatta:
– Amadeo Valboa fia?
Teljesen megdöbbentem. Mi ez? Már így lenyomoztak?
– Ismered Eladio Amarelle-t, nem? – folytatta a kérdezősködést.
Még kicsit késlekedtem a válasszal.
– Félig rokonom.
– És Herminio-t, Eladio fiát?
– Hallottam már róla… de azt hiszem, nem ismerem. Barcelonában lakik, vagy valahol arrafelé.
Aztán rám szólt, hogy kövessem. Félénken felemeltem a hátizsákot és kimentem utána.
– Bizony, én vagyok Herminio, fiam – és vállamra tette a kezét. – Félig unokatestvéred, ahogy mondtad. Igyunk meg egy kávét!
Amint újra kint voltam abból az épületből, épen és egészségesen, örömmel sóhajtottam fel és óriási megkönnyebbülést éreztem. Annyi biztonságérzetet adott, hogy a családomról beszéltek, az egyházközségünkről, hogy teljesen őszinte voltam vele.
– Szép kis ügyből mentettél ki, Herminio, mert nézd csak, mi van nálam – mutattam meg neki a röpiratok kötegeit.
Elvett egyet és elolvasta. Az arca egyre komorabb lett:
– Hát így akarsz te forradalmat csinálni?
– Így bizony.
– És miért akarsz forradalmat?
Elkezdtem magyarázni, hogy azért, hogy egy igazságosabb világban élhessünk, ahol az ember kimondhatja, amit gondol; és a szegényeknek nem kelljen tartaniuk a rendőröktől, a gumibotoktól és a testvérek elleni harctól; de nem fejezhettem be, mert pont ekkor jött ki a rendőrségről a poncsós meg a sapkás, az arcuk olyan volt, mint akik jó nagy verést kaptak. Annyira elszégyelltem magam, hogy engem itt látnak egy kopóval, bizalmas beszélgetésbe merülve, hogy egy ezredmásodperc alatt felnyaláboltam a röplapokat és szétszórtam őket a levegőbe, miközben teljes szívemből ordítottam:
– Éljen a forradalom! Gyilkos Franco! Szabad Galícia! Hatalmat a népnek!
A papíreső alatt Herminio megpróbált visszarángatni a zakómnál fogva, de kiszabadultam a keze közül, és elkezdtem rohanni, mint egy őrült. A fazon ragyogó atléta volt: kevesebb, mint száz méter alatt sikerült utolérnie a Posta kapujánál.
– Elment az eszed vagy mi? Most velem jössz a rendőrségre, és délután háromig fogsz várni, amíg vége nem lesz a munkaidőnek, aztán együtt elmegyünk apádhoz, értve vagyok?
Megragadta a karomat, és erőnek erejével újra visszavitt a rendőrségre. Az utcasarkon a sapkás meg a poncsós látták az egész jelenetet.
– Meg kell értened, Herminio – mondtam neki, amint beléptünk – Itt voltak néhányan a pártból. Ha meglátják, hogy egy kopóval fecsegek, egész életemre elvesztem a bizalmukat.
Herminio nem volt ahhoz elég vicces kedvében, hogy meghallgassa a bocsánatkérésemet, és otthagyott ugyanabban a teremben, ahol rám talált.
Ismét feltűnt az előző kövér rendőr. Sietve mondtam neki, hogy Hermino Amarelle-re várok, aki az unokatestvérem, így aztán nem zaklattak többé aznap délelőtt.
Kevéssel négy óra előtt érkeztünk Vedra-ba. Apám, anyám és a keresztanyám a kapuban vártak minket. Már tudtak a dologról. Úgy látszik, Herminio telefonált nekik. Még ki se szálltam a kocsiból, apám vad tekintettel közeledett felém:
– Befelé, te nyavalyás!
Betuszkolt a konyhába, ahol két pompás pofont kaptam. Rögtön rám parancsolt, hogy vegyem le a zakót és az inget, és mit sem törődve a nők siránkozásával és könyörgésével, megragadott az övemnél fogva, és húsz vagy harminc botütést mért a hátamra. Amint abbahagyta, újra és újra rám üvöltött:
– Az én fiam kommunista! Már csak ez hiányzott! Az én fiam kommunista!
Szidással és fejmosással, jajgatással és pofonokkal telt el néhány óra. Nagy családi tragédia. Amikor apám megelégelte az ócsárlásomat, szólt Herminio-nak és megkérte, hogy vigyen vissza Santiagóba.
– Tüntessétek el a szemem elől ezt a fattyút!
Az úton egy szót se szóltam. Herminio is hallgatott, valószínűleg már beteg volt az éhségtől, mert se ő, se én nem ettünk egy falatot sem. Amikor kitett a Carreira do Conde-nél, komolyan figyelmeztetett:
– Aztán jól vigyázz, fiam, mert ez a dolog nem játék. Ha fájt a bot, akkor gondolj bele, hogy az állam ezerszer erősebb, mint az apád. És mostantól aztán viselkedj, mert többször nem húzlak ki a csávából.
Két napra bezárkóztam a szobámba, szinte az ágyból sem keltem fel; harmadnap aztán meglátogattam Pedrót a rejtekhelyén. Eljutott a fülébe, gondolom, a sapkás szájából, a múltkori reggeli akció különös sikere, melyben hősiesnek és bátornak tűntem. De meg kellett cáfolnom: elmagyaráztam neki, hogy valójában mi történt. Mégis, amikor meglátta a hátamon az atyai szigor nyomait, annyira meglepődött, hogy megkért rá, ne meséljem el a dolgot senkinek.
Azonban néhány hét alatt elterjedt az egyetemi körökben a hátamon levő sebhelyek híre, melyeket állítólag a kopóktól kaptam egy kegyetlen és eredménytelen kínzás során, mikor is arra kényszerítettek, hogy áruljam el, hol van a MAR vietnámija. Azok a sebhelyek, jobban mondva a hírük (mert persze nem mutogattam őket, néhány kivételes esettől eltekintve) éveken át bizonyították elkötelezettségemet a társaim előtt és bizonyos vonzerőt is képviseltek, ami kétség kívül hozzásegített néhány szerelmi epizódhoz. Most, amikor a sajtóban olvasom, hogy Pedro Valeixe-t (az egykori Indiánt) egy nagy multinacionális cég európai képviselőjének nevezték ki, szeretném újra olyannak látni a dolgokat, amilyenek a valóságban voltak, és feltenni a pontot az i-re. A sebhelyek eltűntek, ahogy odalett azoknak a napoknak az emléke is, s csak alig maradt fenn néhány sor…

Gergely Veronika fordítása

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 99. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap