A gyilkos

Bodó János, h, 10/24/2016 - 00:08

 

Az unokatestvéremékkel csak igen ritkán szoktunk találkozni, valahol Zala megyében élnek, útjuk ritkán vezet mifelénk, mi meg nem vagyunk valami nagy utazók, így aztán nem túl gyakoriak a rokonlátogatások. Tavaly azonban valamiért, így október közepe táján kaptunk egy telefonhívást, hogy Gyula öcsém erre felé járna, üzleti ügyben, tudnánk-e neki szállást adni néhány napra, úgyis régen láttuk egymást. Szó, ami szó, megbeszéltük a dolgot, régen látott unokaöcsém megvizitált bennünket. Meg is jött rendesen, busszal érkezett, kimentem eléje a buszpályaudvarra. Szép kényelmesen hazasétáltunk, közben egy-két fröccsöt megittunk, így érkeztünk haza szép virágos jókedvvel. A feleségem ismeri a szokásomat, tudja, hogy ilyenkor be-betérek egy fröccsre, számára ez teljesen természetes. Este elbeszélgettünk egy kicsit, a családról, a régi gyerekkori ügyekről, és aztán nyugovóra tértünk. Reggel az öcsémet korán kellett kelteni, egy bizonyos cégnél volt megbeszélni valója, aztán ebére haza is tért. Délután elment bevásárolni egyet, s mást. Úgy döntöttünk közösen, hogy még egy napig marad, s csak másnap megy haza. Igen ám, jutott eszembe, de másnap ünnepnap van - október 23-a - akkor meg a közlekedés sem a szokásos, hát úgy döntöttünk, hogy nálunk tölti az ünnepeket, úgyis özvegyember, nem tartozik elszámolással senkinek. A gyerekek már nagyok, így aztán szabad ember, nem kér rajta számon senki semmit. Belevágtunk hát az ünneplésbe, finom vörösborom volt, jócskán benyakaltunk belőle, amikor Gyula öcsém váratlanul megkérdezte:
- Aztán tudod-e, hogy egy gyilkossal ülsz most szemben? Én azt hittem, hogy az elfogyasztott alkohol hatására beszél badarságokat az öcsém, legyintettem, és ráhagytam.
- Persze, mondtam, demizsongyilkossal, de, hát ketten gyilkoltunk, ha ezt gyilkolásnak nevezhetjük.
- Nem, mondta az öcsém, tényleg gyilkos vagyok. Egyszer összeszólalkoztunk '56-ról a szomszédommal, a forradalomról, az mondta, hogy ellenforradalom és a vita hevében kést rántottam és szíven szúrtam a jó barátomat. Három évet kaptam, az összes lényeges körülményt figyelembe véve.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Unokaöcsém szintén. Csak ültünk egymással szemben, nem volt kedvünk egy szót sem szólni, egész este. Mintha egy kis nyulacska fejére esik egy atombomba, a mi kis joviális világunkra úgy hatott ez a kijelentés. Ó, Istenem, meddig rombol még a gaz bitangok világa, meddig teszi tönkre békére, békességre vágyó világunkat egy-egy ilyen mondat, egy-egy ilyesfajta ilyen lelki brutalitás? Lehet egyáltalán nyugtunk valaha az akkori vérfürdő miatt, amit egy vad eszme nevében követett el egy hatalom, amelynek felettes voltát elfogadta és magáénak vallotta ennek a kis országnak a söpredéke, aljas szervilista kitüremkedése? Meddig, meddig, meddig?
De el lehet-e felejteni az igazságot? Szabad-e elfelejteni?
Nem, nem, és nem!
A józan ész így tiltakozik valami ellen, amibe hazája keveredett 1956-ban. Hogyan lehet, hogy az ország egyik része így ítéli meg az akkor történteket, a másik része meg úgy? A főváros lángokban állt, aztán meg romokban, és nem látunk tisztán? Kitántorgott a világba kétszázezer emberünk, és mi nem tudjuk mi történt itt? Egy minden hájjal megkent, maroknyi kommunista magához ragadta a hatalmat, vezetőjükről később, mint a legnagyobb magyar emberről beszélnek a kommunista manipulátorok, míg mások elátkozzák még sírjában is. Fél évvel később, Május 1. alkalmával hitet tett a nép a kommunizmus eszméje mellet, legalább is ezt láttuk a tévében. Hogy milyen megfélemlítések, zsarolások árán, az nem látszott, nem tudtunk róla. Azóta sem világos, kik és miért tették, amit tettek?
Ártatlan embereket kínoztak halálra, több száz magyar ember holtteste kövezte ki a hatalmi mámor kommunista útját. És nem tudjuk mi történt 1956-ban? Magyarok, nem tudjátok ezt? Aki nem tudja, tudja meg sürgősen, mert a tudatlanság veszélyesebb minden áfiumnál. Ha csak mímeljük a tudatlanságot, az még rosszabb. Az már hazugság. Hazug lenne az életünk? Egy nép élete hazugság?
A kommunisták és barátaik, vazallusaik vagy az igazi irányítóik még ezt is elhitetik velünk. Ezt is, azt is, mindent, de mindent.
Hogy mi vagyunk a gyilkosok.
Vagy csak mi vagyunk a "rosszak". Mert nem állunk be a sorba. A kommunizmus, a kapitalizmus által kijelölt sorba. A libasorba.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap