A gumiágy

Csernák Árpád, h, 06/13/2011 - 05:36

 

                                             „Én vagy ti, egyikünk beteg”

                                                                                    Szabó Lőrinc

 

 

 

András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Alig tért magához, úgy-ahogy, és már szürkült. Pedig nem is volt még tél, de már fél ötkor szürkült. Az utóbbi időben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belőle, a lét és az idő viszonyáról és sajátosságairól. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetően, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Vagy egy panoptikumi figura, gondolhatná a dombalji, gondolta András, de nem, nem, ahhoz VALAKINEK kell lenni, hogy viaszbábút vagy más plasztikát készítsenek valakiről, bronzba öntsék a kezét vagy az orrát, ő pedig egy SENKI.

Ott, ahonnan valaki esetleg láthatta volna Andrást, három sárgalombú nyír állt. Ezt a három fát nézte András. Különösen szépnek találta őket vakítóan fehér törzsükkel, izzó óarany lombjukkal a pengefényű háttér előtt. Nem sokkal ezelőtt újra elolvasta Mándy Iván Brancs című novelláját és azóta is ott tartogatta a kezében az Idegen szobák 1957-es kötetét. Szinte simogatta, mint egy kiskutyát. Halvány, szinte bársonyos, matt zöldes-szürke borító, vászon gerinc, sárguló lapok. A kötet élén itt még valóban pufók arcú fiatalember látható a képen, ahogy Mádait ábrázolja a szerző a novellában. A kép alatt aláírás: az Iván első betűje, mint egy elégtelen, mintha az író minden aláírásával megbuktatta volna önmagát, ezzel önirónikusan kifejezve kisebbrendűségi érzését, de egyben felmagasztosítva a csutaki örök veszteseket.

Egyszer láttam a kilencvenes években, gondolta András, az Andrássy úton, az Opera előtt. Akkor is szürkület volt. Sötét posztókabátban állt ott, kalappal a fején, kissé hajlottan, egy kislánnyal beszélgetett. Elhaladtam mellettük, és amikor már jó négy-öt méterrel távolabb voltam, nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak: fénylőnek és szelídnek láttam a flaszter és az ég grafitszürke hátterében, mint egy öreg angyalt. Találkozott a tekintetünk. Elszégyelltem magam: mit bámészkodok, mint egy hülye pop-rock rajongó, de ő úgy nézett rám mint kollégájára, úgy nézett, hogy köszönnöm kellett neki, és ő is biccentett és kissé megemelte a kalapját. Mándy-Mádai- Maandygaard...

András hónapok óta egy sort sem írt, de ha erre az eseményre gondolt, kissé erőre kapott. Most a szemközti nyírfák alkonyi fényben felizzó óarany lombját bámulta, de mivel most is eszébe jutott az az este, arra gondolt: írni kéne. Valamit. Mindegy, hogy mit. De olyan hamar vége van egy napnak, gondolta. Délután két óra is lesz, mire annyira elszántnak érzem magam, hogy leüljek, elővegyek egy darab papírt meg egy tollat. Akkor eszembe jut, hogy el kell vinnem a kutyákat sétálni. Ez fontos, ezt várják, sőt elvárják, és ez nekem is fontos. Aztán amikor hazaérünk enni adok nekik. Amikor bejövök a házba, előkerül a macska és ő is követeli a magáét. Akkor annak adok enni... Így eltelik másfél óra, és akkor már kezdek elfáradni. Főzök egy teát... de fél ötkor már sötétedik. Sorra lehúzom a redőnyöket, és közben, ahogy járok-kelek a lakásban, mindig akad valami tennivaló: megnézem a virágok földjét, ha valamelyik száraz, meglocsolom, az egyik tárgyat felcserélem a másikkal, mert azt gondolom úgy jobb lesz, a kis fehér lovacskát, ami a fiam egyik legkedvesebb játéka volt kiskorában, az ablakpárkányra teszem, és onnan a háromkarú gyertyatartót a könyvespolc tetejére, a lúdtollat, amit Ádámtól kaptam egy a Szepességből hozott lyukacsos kőbe szúrom, a régi mérlegeknél használt húszdekás rézsúlyt egy szökni készülő kézirat tetejére teszem... A szobámban apám három képe. És akkor eszembe jut az apám. „Nem volt bennem ambíció”, mondta nyolcvan évesen, amikor arról faggattam, miért nem festett többet? Ahogy öregszem, egyre jobban megértem őt.

Eredetileg textilkereskedő volt. A városban a legjobb. Ma is látom, ahogy rendezgeti a boltban a szebbnél-szebb anyagokat; a Svájcból importált selymeket, angol szöveteket. Színharmóniába rakva álltak, külön a barnák, a szürkék, a zöldek... Ő maga mindig frissen borotváltan, tiszta, drapp köpenyben, vakítóan fehér inggallérral állt a pult mögött. Aztán 1949-ben elvették mindenét: a házat, a kertet. A boltot államosították. Hónapokig egyáltalán nem volt munkája. Ebben az időben láttam először borostásan. Amikor azt hitte nem látom, csak ült mozdulatlanul és maga elé meredt. Aztán amikor észrevette, hogy ott vagyok, gyorsan felállt, egy tárgy után nyúlt, zavartan és pironkodva, mintha valami szégyellnivalója lenne, mintha ő tehetne arról, hogy ilyen helyzetbe került, mintha bűnös lenne, mintha ő lenne a bűnös... Ezt a „bűntudat”-ot évekkel később én is megtapasztaltam. Az emberek, a világ nem lehet ennyire igazságtalan, ennyire kegyetlen gondoltam csak bennünk lehet a hiba, valóban bűnösök lehetünk, ha ennyit kell szenvednünk.

1956 októberében nemzetiszínű karszalag volt az apámon. Azokban a napokban kipirult arccal járt, fiatalos volt és derűs. 1960-ban, amikor hazajött a börtönből már öregember volt. Amíg apám börtönben volt, engem nem vettek fel az ország egyetlen gimnáziumába sem. Elmentem apám egyik ismerősének a fényképészetébe inasnak. A laborban dolgoztam. Jó hely volt. Itt sokat tanultam és tökéletesen el tudtam bújni a világ vizslató szeme elől. Nem tudom miért, de erre vágyódtam akkoriban a legjobban. Apám, szabadulása után fél évvel a Mesterséges Megtermékenyítési Intézetben kapott állást, olyan munkakörben, ahol csak állatokkal találkozhatott. Ez bevált módszere volt a rendszernek: embertelen körülmények közé helyezni az „ellenséget”, hogy elembertelenedjen, és aztán el lehessen ítélni elembertelenedéséért. Apámnál ez nem vált be. Ahelyett, hogy ivott vagy megőrült volna, festett. Engem a következő évben felvettek a gimnáziumba, de a tanárok, az osztálytársaim úgy néztek rám, mint valami bűnözőre. Amikor minden diáknak sorra be kellett diktálnia a szülei foglalkozását, az osztályfőnök megjegyezte és beírta: munkás, értelmiségi, paraszt... Az én rubrikámba az került: egyéb. Ez a stigmaszerű nagy E betű évekig nyomasztott. Nem értettem. Apámat féltettem, de én kezdtem egyre jobban félni, mert mélyen ült bennem a gyanú, hogy valóban bűnösök vagyunk, csak nem tudom pontosan, hogy mi a bűnünk. Apám azt ajánlotta: lépjek be a KISZ-be, mert különben semmi esélyem, hogy felvegyenek az egyetemre. Jelentkeztem. A KISZ-gyűlés, ahol a felvételemről döntöttek, megalázó volt. Többen elmondták, hogy „aki nem közénk való, az előbb-utóbb úgyis lemorzsolódik”. Még az is elhangzott, hogy az apám ellenforradalmár és büntetett előéletű. Ekkor arra gondoltam, hogy feladom, elhagyom a termet, az iskolát, de teljesen megbénultam, mozdulni se bírtam, csak azt éreztem, hogy lángol az arcom. Maga a kisztitkár sem javasolta a felvételemet és ellenem szavazott. Különös módon: mégis felvettek. Néhány szavazaton múlott. Úgy látszik, szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre?)  több volt a tagságban a hozzám hasonló „zavaros elméjű”, „ingadozó” és „osztályidegen”.

Engem lepett meg a legjobban, hogy érettségi után azonnal felvettek az egyetemre. A felvételi tárgyakból jelesre érettségiztem és jóformán mást sem csináltam, csak olvastam, mégis meglepett, hogy felvettek. Akkor még nem ismertem az efféle fogalmakat, hogy „puha diktatúra” meg „emberarcú szocializmus”; nem volt „történelmi rálátásom”. A sok olvasást a felvételire való felkészülésnek, tanulásnak is minősíthetném, bár nem annak szántam. Egyszerűen muszáj volt olvasnom. A könyvekhez, a könyvekbe menekültem. Amíg olvastam, úgy éreztem: nem történhet velem semmi rossz. Az egyetemre felvettek, de az Eötvös Kollégiumba nem. Albérletben laktam. Az első évet jó eredménnyel elvégeztem, de a második tanév elején, egy ehhez hasonló őszi napon valami különös dolog történt velem. Ma sem tudom pontosan, mi? Addig is úgy éreztem, egy cérnaszálon függ az életem, az egészségem, és akkor az a cérnaszál elszakadt. Valószínűleg az mentett meg, hogy a barátnőmnél voltam... pontosabban: náluk, vendégségben. Elvesztettem az eszméletemet. Utólag tudtam meg, hogy a barátnőmék értesítették apámat, aki azonnal felutazott, mentőket hívott, és mentőautóval hazavitetett a szülővárosomba. Az idegosztályon, egy gumiágyon ébredtem. Erre a gumiágyra jól emlékszem, mert nem értettem, hogy’ kerültem oda, mennyi idő telt el azóta, hogy rosszul lettem, és sokkos állapotba kerültem, amikor észrevettem, hogy le vagyok kötözve. Akkor még nem tudtam, hogy hónapokig gumiágyrajáró leszek.

Tudom, hogy el kéne felejtenem az egészet, de képtelen vagyok rá. Nem is az agyammal, a tudatommal őrzöm ezeket az emlékeket, hanem a sejtjeimben, a zsigereimben, az idegrendsze-remben. Mondjuk, beszélgetek valakivel és közben eszembe jut a gumiágy, a mondat közepén elakad a szavam, érzem: bamba, kifejezéstelen tekintettel magam elé meredek, fokozatosan felforrósodik az arcbőröm és nem tudok ellene tenni semmit. Magam előtt látom a főnővér sárgás-szürke kontyát, szikár arcát és főként hosszú, csontos mutatóujját, amelyet ritmikusan be-bekunkorítva magához hív... és nekem föl kell állni és el kell indulni, mert ha nem, testes, fehér köpenybe bújtatott vörösarcú henteslegények érkeznek... felállok és elindulok minden ellenállást elfeledve, mintegy hipnózisban, és önként fekszem föl a magas, fémvázas betegszállító kocsira, előtte még jól megnézem fekete gumikerekeit és a zöld olajlábazatra vetülő árnyékát, aztán már csak hallom a kerekek surrogását a cementlapokon és nézem a folyosók mennyezetén összefolyó vakító ívfényeket... aztán a kezelőben átemelnek a gumiágyra, nem gondolok semmire, csak azt érzem, hogy vacogok és rámteszik a sós, hidegvízes vattacsomókat, amelyekről csípős cseppek hullanak a nyakamra, onnan a zubbonyom alá, a mellkasomra gördülnek, de ekkor már nem tehetek ellenük semmit, mert csuklóimat már leszíjazták... hozzák a félkör alakú fémszerkezetet, a számomra érthetetlen összevisszaságban csüngő drótfürtökkel, elektródákkal, és a fejemre csatolják, mint egy abroncsot... és ilyenkor mindig átvillant az agyamon, ma azt gondolom: ösztönös védekezésként, megaláztatásom felmagasztosítá-sául, Szent István, Dózsa György és Jézus Krisztus arca, gyors, filmszerű váltogatással, mindig ugyanúgy és mindig ugyanebben a sorrendben... és ezek után már csak nagy fényt láttam, és mielőtt teljesen besötétedett volna azt mondogattam magamban: korona-korona-abroncskorona... fokozták az áramerősséget, lilás-fehér fény villant, de már bent a fejemben... Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!... nagy csattanást hallottam, egy felbőgő orgonát... nem, nem is hallottam... itt már nem volt se kép se hang, csak érzés... valami fokozhatatlan belső robbanás, már-már a kéjérzettel rokon fájdalom... azt még érzékeltem, hogy az egész testem megfeszül, mint íjon a végsőkig felajzott ideg, valami behemót erő felránt... aztán semmi... talán sötét... de ez sötétségnek sem nevezhető... semmi... maga a semmi... és amikor gyilkos homloktáji fájásokkal magamhoz tértem a kórházi ágyamon, fogalmam sem volt, hogy órák, napok vagy hetek teltek el, teljesen elvesztettem az időérzékemet... de ez sem pontos, ez sem jó kifejezés, az időt vesztettem el, magát az időt... érdektelenné, jelentéktelenné vált.

Ezt az egész tortúrát (szertartást? mutatványt?) gyakorta megismételték... ma már tudom: hetente kétszer-háromszor, nagyvizit után... és előtte... és utána örökké az a hideglelős reszketés.

Egyik nap meglátogatott az anyám. Festetlen, de púderezett arcán kényszeredett mosoly. Először megláttam az ajtóban, és már ott ült az ágyam szélén. Nem láttam közeledni, nem láttam, hogy jött, hogy egyet is lépett volna, csak megjelent, mint egy kép az ajtó keretében, mozdulatlanul állt, aztán már ott ült az ágyam szélén, szintén mozdulatlanul, mintha az idő egy darabkája kiesett, eltűnt volna. Onnan tudtam, hogy ősz vagy tél lehet, mert a jól ismert szürke posztókabát és kopott bundagallér volt rajta. Felfogtam, hogy nagyon igyekszik (megnyugtatni? megvigasztalni?), de minden szavát, minden gesztusát hamisnak, idegennek találtam. Vonzónak, de hamisnak és idegennek. És akkor megláttam, hogy a kopott bundagallér két szárnya egy vakítóan fényes biztosítótűvel van összekapcsolva. Régebben itt egy pókocskát ábrázoló ezüst bross volt, de most egy biztosítótű! Megint az a csattanás az agyamban, a villanás! Be kellett csuknom a szemem. Nem mertem, nem bírtam megmozdulni. Csak azt éreztem, hogy elönt a forróság és arra gondoltam: ez a tű JEL, eldőlt, vége! Ez a tű figyelmeztetés, hogy bűnös vagyok, beigazolódott, és ezt egyre többen tudják, nem leplezhetem tovább, nem bujkálhatok többé. Iszonyú szégyenérzet lett rajtam úrrá és zokogni kezdtem, mint gyerekkoromban, ha bűntudatom volt, vagy épp ellenkezőleg: amikor úgy éreztem, igazságtalanul bántanak. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de éreztem, hogy tehetetlen vagyok, eltorzul az arcom és valami őrült, szaggatott ritmusban, fuldokolva rázkódni kezd először a mellkasom, az állam, aztán görcsösen rángatózik, remeg az egész testem... és akkor egy hűvös kéz simult a homlokomra, az anyám keze, és egy forró arc ért az arcomhoz, az anyám arca, és akkor megnyugodtam, még hallottam is az anyám hangját, mintha a nevemet mondta volna, lassan enyhült a görcs, csökkent a reszketés... és aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elaludtam, mint aki a végsőkig kimerült... álomtalan, mély alvásba zuhantam, mint amikor valaki elveszti az eszméletét.

Néhány nappal később újabb látogatóm volt: a keresztanyám. Ő minden különösebb teketória nélkül össze-vissza csókolt, ölelgetett, illatfelhőbe burkolva. Nem mondhatnám, hogy rosszulesett, bár ugyanúgy hamisnak éreztem minden szavát, minden mozdulatát mint anyámnak, de ez már nem rendített meg, hiszen nála mindig is éreztem valami szerepjátszást, hangjában valami handabandázó hamisságot. Az sem lepett meg, hogy egy csokor hóvirágot hozott két fényes borostyánlevél között. Hát igen: itt az újabb JEL bűnösségem bizonyságául, gondoltam, de már nem estem kétségbe. Míg anyám biztosítótűje az érzelmeimre hatott, keresztanyám csokra a tudatomra. Anyám jeladása meglepett, váratlanul ért, keresztanyámét hidegen fogadtam, mint aki felkészült rá. Nem is reagáltam erre, inkább hagytam, hogy tovább ölelgessen, simogasson, mert az jólesett.

A következő látogatót már szinte vártam. Halovány dac ébredt bennem és valami homályos elszántság, számomra eddig ismeretlen érzés, a lázadás csírái, hogy: FELVESZEM A KESZTYŰT! Minden egészséges kamasz lázad. Nekem ez kimaradt az életemből. Én mindig magamban kerestem a hibát. Most ebben láttam betegségem okát: hagytam, hogy leteperjen a világ. Azt hiszem ezek voltak a „gyógyulás” első tünetei. Annak felismerése, hogy atrocitások mindig érnek majd, mindig lesznek durva hangok és bántó fények, és amíg hagyom magam általuk leteperni: beteg vagyok, ha fölébük tudok kerekedni: van remény! Bűnös vagyok, rendben van, de nem jobban mint mások, és ritkán van igaza annak aki ordít. Nem szabad a jóság és a tökéletesség köntösében tetszelegnem, de nem roppanhatok össze a bűnösség terhe alatt. És hogy mindenki tudja?! Kit érdekel? És mit tud? És jól tudja-e? Beszélhetnek bármit, vádolhatnak bármivel, nem biztos, hogy igazuk van, és a mendemondák nem esnek olyan súlyossággal latba, ahogy azt én képzelem. Ilyen és ehhez hasonló kusza, de elszánt gondolatokkal vártam a következő „merénylőt”...

...és hamarosan megérkezett az apám képében. Ez meglepett. Egy pillanatra megingatott, hiszen azt hiszem őt mindenkinél jobban tiszteltem és szerettem. Hát még ő is?! Ágált bennem a régi énem. De megújító gondolatmenetemben ekkorra már olyan mélységekbe jutottam, hogy megértettem: ő csak eszköz, hírhozó, ugyanolyan epizodista mint én vagy Júdás az isteni dramaturgiában. Ő hozza az újabb jelet, az újabb felhívást. Anélkül, hogy tudna róla: provokatív angyal vagy szelíd ördög. De mit hoz? Lángoló kardot vagy tüzes vasvillát? Mindegy. A lényeg egy: felkészültnek kell lennem, nem szabad meghátrálnom! FEL KELL VENNEM A KESZ-TYŰT, és egyszer még ahhoz is lesz erőm, hogy elkiáltsam: FÉLRE BŰNÖSÖK!

Apám póztalan volt és fáradt. Közelebb húzott egy széket és leült az ágyam mellé. Csak nézett, aztán felém nyúlt és végigsimította a fejemet nagy tiszta, száraz tenyerével. Másik kezében tartotta a kalapját. És akkor észrevettem a kalap belsejében körbefutó selyemszalag mögött egy halványkék cédulát, egy színházjegyet. Meg sem lepődtem. Rendben van, tudom, semmi baj, gondoltam higgadtan, és éreztem, hogy ezentúl képes leszek védekezni a rám leselkedő sunyi veszélyekkel szemben. Ebben a pillanatban nem az volt a kérdés számomra, hogy beteg vagyok-e vagy már meggyógyultam?, vagy a világ beteg?, hanem az: képes leszek-e úgy tenni mintha egészséges lennék? Képes leszek-e kidolgozni különféle technikákat a világ „átverésére”? Képes leszek-e jó maszkot készíteni, amikor belépek arra a porondra, amit életnek neveznek? Mert még mindig jobb ha én verem át a világot gyermeteg módon, mintha a világ ver át újra és újra válogatottan rafinált, aljas eszközeivel, azzal áltatva magát, hogy jót akar nekem, meg akar gyógyítani, normális embert akar belőlem faragni, akárcsak Prokrusztész mester gyanútlan pácien-seiből, áldozataiból.

Töprengéseimnek valami kézzelfogható jele is mutatkozhatott, mert néhány nap múlva hazaengedtek. Csodás és váratlan gyógyulásról sustorogtak, de hozzátették: egyelőre csak pár napra mehetek haza, próbaképpen.

Sokáig aludtam az otthoni ágyban. Aztán még sokáig feküdtem, OBLOMOVI  MÓDON, ahogy azóta is gyakran. Nem tudtam betelni a csenddel, az otthoni ágynemű békés puhaságával és melegével, és nem tudok betelni azóta sem. Nem ébresztett, nem zargatott senki, nem hoztak vizes vattákat és magasfeszültségű drótkötegeket, nem intett felém senki karvaly-ujjakkal. Magamtól keltem föl délfelé, lassan mozogtam, kiélvezve minden pillanatot. Akkurátusan vertem föl a borotvahabot, hosszan pemzliztem és élveztem, ahogy az éles penge nyomán sima és hűvös lesz a bőröm.

Késő délután ültem asztalhoz és anyám szótlanul tette elém a gőzölgő levest. Most mindennél többet ért ez a szótlanság, hogy nem kell erőlködni, nem kell szerepet játszani, és olyan finom levest tán sohasem ettem.

Ebéd után sétára indultam. Még nem pirosodott, de fénylett már az ég alja, akár az irídium. Lassan lépkedtem és elgyöngülve néztem a „visszanéző Nap” fényében álló marcipán- és krétaházakat. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyértelmű Isten léte. Nincsenek racionális érvek, semmivel sem bizonyítható, mégis pontosan érzi, tudja az ember, hogy van Isten. Ilyen pillanat volt ez is. Felértem a vasúti hídra, a korlátjára támaszkodtam és néztem a sínek kacskaringós fénylő, pántjait. Mint terepasztalon a játék-vonatok, álltak, megindultak, eltűntek a kivi-lágított szürke kupésorok, a verejtékező mozdonyok, téglaszín vagonok. A hangok hozzáadódtak a színekhez, a fényekhez és zsongító, harmonikus egységet alkottak. Már-már szunnyadoztam, amikor hirtelen torz, rövid és éles füttyszó harsant, belémszúrt alulról és ezzel egyidőben sűrű, fehér gőz csapott föl, aztán mint hatalmas féreg kibújt a mozdony is a híd alól. Azonnal tovább indultam. Abban a pilla-natban föl sem fogtam, hogy sokkhatás ért, csak amikor leértem a hídról akkor vettem észre, hogy remegek. Meg kellett állnom. Másnap vörös csíkokat húztak a tűzoltó autók keresztül-kasul a városon és egész nap szóltak a szirénák. MOST MÁR MINDENKI TUDJA!, villant át az agyamon. Napokig nem mozdultam ki a házból.

András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Az utóbbi időben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belőle. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetően, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Ebben a pillanatban a völgy felöl egy nyerítés hallatszott. András összerezzent. Soha ilyet! Nem értette. Csaknem negyven év telt el azóta, és még mindig érik meglepetések. Még mindig vannak helyzetek amelyekre nem ismeri a megfelelő védekezési formát. Csak az a fontos, hogy elgyöngüléseinek ezeket a pillanatait ne lássa senki. Nyerítés az éjszakában, újra és újra! Meglátta az arcát az ajtó üvegében: egyszerre egy riadt gyerek és egy hulla arca. Hátatfordított az ajtónak, a völgynek, a három nyírnek és két ajtó bezárása után a ház keleti oldalán fekvő szobájába menekült, ahova nem hallatszottak be a zajok. Bevett egy altatót és elhelyezkedett a mindig fogadókész puha ágyneműk között embrió pózban.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap