Gyémánt könnycsepp

Adalberto, v, 06/11/2017 - 00:11

 

Valamikor réges-régen, meg nem mondom mikor, élt egyszer egy szegény asszony és szegény ember. Volt neki kegy leánykájuk Emese.

A kislány egész nap a kertben játszott a virágok között, amíg édesanyja tett-vett a közelben, édesapja meg a mezőn dolgozott.

Emese nagyon szerette a virágokat. Főleg a piros rózsa volt a kedvence. Csacsogó hangocskáján beszélt a virágokhoz, elmesélte nekik, mit álmodott éjjel.

A virágok szívesen hallgatták a kislányt. Színes fejecskéjükkel elismerősen bólogattak, ha Emese valami érdekeset mesélt. Ilyenkor még biztatták is.

Az elválás volt a legrosszabb. Ezt egyikőjük sem szerette.

─Ne szomorkodjatok kedveskéim! – nyugtatgatta Emese a virágokat. – Meglátjátok, hamar reggel lesz, és akkor újból találkozunk.

A kislány és a virágok is álomra hajtották a fejüket. Emese még éjjel is kicsi barátairól álmodott. Reggel, amint felébredt megmosta szemeit, édesanyja segítségével megfésülte hosszú, szőke haját, máris rohant a kertbe.

─Hová rohansz, Emese? – kérdezte édesanyja. – Hiszen még nem is reggeliztél.

─Most nem érek rá reggelizni – válaszolta a kislány. – Várnak a virágaim – kiáltotta vissza öntözőkannával a kezében.

Édesanyja elmosolyodott, és a kislánya után nézett.

­─Megjöttem, drága kicsi virágaim – köszöntötte őket Emese. – Ugye már vártatok engem?

Minden virág örvendezve mondta.

─Már nagyon hiányoztál – fordult feléje a piros rózsa. – Mindig nagyon félünk, hogy egy nap majd megfeledkezel rólunk és magunkra hagysz.

─Ne féljetek virágok, soha nem foglak elhagyni bennetek. Mindig veletek leszek.

Az egyik virág a kert távoli sarkában megjegyezte:

─Ne tégy könnyelmű ígéretet! Ki tudja, mit hoz még az élet.

Sokáig minden a legnagyobb rendjén is ment. A kislány nap, mint nap meglátogatta virágait. Beszélgetett velük, becézgette őket. Ha megérkezett a rossz idő féltve, óvta valamennyit.

Ezért a kicsi virágok nagyon hálásak voltak Emesének, s azt gondolták, hogy ez az idők végezetéig így fog lenni.

Teltek – múltak hetek, hónapok, sőt évek is. Egy nap Emeséből nagylány lett. Olyan szép volt, hogy Napra lehetett nézni, de rá nem.

Szépségének híre messze földre eljutott. Féltek is ez miatt a virágok. Mi lesz, ha Emese megtetszik egy ifjúnak és magával viszi.

A lány nyugtatgatta barátait, hogy ő semmi pénzért nem fogja elhagyni a virágoskertet. Ameddig csak a Jóisten életet ad neki, mindig számíthatnak rá.

Talán így is gondolta.

 Egyszer egy deli fiatalember érkezett a faluba. Senki sem tudta, honnan jött, és miért? A falusiak találgatták ki lehet? Azt gondolták egy szegény vándorlegény. Legalábbis ruhája alapján így nézett ki.

Ki tudja, miért? Talán mert elfogyott a pénze és korgott a gyomra beállt péksegédnek.

Emesét édesanyja minden nap elküldte friss kenyérért a pékhez. Itt látta meg az ifjú a lányt. Még az nap udvarolni kezdett neki.

Emese eleinte megpróbálta elhessegetni magától a fiatalembert. Ha kérdezte nem szólt hozzá. Ha ránézett azonnal elkapta a fejét.

De nincs olyan vár, amit erős ostrommal nem lehet bevenni.

Az ifjú is szüntelen próbálkozott. Mindenféle taktikát bevetett. Végül meg is lett az eredménye. Emese megkönyörült a legényen, és elfogadta a közeledését. Hagyta, hogy udvaroljon neki.

A sok – sok udvarlásból lassan leánykérés lett. A lány szülei boldogan egyeztek bele, hogy az ügyes péksegéd elvegye feleségül leánykájukat. Nem volt ellene semmi kifogásuk. Hiszen mestere is elégedett volt vele. Megígérte, ha majd nyugalomba vonul, a legényre hagyja a pékséget. Az öreg péknek nem volt se fia, se lánya, de még rokona sem. Valósággal főnyeremény volt ilyen ügyes legény. Úgy bánt vele, mintha a fia lett volna.

Kitűzték az esküvő napját. A faluban mindenki lázasan készült a lagzira.

A virágok is boldogok voltak. Azt remélték így gondozójuk örökké velük marad.

Egymással versenyeztek, kiből kössék meg a menyasszonyi csokrot. Mindegyik virág azt szerette volna, ha őt érné ez a nagy megtiszteltetés.

Emese nem tudott dönteni. Mindegyiket egyformán szerette. Ezért úgy határozott, hogy olyan koszorút készíttet a falu kertészével, amelyben minden virágból lesz egy szál.

Ezt tartotta a legigazságosabbnak.

Ahogy közeledett az esküvő napja a vőlegény úgy lett egyre búskomorabb.

Senki sem tudta, mi lelte. Mátkája is hiába faggatta, nem árulta el neki. Az öreg pék is szerette volna tudni ezt a hirtelen hangulatváltozást.

─Mondd meg fiam, mi nyomja a lelkedet! – kérlelte. – Talán nem tetszik a menyasszonyod? Vagy tán meggondoltad magad?

De a legény nem árulta el. Csak némán ingatta a fejét.

A faluban az emberek megijedtek. Féltették a megszeretett péksegédet.

Legjobban Emese és szülei ijedtek meg. Ilyen búskomoran mégsem lehet az oltár elé járulni.

Az esküvő előtti nap estéjén Emese faggatni kezdte a kedvesét:

─Édes egyetlenem, áruld el, mi nyomja a szívedet? Hátha tudok segíteni neked. Holnap a templomban a plébános úr előtt kimondjuk a boldogító igent. Az azért mégsem járja, hogy titkolózol előttem. Nagyon kérlek, áruld el, miért vagy szomorú!

A legény nem akarta elárulni bánatát. Mélyen hallgatott, Emese hiába könyörgött neki.

─Mondd, mit tegyek, hogy beszélj! – kérlelte a lány.

Vőlegénye nem nyitotta szóra a száját. Inkább szó nélkül sarkon fordult.

Senki sem tudta, hová megy? Emese titkon elindult utána. Nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, mi lehet a baja.

A pékinas elhagyta mátkájának a házát, de nem szállása irányába indult el. Végigment a falu egyetlen kikövezett utcáján, és meg sem állt a közeli rétig.

Emese sokszor sétált erre andalogva a legénnyel. Jól ismertek minden fát, minden bokrot.

Esteledett. A lány nagyon furcsállta, hogy a legény egyedül ment a rétre.

„Mi lehet a titka, amit még a menyasszonyának sem árulhat el?” – fúrta az oldalát a kíváncsiság.

Nem mert közelébe menni, nehogy azt higgye, kémkedik utána.  Elbújt egy bokor mögött. A sötét miatt csak annyit látott, hogy kedvese megállt a rét közepén, és felnézett a csillagos égre.

Sokáig állt ott némán és mozdulatlanul. Egyszer csak váratlanul az égből egy aranyhintó ereszkedett alá, s benne egy gyönyörű nő ült.

Emese szíve olyan hangosan megdobbant, hogy majdnem az egész réten ez hallható volt. Szerencsére a legény nem hallotta meg, mert az aranyhintóban ülő nővel volt elfoglalva.

Szegény lány a látottakat annyira a szívére vette, hogy hanyatt homlok rohant vissza a házukba.

De nem anyjához szaladt, hogy elmesélje, amit látott, hanem a virágaihoz.

Virágok már aludt. Korán becsukták kicsinyke szemeiket, hogy pihentek legyenek a lagzira.

─Drágaságaim, édes, aranyos virágaim – ébresztette fel őket sírva. – Vőlegényem nem szeret. Szívét másnak tartogatja.

Az öreg rózsa álmosan pislogott. Először nem értette, mi van.

─Már reggel van? – kérdezte.

─Nincs még reggel rózsaapó – válaszolta Emese könnyes szemmel. - Bocsássatok meg, amiért zavartalak bennetek! Csak azt akarom mondani, elmarad az esküvő. Vőlegényem megcsalt, elhagyott.

Virágok próbálták nyugtatgatni, kérték meséljen el mindent részletesen!

A lány sírással küszködve elmondta, amit látott a közeli réten.

─Talán nem is olyan nagy a baj – jegyezte meg a föld alatt pihenő szegfű. – Beszélj a vőlegényeddel, és kérd meg, adjon magyarázatot a történtekre! Meglásd, minden rendbe jön és holnap hetedhét országra szóló lakodalmat csaphatunk.

Emese megköszönte a virágok tanácsát. Nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. Hiszen eddig is elmondhatta volna, ha akarja. De csak hallgatott orrát lógatva.

Amikor előkerült, akkor sem mondott semmit. Emese kénytelen volt kérdőre vonni.

─Ki volt az a nő a réten aranyhintóban?

A legény először nagyon meglepődött, majd megfogva menyasszony kezét mondta:

─Tudd meg, én nem vagyok mindennapi ember. Fent lakom egy messzi csillagban, a tündérek országában. A tündérek királya küldött le a földre, hogy megismerjem az itteni életet.

Emese elhűlve hallgat a történetet. Nem akart hinni a fülének. Már sok különös, furcsa dolgot meséltek neki, de mindegyik közül ez volt a legkülönösebb.

Sokáig nem bírt megszólalni. Érezte vőlegénye igazat beszél, de még mindig nem tudta, ki volt az a gyönyörű nő az aranyhintóban.

─Ki volt az a nő, akivel beszéltél? – szólalt meg végül.

─Édesanyám jött le a földre, megkérdezni, mit szándékozok tenni? Ha itt maradok, akkor én is ugyanolyan halandó leszek, mint az itteni emberek elveszítem tündérségemet. Ha visszamegyek a csillagokba, akkor meg ott kell párt választani magamnak a tündérlányok közül. Sajnos téged nem vihetlek magammal. Pedig legszívesebben ezt tenném. Hidd el, nagyon szeretlek. Nem tudok másra gondolni csak rád.

Emese vőlegénye szemébe nézett, majd mondta:

─ Ebben én nem segíthetek. Neked kell eldönteni, mit akarsz tenni. Tudd meg, ha engem választasz nem biztos, hogy könnyű életed lesz itt a földön. Ha visszamész, még tündérkirály is válhat belőled.

Ezt a legény is igen jól tudta. Örök élet várt reá ott fent a csillagokban. Édesanyja kérte, hogy menjen vele vissza, de azt is mondta, megérti, ha Emesét válassza. Hiszen a lány olyan szép, hogy akár tündér is lehetne.

Emese magára hagyta vőlegényét, szomorúan bement a házba. Várta a reggelt, vajon miképpen dönt a legény. Őt válassza vagy a csillagokat.

Alig, hogy pirkadt, rohant ki az udvarra, hogy beszéljen a legénnyel. Azt remélte, az ablaka alatt találja, de nem volt sehol.

Nagyon elkeseredett, és sírva ment a virágaihoz a kertbe, hogy elpanaszolja nekik a bánatát.

A könnytől alig látott, meg nem is volt valami nagy kedve nézelődni, mint máskor. A kertben volt egy kispad. Itt szokott beszélgetni a virágaival. Ahogy felemelte a fejét, mintha valaki ült volna mellette. Először azt hitte csak képzelődik, nem akart hinni a szemének. A kispadon a vőlegénye ült, és becézgette a rózsát, és minden akkor nyíló virágot.

Ez nagyon meglepte a lányt. Nem tudta mire vélni a dolgot.

─ Te, mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva. – Azt hittem visszamentél a csillagokba.

A legény elmosolyodott, megfogta Emese kezét, majd mélyen a szemébe nézett.

─ Nem kell nekem Tündérország, amikor itt a földön is megtaláltam azt – mondta.

─ Ha velem maradsz, akkor nem lesz örök életed.

─ Kell is nekem az örök élet, ha te nem vagy velem.

─ Tündérek királya lehetnél.

─ Hiszen az vagyok. Te vagy a tündérkirálynő és ők az alattvalóink – mutatott a legény a sok – sok virágra, akik boldogan integettek feléjük.

Ez Emesét megvigasztalta, és újból tudott mosolyogni. Örömmel hajtotta fejét a legény vállára, és elhaló hangon rebegte:

─ Köszönöm drága Istenem, hogy meghallgattad imám, és vőlegényem örökre velem marad.

Ekkor az égből egy nagy gyémánt hullt eléjük. Olyan könnyformája volt. A legény megértette édesanyja hullatta le a földre a szeméből.

Fent a csillagok közt csak egy gyémánt könnycsepp volt, melynek nem volt értéke, de itt lent a földön, aki ilyen hatalmas gyémántot birtokol a világ leggazdagabb embere.

Megköszönték a legény édesanyjának az értékes ajándékot, és még aznap megtartották az esküvőt.

A sok, szép virágból olyan csodás koszorút készítettek, hogy még a király is elámult volna, ha meghívták volna a lakodalomba. De nem hívták meg, csak a falu lakóit, akik három éjjel, három nap ropták a táncot. Én is ott voltam, és ott hallottam ezt a mesét.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap