Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai 8/13

Szerkesztő B, v, 11/12/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

 

A GRÓF NAPLÓJEGYZETEI UTÁN
ÍRTA

RADÓ VILMOS

 

 

Egyedülálló, hiánypótló élmény a Japánba második magyarként érkezett honfitársunk sokrétű tapasztalata. Érdemes megismerni e nem mindennapi, vállalkozó szellemű magyar teljes életét és halálát is. – a Szerkesztőség.

 

Ezzel a hajóval aztán két mást hódított meg, amelyeknek emberei készségesen alávetették magukat neki. Másfél évvel később az Aleuti szigetek legnagyobbikán mtelepedett le, ahol emberei a szigetlakók leányaival házasságra keltek s ezzel megnyerte a bennlakók bizalmát. Most gyarmatokat akart alapítani, de híjával volt a szükséges fegyvereknek és szerszámoknak s ezeket, azt hitte, úgy szerezheti meg, hogy támadást intéz Ochock és Kamcsatka ellen, feldúlja a két gyarmatot s elvisz onnét mindent, ami kezeügyébe kerül. «Ami az alapítandó gyarmatokat illeti, – szólt Benyovszky, – azt tanácslom önnek, forduljon valamely európai hatalomhoz s törekedjék annak támogatását megnyerni. Én szívesen ajánlkozom közbenjárásra.» Ez a tanács nagyon megtetszett Ochotynnak s igérte, hogy aszerint fog cselekedni. Most meg Benyovszky beszélte el az ő élete folyását, mire a két férfiú örök barátságot fogadott egymásnak s aztán ki-ki visszatért társaihoz.

Másnap Ochotyn egy ladikon 150 vidrabőrt küldött Benyovszkynak ajándékul, ez meg viszont két mázsa puskaport, egy mázsa ólmot és sok mindenféle vasszerszámot küldött s aminek a szigetlakók bizonyosan legjobban megörültek, 240 rőf posztót s 25 zsák lisztet. Estefelé Panov társaságában a gróf meglátogatta a szigeten új barátját. Ügyesen épített hat kunyhót találtak cölöpművű erődítéssel körülvéve. Az egész éjjelt beszélgetéssel töltötték Ochotyn kunyhójában. Mikor reggel elváltak egymástól, ez utóbbi több levelet adott át Benyovszkynak, amelyeket néhány európai hatalomhoz intézett az alapítandó gyarmatok ügyében.

Az övéihez visszatérvén, a gróf gyűlést hívott egybe, amelyben azt ajánlotta, hogy hagyják el a szigetet és folytassák útjukat Kína felé, ahonnét legkönnyebben juthatnak majd Európába. De társai kijelentették a társaságnak azt a határozatát, hogy Kamcsatkától északra kell az átmenetelt megkísérleni, amire most az idő is kedvező, s ha ez sehogy sem sikerülne, még mindig el lehetne menniök Amerikába. Meghitt embereitől már előre értesült volt Benyovszky, hogy a hajó személyzete ezt a határozatát még erőszakkal is kész keresztülvinni. Azért célszerűnek tartotta a maga akaratát a többségének alárendelni.

Estefelé levél érkezett Ochotyintól, amelyben arról értesítette Benyovszkyt, hogy emberei közül egynéhányan, élükön Stefanov, azt ajánlották neki, (Ochotynnak), hogy készek Benyovszkytól elpártolni s ő hozzá állani. Ochotyn tehát azt ajánlja, hogy a gróf mennél elébb hagyja el a szigetet. De ha még elébb találna zendülés kiütni, úgy szivesen segítségére kél, hogy a bűnösöket megbüntethesse. E hírre Benyovszky tüstént összehívta a társaságot s így szólt: «Nagyon alapos gyanum van a társaság egynéhány tagja ellen, hogy oly dologban törik a fejüket, amely mindnyájunk kárára van, A neveket egyelőre el akarom hallgatni abban a reményben, hogy ez az elnézésem észretéríti őket.»

Benyovszkynak az volt a szándéka, hogy a legközelebbi kedvező szél mellett elhagyja a szigetet. Azért a parton egy keresztet állíttatott a következő felirattal:

»Benyovszky Móric Ágost Aladár állította ezt a keresztet 1771-ben május 24-én annak az emlékére, hogy e szigeten tartózkodott, midőn számkivetése helyéből, Kamcsatkából szerencsésen menekült.»

Estefelé beállított Benyovszky sátrába Stefanov avval a jelentéssel, hogy veszedelmes összeesküvésnek jött a nyomára, hogy a gróf iránti háladatossága készteti e titok feltárására s hogy ő hű marad hozzá mindhalálig. Benyovszky nyugodtan végighallgatta Stefanovot s aztán így szólt: «Ha ezt az összeesküvést komolynak tartottam volna, legyen meggyőződve, önt zárattam volna el legelőször. De így csak az én megvetésemnek köszönheti, hogy ez egyszer még szépszerivel menekszik. Olvassa el ezt!» S amint átnyujtotta neki Ochotyn levelét, így végzé: «Még ez egyszer megbocsátok önnek s nem keresem bűntársait sem; de reménylem, legközelebb tanujelét adja legőszintébb megbánásának. Jeléül annak, hogy bízom önben, íme, igérem, hogy az egész dologról senkinek egy szót sem szólok.»

Benyovszky erkölcsi komolysága nagy hatást tett Stefanovra. Lábához borult a grófnak és sírva kért bocsánatot s ígért javulást.

Május 25-én borús időben és jókora ködben elhagyták a szigetet délnyugati szél mellett s északnak vették irányukat. A következő nap erősebb lett a szél s a hajó folyton úszó jégtábláktól és fadaraboktól volt körülvéve. Egyszer egy óriási cethal oly közel jött a hajóhoz, hogy ágyúval kellett rálőni; a második ágyúgolyót már nem vette tréfának s alámerült. 27-én erősen háborgott a tenger és kegyetlen hideg volt. A hajó akárhányszor irdatlan nagy jégtáblákba ütközött s estefelé két jégtömb közé került s nem tudott se té- se tova. Ahhoz járult még, hogy a hajón nyílás támadt, sőt éjjel egy hirtelen szélroham végpusztulással fenyegette embereinket. Déltájban szűnni kezdett a vihar s vagy harmadfél mérföldnyire találták magukat valamely parttól.

Május 30-án Krusztiev az egész társaság nevében arra kérte Benyovszkyt, hívja gyűlésbe az egész személyzetet, amit ez készségesen meg is tett tüstént. Azzal a kérelemmel járultak a gróf elé, hogy ne vitorlázzon tovább északnak, mert különben vesztük elkerülhetetlen. Ez kapóra jött Benyovszkynak. Szemükre hányta önfejűségüket, amely őt erre az északi útra kényszeríté, s hogy nem viseltettek iránta a kellő bizalommal. Megértette továbbá velük, milyen veszedelmes következménye lehetne annak, ha másodszor is arra akarnák kényszeríteni, hogy magát az ő önkényüknek alárendelje. Meg is fogadták mindnyájan, hogy ezután feltétlenül fognak neki engedelmeskedni s egészen szabadjára bízzák a hajó vezetését.

Ezután folyton keleti irányban haladtak. Jósokára szárazföldet vettek észre s két csónakot, amelyek feléjük közeledtek. Benyovszky horgonyt vetett, egy korják emberrel, aki vele a hajón volt, meghívta a két csónakbeli embert, akik csukcsok voltak, hogy jöjjenek hozzá a fedélzetre. Azok minden félelem nélkül elfogadták a meghívást. Tőlük megtudták, hogy tizennégy mérföldnyire vannak a csukocskói hegyfoktól s hogy az az előhegy, amelyet előtte való nap láttak, az Alaksinának nevezett nagy országhoz tartozik. Igy nevezik a csukcsok Amerikát.

Továbbra is keletnek tartottak, mert Benyovszky egy szigetet akart felkeresni, amelyről Ochotyn beszélt neki. Délután lement a hajóürbe, hogy a rakományt megtekintse. Tömérdek szűcsárut vittek, amelyért Kínában legalább is egymillió piasztert reméltek bevenni. De amint az ajtót kinyitotta, rothadt szag csapta meg az orrát; a bőrök egy része rothadásnak indult.

Hat órakor feltüntek a szemkör szélén Urumuzir sziget körvonalai s három órai vitorlázás után kikötöttek e sziget kényelmes révpartján. Kuznecovot előre küldték, hogy bejelentse a jövevények érkezését. Már néhány óra mulva visszajött Kuznecov két orosz ember kíséretében, akik meghívták Benyovszkyt, hogy szálljon partra s felajánlottak neki kényelmes lakást és tágas tárházat rakománya számára. A szigetre érvén, elvezették a grófot egy kényelmes lakásba, amelynek közelében egy jókora nagy épület tárháznak volt berendezve. Benyovszkynak első dolga volt az asszonyoknak és betegeknek megfelelő lakásokat keríteni, aztán emberei számára sátrakat készíttetett és parancsot adott, hogy

rakodjanak ki a hajóból.

Kilenc órakor egy öreg ember akart Benyovszkyval beszélni, aki oroszul is tudott. Az ősz arculata első pillanatra elárulta, hogy nem orosz, de minthogy orosz nyelven folyékonyan beszélt, Benyovszky ezen a ritka jelenségen igen csodálkozott. Az öreg nyilván észrevette a gróf csodálkozását, mert egyszerre csak elkezdett nevetni s így szólt: «Ön csodálkozik, európai úr, hogy én önt így szólítom. De meg kell önnek mondanom, hogy én többet tudok ám, mint a többi aleuták. Ifju koromban elraboltak engem a kozákok s elvittek hazájukba. Ott egyik városból a másikba hurcoltak. A kozákok elküldtek engem országom belsejébe, hogy véreimet beszéljem rá, hogy velük kereskedjenek. De amint így hazakerültem, nem tértem ismét vissza a kozákokhoz, hanem a szigeten maradtam. Itt megszeretett a tájon s nőül adta nekem leányát. S mivel én mindenhez értek, az aleuták ipam halála után megtettek tájonnak. Most én vagyok valamennyi aleuták leghatalmasabb, legokosabb és leggazdagabb tájonja. De mivel már megvénültem, a fiamnak engedtem át a kormányzást s immár csak barátja és tanácsadója vagyok. A fiamnak pedig nem kell többé a kozákoktól félnie, mert az ő leányát elvette nőül egy európai tájon s ez az európai tájon valóságos Isten. Ez az, amiért nevettem s amiért mindig nevetni fogok.»

Benyovszky tüstént megértette, hogy az az európai tájon nem más, mint Ochotyn s elmondta, hogy ő ezt a tájont nagyon jól ismeri, hogy az neki jó barátja s hogy tőle levelet is hoz az ipához. Erre aztán az öreg megölelte a grófot, kedves fiának mondta s rögtön távozott, hogy ezt hírül vigye családjának.

Másnap délután megérkezett a fiatal tájon két orosz emberrel és nagy kísérettel. Előttük ment az öreg, aki Benyovszkynak bemutatta az ő feleségét. A tájon bemutatta leányát, Ochotyn feleségét is s a legelőkelőbb szigetlakók közül egynéhányat. Benyovszky pedig eléhozatta s átadta Ochotyn levelét, amely így szólt:

«Üdv és egészség az én atyámnak, Tuachta tájonnak, az Aleuti szigetek fejének! Abban a reményben, hogy az Isten szerencsésen elviszi az én barátomat hozzád, adtam neki ezt a levelemet, hogy tudtul adjam neked baráti viszonyunkat s arra kérjelek, részesítsd őt mindazon oltalomban és segítségben, amelyre szüksége van.

Az én szövetségeseimet és barátaimat, akik nálatok vannak, felkérem ezennel, hogy e levél vivőjének épp úgy engedelmeskedjenek, akár csak nekem. Atyámnak, egész családunknak, szövetségeseimnek és feleségemnek áldást és minden jót kívánok.

Bering-szigeten, 1771 május 24-én.

Ochotyn.»

A levelet egy orosz ember olvasta el, a tájon atyja pedig fennhangon lefordította. Benyovszky meggyőződött, hogy ezek az emberek, akiket közönségesen vadaknak tartanak, valóságos mintaképei a hűségnek és a gyöngédségnek. Előlépett egy orosz ember s azt mondta a grófnak, hogy távollétében őt bízta meg Ochotyn a vezérséggel, kéri tehát a grófot, rendelkezzék ő vele és negyven társával. Benyovszky megköszönte e szíves ajánlatot, azt mondván, hogy nagy hálával fogadná, ha szívesek volnának embereinek munkájukban segédkezni.

A tájon pedig azt kérdeztette Benyovszkytól, ha nem volna-e hajlandó velük barátságba lépni? S midőn ez igennel felelt, tüstént előhozatott állati bőrökből készült hét edényt, ezekben aztán megmosakodtak Benyovszky, a tájon s az aleuti nép még más öt feje. Azután tüzet hoztak, ki-ki egy-egy üszköt fogott s így szólt: «Ilyen tűzzel fogjuk a kozákokat égetni.» Majd pedig hét nyilat osztottak szét az eskütevők között s ki-ki eltörte a magáét e szavakkal: «Közöttünk nincs helye a fegyvernek.» Végre köveket hordtak össze s rakásba tették a
frigykötés emlékére. Benyovszky pedig megvendégelte a tájonokat pálinkával s elosztatott a szigetlakók közt vagy kétmázsa dohányt s egyéb ajándékot, ezek pedig viszonzásul drága szűcsárukat igértek neki.

Estefelé egy magaslatra vonultak a szigetbeliek s ott sátrakat ütöttek. Ochotyn barátjától megtudta Benyovszky, hogy ott örömünnepet készülnek ülni. Ő is útra kelt tehát oda. Alig pillantotta meg a tájon a grófot, azonnal elvezette a mulatók körébe, hogy a táncot annál jobban láthassa. Ez a tánc fölötte különös volt. Az egyik egy dobot ütött, mire mindnyájan oly heves mozdulatokat tettek, mintha a legnagyobb dühbe jöttek volna. Az oroszok megmondták előre a grófnak, hogy nemsokára az egész társaság mély álomba fog merülni, ez a légygomba forrázatának a hatása, amelyet a szigetlakók ily alkalommal inni szoktak. Ez meg is történt. Még maga a tájon is elaludt. Csak az öreg, a tájon atyja tett kivételt.

Másnap Benyovszky parancsára minden emberének hajóra kellett szállni. Még megajándékozta az öreget s Ochotyn többi barátját s június 6-án, délután 3 órakor meleg búcsú után útrakeltek.

Június 29-én hajósainkat nagy vihar érte utól, amely a hajót megrongálta s ami ennél is nagyobb kár volt, a nagy hánykódástól hat vizeshordónak kitörött a feneke. Benyovszky kénytelen volt, hogy a vízhiánynak elejét vegye, kimért porciókat osztogatni. Nemsokára azonban megjelent Stefanov s tudtul adta a grófnak, hogy a társaság kevesli a kétszersültet s a vizet, kétannyit követelnek, továbbá egy porció pálinkát kinek-kinek, hogy erejükből ki ne fogyjanak. Stefanov viselkedése dühbe hozta Benyovszkyt, aki avval fenyegette, hogy a tengerbe vetteti, ha fel nem hagy ármánykodásaival. De ez az indulatos ember kapta magát s szitkolódzás közt felfutott a fedélzetre. Rövidesen jöttek jelenteni, hogy Stefanov a szövetségesek közül egynéhányat fellovalt, hogy szomjuk csillapítására verjenek csapra egy hordó pálinkát. Stefanov és bűntársai csakugyan három hordó pálinkát cipeltek fel a fedélzetre, egy részét megitták, a többit pedig kiöntötték. Eközben beesteledett. A zendülők holtrészegen el-elszéledtek, lementek aludni a hajókamrákba.

Egy órakor éjfél után jött Wynbladth jelenteni, hogy a zendülők a sok pálinka után nagyon megszomjuhoztak, s részeg fővel tizennégy vizeshordónak beütötték a fenekét. A víz mind elfolyt, még csak harmadfél hordóval van. Azt tanácslá Benyovszkynak, veresse a bűnösöket mind láncra. De a gróf előre látta a szerencsétlenséget, amely ennek az őrült tettnek okvetlen következménye lesz, s nem akarta a bajt nyilt szakadással még fokozni. Összegyüjtötte az egész személyzetet a fedélzetre, s eléjük tárta azt a borzasztó veszedelmet, amelybe jutniok kellett anélkül, hogy a segítségre csak reménységük is volna. Azok a szerencsétlen emberek, akik a vizet kifolyatták, nem is sejtették, mit műveltek; csak Benyovszky szavaiból értesültek a baj nagyságáról. Kétségbeesésükben most Stefanov halálát követelték, s a gróf csak nagy nehezen tudta őket rábeszélni, hogy kegyelmezzenek életének. De mégis, hogy ezt az újabb gazságát szárazon el ne vigye Stefanovot méltatlannak ítélte arra, hogy tovább is tagja legyen a társaságnak és kuktai szolgálatokra ítélték.

 

 

Folytatjuk

 

 

A dokumentum az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából származik - http://mek.oszk.hu

 

A szöveget az alábbi nyomtatott kiadás alapján a MEK Egyesület készítette
Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai / a gróf naplójegyzetei után írta Radó Vilmos
[Budapest] : Athenaeum, [1933]"

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap