Gyurkovics Tibor: Wass Albert ideje

Szerkesztő A, v, 02/17/2019 - 00:07

 

Nagy idő, nagy idő, kegyetlen idő, huszadik századi, pokol-mélységű purgatóriumi idő, apa-idő és megalázó idő, fölemésztő és fölmagasztaló idő, hosszútűrő és rohanó idő, köszönjük Néked, hogy befogadtad, fölnevelted és meggyötörted, két világháború között űzted és menekítetted, országrészek szétszaggatása, sebesültek csonkolása és gyógyítása közepette, százezrek futása és körömkapaszkodása között volt gondod arra a férfiúra, kibe annyi hitet és hiedelmet, önfegyelmet és kegyelmet plántáltál, hogy rekkenő térdeiben is visszataláljon, akár a népe, meredek járáshoz, mellyel halál-egynesen föl tudott kapaszkodni a hófödte hegyélekre, égbe menekített hajlíthatatlan havasokra, hol sosem csöndesül a szél, s megőrizted élete országútján és bozótjában azt a csapottan is nemes vadat, ki Oláhország, Magyarország, Németország vagy Amerika- ország betonútjain, vadas csapásain, vízmosásain és felhőkarcolók égbe lengő liftjein, jézusfaragó, bocskoros-emberein, bozontos férfimellkason átvetett antantszíjakon, rögbicsapatok izzadt mezén, gyármunkások szakadt olajoverálljain és üvegpaloták csillogó tárgyalóasztalain, a víz mélyén, szél futásában maradó kőrovátkáin is mindig a hazát szimatolta haza, haza, haza oda hová nem lehet, oda, hová muszáj, a világba, ahol otthon lehetünk benne, nagy idő, huszadik századi, pokol mélységű purgatórium-idő, megőrizted a térdben a lábat, a lábban a földet, az agyban a káprázatot, a futóban a kő-maradású embert, a menekülőben a hazatérőt... Íme a pillanat, az öntékozló fiúidős pillanata, a mindennapok deszkaréseibe síró, a golyósúrolta felnőtt ember pillanata, hogy is mondja a hazai költő? 1957-ben, a hárshegyi elmegyógyintézetben?

 Haza akarok menni,
ezt mondja a beteg,
az utas és mindenki,
aki megszületett...

 

Ez az a pillanat, a végtelen hosszúságú hétköznapok utáni Ü N N E P pillanata... a hazaérés pillanatának ünnepe. Azt az írót ünnepeljük, aki visszanézett s nem lelé... Aki megmentette magát. Akinek az írás nem a szavak fényűzése, hanem a valódi fény űzése volt, aki nem csak a szépség, hanem az igazság koldusa lett, akit nem esztétikai vonalak vonalkáztak halhatatlanná, hanem a maradandóság erkölcsi ereje. Aki nem csupán a szép szó, de a szép tett embere lett ami nagyon kevés alkotóembernek jut osztályrészül. Aki erkölccsé keményítette a szavait, aki mindent alárendelt annak, hogy egyenesen tudjon állni, mint fenyő az úton, mint ember az országúton, mint magyar a magyarban. Azt az írót ünnepeljük, aki százezrek szemébe, kihúnyt fényű öregemberek, megkeményedett küzdő-férfiak üveges szemébe, nyegle, számítógépfuttatott fiatalok szemébe, hazai és világbéli magyarok könnytől kiürült szemébe, diplomaták és földparasztok, orvosok és kőmívesek dévaváras szemébe visszavarázsolta az olvasás igézetét. Azt az írót ünnepeljük, aki a (tollforgatók legvakmerőbb gesztusára vetemedett): legsújtottabb éveiben, leggyalázatosabb napjaiban is mert ünnepien beszélni. Emelkedetten beszélni. Pátosszal, ha kell, óveretűen szólni, mint akár egy pap. Egy zsoltáros. Egy istencsináló. Visszaidézve keményzsigmondok, bánffymiklósok, faluprédikátorok, tamásiáronok és vándorlegények pátoszát, amitől még egy percre elhisszük, hogy van ország, van itt és a nagyvilágban, hol nincs számunkra hely, van egy haza, visszaidézve a haza pátoszát, miképp a mennyben, azonképpen itt a földön is...

(Elhangzott 2002. március 13-án, az Alternatív Kossuth-díj átadásán a Magyar Kultúra Alapítvány dísztermében)

Megjelent: Polísz, 2005., 78. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap