Gyerek a kövön

Jókai Anna, sze, 10/04/2017 - 00:06

Régebben szerettem a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton sétálgatni. Figyeltem a rohanást, a hajszában égő arcokat, mulattam az elkapott mondattöredékeken, azon, milyen fontoskodó hangsúllyal képesek az emberek teljesen lényegtelen dolgokat közölni egymással, vagy éppen vitatkozni, semmiségeken. „Megmondtam a Janinak” „És akkor az a hülye azt mondta” „Te nekem ne beszélj” „Hányszor kértelek már” – Szotyolát köpdöstek szerteszéjjel, fagylaltot nyaltak, elszántan tolakodtak föl a mindig zsúfolt villamosra, és a banánért fegyelmezetten sorbaálltak. A monoton létezés rabszíjára csatolva mozgott a világ – s nekem az tetszett csak hasznosnak ebben az egyébként cseppet sem tetszetős látszatvonulásban, hogy a masszából egy-egy jellemző mozdulatot, szájtartást, töredékszót kiszűrhettem, történetbe foglalhattam az általános szürkeségből fölsejlő apró fájdalmakat. Megírhattam az ordító hiányt: az nem lehet, hogy csak ennyi az egész, amit mi így hívunk, leegyszerűsítve: élet. A mulatságos, groteszk pillanatok üdítően színezték a képet: a kutyával szerelmesen társalgó öreg hölgy, a nők fenekén fütyörészve doboló bolond, a szenzációt hazudó újságosfiú, a diszkréten fülbe súgó álcázott prostituált. Ugyanabban a lében főttünk mind, ki nyakig, ki derékig, de mind egyazon kondérban. Vigasztalan helyzet, de reményteli. Semmi sem tart örökké, lesz ez még másképp is – tudat alatt reménykedtünk. Jön a szabadság, a pezsgés, a lelkekre nem szabnak egyenruhát, a szellemre nem dobnak kényszerzubbonyt, a testi szükséglet változatos örömmé válik. Csak ki kell várni.

Sikerült. Hamarabb, mint hittük. Valahogy féléretten csöppentünk bele. És ma már a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton legszívesebben csukott szemmel, süketen mennék végig. Kétféle látvány az, ami fogad. Az egyik felháborító: aranyozott edénycsalád százezerért, miniszoknya mellénnyel, a címkéje, a márkája miatt negyvenezer. Salamander cipő „csak” huszonnégyezer. Szemérmetlenül kint a kirakatban az árcédula, virít, csúfolkodik. De hát ezt a látványt el lehet kerülni: nem kell megállni bámészkodni, felesleges epés megjegyzést tenni, összekacsintani, úgyis hiába! Vegye, aki nem sajnálja a pénzt – amelyből akármennyi is van, gazdáját minősíti, mire költi. A másik látvány azonban szíven üt, ez elől nem menekülhetsz: a lábad előtt, a lábad alatt tárulkozik: a térdelő gyerek. Közel a csillogó, nikkelezett, márványozott új üzlet kapujához. Vagy az aluljáróban, a lucskos lépcsősor alján.

A gyerek kicsi. Minél kisebb, annál hatásosabb. Mezítláb van. A térde alatt rongycsomó vagy papundekli. Egyenes derékkal térdel: a sarkára visszaereszkedni nem mer. A két keze imára kulcsolva. Amelyik még beszélni sem tud – kétévesformát is láttam már –, az csak nyüszít, átható, magas hangon. A nagyobbja egyhangú szöveget kántál, s ebbe a szövegbe Isten valahogy mindig bele van keverve. Vagy úgy, hogy az ő nevében, vagy úgy, hogy ő majd megfizeti. Mennyit térdel vajon a kövön? Hány óra a műszakja? És hol lapul a szülő? És van-e ennek az akármilyen nyomorban élő szülőnek erre a rettenetes parancsra mentsége? Figyeli valahonnan megbújva a gyereket, vagy kocsmázik? Egyáltalán: mit csinál ez idő alatt?

A templomok perselyes angyalkája az emlékezetemben fel-felrémlik. Ha bedobtunk néhány fillért a templomban, az angyalka bólogatott. De ez az angyalka porcelánból volt! Giccses módja az adakozásra serkentésnek, de legalább senki sem szenvedett érte.

Itt azonban nemcsak a térdén kuporgó gyermek, hanem az előtte elhaladó felnőtt is szenved, hacsak nem tompult el annyira, hogy a szörnyű látványt természetesnek vegye. Mit tegyünk? Mit tehetünk? Személyemben én, te, akkor és ott?

– Ha mindenkinek adni akarok, jobb, ha ki se lépek az ajtón – mondja a realista. – Minden második saroknál találok koldust. Hogyan válasszam ki, melyik az igazi és melyik a csaló?

– Ne válogass – mondhatnám –, inkább kapjon tíz hamis is, mint hogy egy valóban rászoruló kimaradjon.

– S mennyit osztogassak így naponta széjjel? Kétszáz forintot, hármat? S nekem ki fog a hónap végén adni?

Az ingerült kérdés is jogos. Különben is: megoldom-e a gondot az esetenkénti forintpottyantással, vagy csak a saját lelkiismeretemen könnyítek? Ha tudnám, ha tudhatnánk, mi annak a szerencsétlen kitett gyermeknek a normája, hogyha összeszed egy bizonyos összeget, hát felkelhet, ha ezt tudhatnánk, nem volna dilemma: itt a pénz, kicsim, ma már nem kell tovább térdelned! De a dolog, sajnos, nem így működik. A délelőtti gyerek délután is ott könyörög. Időnként kiürítik a dobozkáját. Bármennyi gyűlik össze, ez a sorsán nem változtat.

Akkor hát továbblépni? Egy-két szánakozó pillantás, szomorú fejcsóválás – ennyi? Hogyan lehet ezt kibírni?

Amit valóban meg kéne tenni, arra személyünkben, egyedileg, úgy látszik, képtelenek vagyunk. Beszédbe elegyedni, nyomozni, intézkedni. Kikérdezni, utánajárni, rendőrt hívni vagy segíteni. Hiszen mindig sietünk, valahonnan valahová, valamiért. S a kockázat is nagy. Előugorhat a kapualjból a feldühödött „munkáltató”, szülői minőségben, ó, Istenem! Mellbe vághat, leköpdöshet, még meg is verheti a gyereket. Vagy kiderülhet: amibe belepiszkáltunk, hosszú hónapokig ránk ragad, egyedül cipelhetjük egy kilátástalan helyzetű család terhét, a hatóság kényelmes, tanácstalan s a legtöbbször tehetetlen. Hiába játszom – egyedül – a megváltót, nem tudom őket megváltani.

Akkor hát közöny? Lehet, szabad-e a részvét ellen lélekkeményítő tréninggel védekezni?

Minden kéregető megrendítő. A nyomorék, a vak, az öreg, a hontalan. Mégis: a gyerek a legkiszolgáltatottabb. Ha az anyja ölében látom, vagy az anya lábánál üldögélve, amíg az a járókelőket sírva szólongatja: a szülőt is szánom. Hiszen ő is ott van a kövön. Nem jókedvéért kuporog ott. Azt is megértem, hogy fekete kendővel öregnek álcázza magát. Hátha így hatásosabb. Ebben az esetben a gyerek arca, mozdulatlan komorsága kelti a legnagyobb részvétet. A gyerek nem játszik, nem mosolyog, szinte nem is él. Csak ül vagy hever magába roskadva, a neme is alig megállapítható. A szemének nincs fénye, fásult, tompa. Öregebb az anyjánál.

A divatos alapítványi forma nehézkes. Valami társulás kéne, a jóakaratúak és erősek szövetsége, járnák az utcákat, ez lenne a dolguk, felmérni, összeszedni, rendbe tenni a kivetett sorsokat; ágyat, ételt, ruhát szerezni, munkát és segélyt. A bűnözőkről az ártatlan gyerekeket leválasztani… Utópia? Lehet. De addig is együtt kell élnünk a szégyennel, a törtmegoldásokkal, az odadobott fémpénz rideg koppanásával, az álgesztusokkal vagy az idomított önkegyetlenséggel, a vállrándítással: „Hja, ilyen a világ!” Hiszen külhoni példa garmadával akad, mindennapos turistatapasztalat: „Látnátok, mi van Egyiptomban, csapatokban koldulnak”. Vagy a televíziós élmény keltette borzongás: „Boszniában gránát tépte szét őket, Ruandában járvány, Etiópiában éhség, millió és millió, légy lepte, fölpuffadt hasú csecsemő”.

De ha már mások végletes és végzetes szerencsétlenségére hivatkozunk, lássuk meg mások végletes – és bizonyos szempontból végzetes kényeztetettségét is! A gyereknek – meglehet, saját gyerekünk, unokánk az – semmi sem elég. Játékai nem férnek el a szobában, mindig újat és újat kap, s ennek egyre kevésbé örül. Batmanek és fémszörnyek között él, őshüllők a kedvencei, csak édességet eszik, víz helyett kizárólag drága szörpöket iszik. A ruhácskája tele van tiritarka mesefigurával, a cipőcskéjén angol felirat, óhaja-sóhaja megfellebbezhetetlen utasítás. Német óvoda, különórák, már korán azt tanulja: körülötte forog a világ. Azt, hogy „nincs”, nem ismeri. Mérsékletre nem szoktatják. Némely szülő néha nélkülöz, de a csemetének akkor is megadja. Ha majomszeretetből, az is elég káros. De ha puszta flancból, hogy a gyerek az óvodában, iskolában villoghasson, akkor egy olyan versengésbe száll be, amelynek vége a fizikai kifulladás és lelki sivárság előbb-utóbb.

Nem, nem a Barbie babák luxusvilágát, nem a szirupos, kivételezett gyermekkort kérem a jelentől számon, amikor a járdán térdelő gyerekekre nézek. S nem vigasztal, hogy lám, ezeknek még minden tagjuk a helyén van, és még nem haltak éhen. A normális, középen tartott gyermeki sorsot hiányolom: amelyben van szükség, de méltóság is; ahol van lemondás, de ajándék is. Ahol a gyerek szabad, örül és figyel. Ismeri a két szót: kérem és köszönöm; és természetesen használja, nem könyörgésre és hálálkodásra. Ahol a szárnyaló vágyakat az önkorlátozás mérsékli.

Bizony, már azt hihettük, a Koldus és királyfi, a Twist Oliver vagy A kis lord meséje egy letűnt idő nyoma az irodalomban; megkönnyeztet, de már nem eshet meg körülöttünk soha. S most: ha fényes nappal végigmész a körúton, láthatod, ahogy a valóság a nyomorultak és a szerencsefiak kegyetlen történetét újraírja. Világszerte. De ez nem vigasz és nem mentség arra, hogy itt is, Magyarországon.

(1995 ősz)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap