"Ha Botticelli magyar lenne..."

Fehér József, v, 05/27/2018 - 00:04

Érzékeny lélekkel áldotta meg az ég azon embertársainkat, akik alkotói életutat választottak maguknak földi létük beteljesítésére. Megkapták hozzá az erőt, akarom mondani a tehetséget, hogy szavakba önthessék, festőecsettel vászonra vihessék vagy csodálatos zenéjükkel közvetítsék a Mindenség szépségét. Sajnos, megszoktuk már, hogy rohanunk, szaladunk, és a nagy sietségben észre sem vesszük: mennyi szépség tárul elénk. Nagyapám mondta bölcsen, hogy az a szép, ami örömet ád. …És milyen igaza volt!

Annyi minden örömmel ajándékozhatna meg bennünket, ha egyáltalán hagynánk!  …Olykor-olykor meg kellene állnunk, hogy körbetekintsünk, és mindjárt megláthatnánk mindazt, ami megérinti vagy megérintheti szívünket. Örömet találhatnánk egy lombosodó fában, szirmait bontó, nyíló virágban, a rigók reggeli, vidám  dalában, ébredő kedvesünk mosolyában,  gyermekeink kecses mozdulatában, és még sorolhatnám.

Az alkotó ember lelkét (másokéval ellentétben) ezek a pillanatnyi szépségek azonnal  megigézik, és tehetségéből, vérmérsékletéből eredő gyorsasággal  megörökíti az élményt. A költő versbe énekli, a festő gyönyörű színekkel lefesti, a zeneszerző dalba komponálja a látott vagy megélt pillanatot. Valahogy így teremtődik évezeredeken át egy-egy népnek is a kultúrája. Kiegészülve énekkel, tánccal, fából faragott vagy agyagból formázott szobrokkal, és még sok minden mással. Minden kor és minden század hozzáteszi a magáét, így gyarapítva, bővítve mindazt, amit az elődök nagy bölcsen, szeretettel  létrehoztak, megalkottak. Az élet ünnepi eseményeihez kötődve pedig kialakultak a népszokásaink, melyeknek ápolása szép hagyománnyá vált történelmünk során.

Hagyományaink ápolása mindig részét képezte  a művelődésnek. Azért alakultak meg az ezerkilencszázas évek első felében az olvasókörök, hogy lehetőséget teremtsenek a népnek a művelődésre. A csicsatéri olvasókörben (egykori iskolámmal átellenben) színházi előadásokat is tartottak az 1950-es években a tanyai lakosság szórakoztatására. Még Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című regényét is  színre vitték az asszonyok. Azért maradt meg bennem ennyire ez az emlék, mert a darabban édesanyám is szerepelt. Aztán az újabb kultúrpolitikai irányelveknek megfelelően elsorvasztották az olvasóköröket. Majd csak az 1980-as évek végén, a rendszerváltással egyidőben éledtek újjá, hogy a lakókörzeti közművelődés és a hagyományápolás színterei legyenek. A legtöbb helyen dalkörök is alakultak, napjainkra azonban anyagiak hiányában nehezebben tudják kifejteni hagyományőrző szerepüket.

 Nem értettem, és ma sem értem igazán, miért kellett és kell  olyan tv-vetélkedőket, „celebképző” műsorokat, valóságshaw-kat indítani, amelyek más (tőlünk idegen) kultúrában beváltak. Még tán azt is megkockáztatom, hogy ezek a műsorok a nyugati társadalmak kényszerszülöttei. S akik az ilyen-olyan valóságshaw-ban így vagy úgy, de kitüntetik magukat, azok a sztárok. Utólag sokszor kiderül, hogy egyikük-másikuk még a társadalmi normákat is megsértette tetteivel. Döbbenetes! Egyáltalán hogy került oda, mit keres ott? Ők az ideálok, az ő viselkedésmintájuk a követendő az ifjúság számára. Aztán meg csodálkozunk, hogy növekszik a bűncselekmények száma hazánkban!

Történt egy rendszerváltás, ugye, és régivel kidobtunk mindent, még azt is, ami esetleg jó volt. (De ebbe most ne menjünk bele!) Nem teremtettünk követendő ideálokat, pedig nagy íróink regényei bővelkednek bennük. Ellenben meglebegtettük annak a lehetőségét, hogy ez egy olyan szabad ország, ahol bárki megcsinálhatja a maga szerencséjét, és szinte mindegy: hogyan éri el. Erénnyé vált a törtetés, a mindenen és a mindenkin történő átgázolás. Az erőt és az erőszakot sugározzák a különböző tv-műsorok. A nézettség a lényeg! Az hozza a fizetőképes reklámokat. Mindezzel együtt beépül a köztudatba a nyugati kultúra imádata. A reklámok is ezt sugallják. Lenézendő minden, ami magyar! A régi, szép feliratainkat angol és amerikai feiratok váltják fel, legyen az egy póló vagy egy üzlet neve.

Külföldön elvárják tőlünk, hogy mi az adott ország nyelvén szólaljunk meg, ami helyén való; mi meg joggal várhatnánk el tőlük ilyen alapon: tanuljanak meg magyarul. Sem a nyelvünkön, sem a kultúránkon nincs szégyelni valónk. Az, hogy a történelmünk úgy alakult, ahogy alakult, nem tesz bennünket alacsonyabb rendűvé vagy megvetendőbb néppé másokkal szemben. Sőt! Legyünk arra büszkék, hogy magyarok vagyunk! Mennyi mindent adtunk mi ennek a világnak! Becsüljük meg hát a kultúránkat, akkor is,  ha mások ezt nem teszik!

Nagy felelősség hárul éppen ezért az alkotókra, hogy a művészet formanyelvén  bátran elmondhassák a közgondolkodás torz hajtásairól is a  véleményüket. Ezek a gondolatok akkor jutottak eszembe, amikor tavaly ősszel az 59. Vásárhelyi Őszi Tárlaton megpillantottam Boda Anikó döbbenetes festményét az Alföldi Galériában. A farostlemezre vegyes technikával készített alkotáson egy Botticelli falfreskót láthattunk, amin kampos szögekről vasaló vagy rezsózsinor csüng alá. Kicsit lejjebb a freskón pedig egy kulcs látható. A festmény címe: „ Ha Botticelli magyar lenne, avagy a piros kulcs”. Már akkor többen megfogalmazták: kemény kritika ez rólunk, magyarokról és magyarságunkról.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap